Ha elvesznék egy misztikus szigeten...

...az biztos, hogy nem esnék kétségbe, öcsém. Sőt.

Elkezdtem nézni a Lost-ot, és végre, végre azt érzem, hogy megtaláltam amit kerestem. Az első évadon már túl is vagyok, és most a sok rohangálás miatt már nem nézek meg ugyan napi három részt, de a lelkesedésem töretlen. Ez a nekem való sorozat, nem más. Azt hiszem, legutoljára az X-akták tetszett ennyire, az is még gimiben volt, de azóta semmi, pedig belenéztem sokmindenbe.

Tudod, az ilyen hétköznapi cuccokkal az a bajom, hogy hétköznapjaim nekem is vannak. Amikor sorozatot vagy filmet nézek nekem nem a hétköznapi dolgok kellenek. És tudod mit, ha a Lost semmi másról nem szólna, csak arról, hogy pár ember megpróbál boldogulni egy trópusi szigeten, én már azt is kurvára imádnám. Ezt még dokumentumfilmnek is elnézegetném. Mert már ez több, mint a hétköznapi életem, és már ebben benne van az, amire a lelkem egy része kurvára vágyik.

Ezért aztán ez a sorozat az első percétől kezdve nagyon érdekelt, mert azonnal bele tudtam helyezkedni. És ez az, ami nekem például a Breaking Bad-ből hiányzott. Az is érdekelt az elején, de másképpen. (Nem is fogom folytatni, a második évadot már nincs kedvem befejezni, mert egyszerűen nem izgat, kivel mi fog történni.) Az a történet nekem túlságosan is hétköznapi, és egyik részével sem tudok azonosulni.

És asszem nekem éppen ez a make-believe kell, ez az azonosulás. A játék, tudod?

Amikor elkezdtem nézni a Lost-ot, az agyam azonnal izgatottan pörögni kezdett. Vajon mit tennék én hasonló helyzetben? Milyen szerepet vennék föl abban a kis közösségben? Mivel tölteném a szigeten a napjaimat? És amikor kapcsolatba kerülnék a misztikussal, vajon megijednék, vagy éppen ellenkezőleg, boldog lennék, hogy végre megtaláltam, amit kerestem?

Egyelőre én is egy man of faith vagyok, akárcsak John Locke. Azt hiszem, vele tudok a legjobban együtt érezni, azonosulni. Aztán majd kiderül, hogy igaza lesz-e, de szeretném hinni, hogy igen.

Szerencsére a sorozatról nem tudok szinte semmit, mert amikor a tévében ment, nem néztem, és nem is olvasgattam utána. Ezért aztán valóban új nekem benne minden. És ez kurva jó. Most elég hosszú időre megvan a szórakozásom ezzel, na meg a nem-hétköznapi utáni vágyam is megkapja, amire szüksége van.

Néha azon kapom magam, például esténként elalvás előtt, hogy én is ott vagyok a szigeten, én is része vagyok a történetnek. És elábrándozom arról, mit hogyan tennék másként, mint a szereplők, és egyáltalán, hogyan élném meg én a velük történt eseményeket, és ezt nagyon élvezem.

Mostanában éppen ez hiányzott nekem.

Égen járni, földön járni

Nem tudom, mennyire elhatározás kérdése az, hogy valaki inkább a szellem(i)hez vonzódik, valaki pedig inkább az anyag(i)hoz. Azt hiszem, hogy ez is, mint annyi minden más dolog az életben, soktényezős. Ott vannak a veleszületett hajlamok, a gének, a tudatalattiból jövő késztetések, meg ott van a nevelés, a környezet, a hatások, amik érnek, miközben felnövünk és kifejlődünk.

Ha kifejlődünk egyáltalán, de ez más téma.

És ennek semmi köze ahhoz, hogy mivel foglalkozunk, csakis ahhoz, ahogyan a hétköznapjainkat megéljük. Odabenn, magunkban. Igen, a hétköznapjainkat. Az a legfontosabb, és abból lehet igazán meglátni, hogy ki milyen valójában. Ahogyan a dolgainkat priorizáljuk nap mint nap, sőt, óráról-órára, amik lekötik a figyelmünket, a szellemi energiánkat, amire időt szánunk, amivel foglalkozunk, amit fontosnak érzünk. Aminek hagyjuk, hogy megtöltsön, és irányítson.

Mutasd meg nekem egy napodat. Ha képes vagy arra, hogy úgy töltsd el egy napodat, hogy a végén azt mondhatod, ez egy tökéletes nap volt, akkor én megmondom, milyen ember vagy.

Tudod, egy vallásos ember is lehet teljesen és totálisan földhözragadt materialista, és egy könyvelő is élhet teljesen és totálisan spirituális életet. Ahogyan mondtam, ennek semmi köze ahhoz, hogy kívülről mi látszik. Az égvilágon semmi. Ez igazából nem is másnak szól, csakis magunknak. A vallásosak többnyire itt el is buknak, mert a vallásban nincs olyan, hogy önmagad, ott az adott vallásos közösségben kifelé mutatott szerepjátszás van. Más nincs.

Ellenben aki titokban éli a valódi életét, és akiről senki sem tudja, hogy valójában milyen értékes kincseket őrizget és tisztítgat magában, az is becsapásra játszik: akár azért, hogy gőgösen elvonuljon a világ elől, és eljátszhassa a meg nem értett bölcset, akár azért, mert azt hiszi, hogy a szerénység erény.

Én azt hiszem, hogy nem mutatni valódi önmagunkat sosem lehet erény.

Mégis inkább azzal szimpatizálok, akinek úgy van szellemi élete, hogy arról senki sem tud, mint azzal, aki a saját sivárságát próbálja viselkedéssel elhazudni. Sokáig döbbenetes volt a számomra, hogy egy vallásos ember hogyan lehet földhözragadt? Nem a szellemi élettel kéne foglalkoznia? Egy kereszténynek, aki isten országában él, az istennel, mindig, az hogy a faszomba' tud olyan dolgokon leragadni, mint hogy kiszakadt a harisnyája? Sokáig döbbenetes volt a számomra, hogyan lehet fapofával zenét hallgatni, verseket olvasni, vagy festményeket nézegetni. Aztán megértettem, hogy ez csak viselkedés, nem őszinte. Csak egy eljátszott szerep, és a színész bizony picsaszarul játszik. De nem baj, mert a hozzá hasonlóknak ez éppen elég is.

Nem nehéz megismerni a szellemi embert. Mert az folyton lebeg. Csak az tudja lehúzni, ha túl sok anyagi ember veszi körül. És ha nem menekül el, lehúzzák és lenntartják. Ő pedig szenved lenn, ezért, ha elég erő van benne, előbb-utóbb elmenekül.

Az anyagi ember folyton a földön kúszik, és mérhetetlenül élvezi az anyag biztonságát. Viszont átkozottul ki lehet billenteni a békéjéből, ha csalódnia kell az anyagban. Akkor könnyen összeomlik. Ezért, biztos ami biztos, még szellemi anyaggal is körülveszi magát. A vallás tipikusan ilyen szellemi anyag. Ugyanúgy anyagból van (mint például a templom kövei), csak szelleminek látszik. El lehet róla hinni, hogy szellem. Ezért az anyagi ember kétoldalról is támogatott, és mérhetetlenül könnyű dolga van ezen a világon.

Gondolom, érzed, hogy azért valójában irigylem az anyagi embert, de ha megpusztulnék sem tudnék ilyen lenni, valami nem enged. Valami veleszületett dolog. A valódi természetemet pedig nem tudom megtagadni, pedig rengeteget próbáltam. Most már mindegy, megszerettem, de ehhez sokat kellett szívni. Mire megértettem, hogy a világ minden racionalitása ellenére miért lettem filozófus és nem mondjuk jogász, vagy orvos, addigra azt is megértettem, hogy lényegében véve sosem volt valódi választásom.

Hogy ez jó vagy rossz, azt így, harmincöt évesen, még mindig nem tudom.

49. zen történet

Csao-csou egy napon megkérdezte Nan-csüant:
- Mi az igaz út?
- Minden út igaz út - vont vállat Nan-csüan.
- Tudok tanulni róla? - kérdezte Csao-csou.
- Minél többet tanulsz róla, annál messzebbre kerülsz tőle - válaszolta Nan-csüan.
- Ha nem tudok tanulni róla, akkor hogyan ismerhetem meg? - kérdezte Csao-csou.
- Az út nem tartozik a látható dolgokhoz, sem a nem-látható dolgokhoz. Nem tartozik az ismert dolgokhoz, sem a nem-ismert dolgokhoz. Ne kutass utána, ne tanulmányozd, és ne nevezd meg. Ahhoz, hogy rajta találd magad, csak nyisd magad szélesre, mint az ég.

Ez van ha hagyod

Szartenger van, mondom én; meg ami elromolhat az el is romlik. Én mondtam, hogy hagyni fogom magam, és ez van, ha hagyom. Megint beteg lettem, pedig a melóval most gyorsan kéne haladnom, és még a fűnyíróm is bedöglött. Most a maradékot rághatom le magam. De az legalább paleo.

És legalább ennél lejjebb nem lehet. Mármint a fűevésnél lejjebb. Vagyis...nem mintha ki akarnám próbálni hogy lehet-e, nyilván lehet, de maradjunk annyiban, hogy a jelen körülmények nekem éppen eléggé rosszak, köszönöm.

Na.

Most egy kicsit még agonizálok, mert szenvedni jó, (ja, a bojleremet közben megszerelték, öcsém, egy pont ide!) aztán megpróbálom összekapni magam, és főnixmadárként újjászületni a hamvaimból.

Azt hiszem legelőször is megborotválkozom, hogy kinézzek már valahogy, ha már sehogy sem érzem magam. Aztán megyek legelni.

A fűben vajon sok a C-vitamin?

Kalandok a vadonban 19.

És ezernyi pipacs nyílt ki hirtelen az árokparton, a mezőn, és az út mellett mindenhol. Annyira bele tudok feledkezni a pipacstenger látványába, hogy egyszer le fogok hajtani az útról véletlenül. De sebaj, legalább a pipacsok között leszek.

A kis vadonjáró is nagyon örül a pipacsoknak, mert kisgyerekkora óta az egyik kedvenc szórakozása a majdnem kinyílt bimbókat felnyitogatni, és megpróbálni kitalálni, hogy milyen színűek lesznek a még rejtőző virágok szirmai. Mert nem mindig pirosak, egyáltalán nem. Lehetnek rózsaszínek, fehérek, és nagyritkán sárgák is. Most éppen a misztikus sárga pipacsot keressük; eddig még nem találkoztunk vele, de a kis vadonjáró nem adja fel, és kitartóan keresi.

A nap ragyog, és kezd olyan meleg lenni, amilyenben már igazán otthonosan érzem magam. Szükségem is van a melegre, mert a bojlerem megint elkúródott, és amíg meg nem szerelik (komolyan bazdmeg meg fogok tanulni bojlert javítani) addig nagyon vadonjáró vagyok, és hideg vízben fürdök, mint a faszagyerekek. Ami egyébként kibaszottul jó érzés utána, de azért nem élnék mindig így.

Meg fogom kérdezni a bojleres csávót arról, hogy hogy a faszomba' tudnék másképpen melegvízhez jutni, és asszem a napkollektort fogja mondani, úgyhogy bele is nézek ebbe a dologba. Amúgy a vízkő, az a kurva vízkő mindennek az oka, mert nálam a vadonban még a víz is kurva kemény, öcsém. És ha a víz ilyen kemény, képzeld el mondjuk a követ...

Elképesztő, hogy mennyivel jobb kedvem van, ha melegen ragyog a nap. Nem egyszerűen jobb kedvem van; ilyenkor van egyáltalán kedvem. Ilyenkor könnyű reggel korán felkelni, könnyű edzeni, könnyű dolgozni. (A sok dugást csak azért nem írom, mert sokat dugni mindig könnyű.) Könnyű keveset enni, könnyű sokat mozogni, és könnyű belevágni mindenbe, és könnyű végigcsinálni. Ilyenkor mindig könnyű.

Komolyan mondom egyszer most már kipróbálom milyen olyan helyen élni, ahol mindennap ragyog a nap. Na nem örökké, csak mondjuk egy évig.

Lehet, hogy ott az egész életem játszi könnyű lenne?

A nyarat már kurvára...

...nem tarthatja tovább vissza semmi.

Holnaptól lassan, de biztosan eljön végre az én időm a kurva életbe, és ajánlom neki, hogy jó sokáig maradjon is. Esik az a rojtosra kúrt eső már egy örökkévalóság óta, nap meg semmi. A geci kis fűszálak és mindenféle gazok kaján vigyorral a képükön várják a napsütést, hogy egyetlen óra alatt másfél métert ugorjanak felfelé, én meg előre látom, hogy agyfaszt fogok kapni, mert egyelőre még fogalmam sincs arról, hogy melyik nap lesz időm legyilkolni őket.

De legalább vettem új porszívót, és működik is. Szuper. Ki is takarítottam.

Na jó, ez így borzalmasan hangzik. Az igazság az, hogy munkában is, otthon is úgy érzem, hogy elborít a lassan emelkedő szartenger; és mintha álomban lennék, szeretnék rohanni előle, de hiába erőlködöm, képtelen vagyok megmozdulni. A megoldás az lesz, hogy erőt gyűjtök (végre) aztán megfordulok, és szembenézek azzal a szartengerrel. Hagyom, hogy beborítson, hagyom, hogy elsöpörjön, aztán ha már kitombolta magát fölöttem, előmászok, lemosom magam, és megyek tovább.

Igen, ez így lesz a tuti.

Edzésnapló 33.

Öcsém, annyi mesélnivalóm van edzésügyben. Meg kajaügyben is, mert a normális kajálás project változatlanul folytatódik, és megnyugtatlak, hogy ez már így is marad.

Ami sorsszerű életmódváltásnak indult, az úgy néz ki, velem is maradt. Azóta sem támadt őrjítő vágyam a pacalpörköltre, de még a sajtos-tejfölös lángosra sem. És ez jó.

Legutóbb írtam, hogy 102 kilóval indultam neki, most kábé 95-nél vagyok (máris, öcsém!), és meg sem állok 88-89-ig, az tuti. Eléggé drasztikusan váltottam, de csak az első pár napom volt kurva nehéz, mert az a baszott sok szénhidrát, amit addig bezabáltam, hirtelen nem volt ott, de most már kurva jól érzem magam, és nem éhezem egyáltalán. Végre.

És ami a legfontosabb, az erőm egyáltalán nem csökkent, pedig nagyon figyelem, elhiheted. Megint bejön az, hogy az erőedzés mennyivel jobb, mint a testépítés, mert a felpumpált izmaim már régen összementek volna, mint a lufi, ennyivel kevesebb kajától. Strength training wins again!

És rájöttem arra is, hogy a helyes kajálás többet ér, mint a kardió, és lám, egyből nem érzem úgy, hogy keveset edzek, sőt. Ennyi edzés éppen elég, baszki, mert energiám az kevesebb van, de legalább nem nyavajgok, hogy jaj, edzeni kéne még valamit, mert ez kevés.

Még az állóképességemre akarok jobban odafigyelni, de arra egyelőre külön edzeni nem fogok. Marad a heti négy nap edzés, a maradék három napot nem fogom megtervezni, majd mindig kitalálok valamit spontán: séta, túrázás, bringázás, zsákolás, és legfőképpen kertészkedés. A lényeg, hogy mindig csináljak valamit, mert addig se az evésre gondolok az aktív élet fontos.

De jobban érzem magam a bőrömben, mint az utóbbi időben bármikor, és tudod, mi a durva? Hogy azt érzem, hogy ez most sikerülni fog. Hogy pontosan mi az, ami sikerülni fog, azt nem tudom, de nagyon azt érzem, hogy ezúttal végre megcsinálom. És ez nagyon jó érzés. Olyan epic win, tudod? (Gyorsan valami megfelelő háttérzenét keresek ehhez.)

A jelenlegi edzéstervemet még leírom, mert kurva régen írtam már le, hogy mit edzek. Amíg le nem fogyok a kívánt súlyra, addig most nem emelek a súlyokon, mert figyelni akarom, hogy mikor kezd el csökkeni az erőm a súlycsökkenéssel, ha csökkenni kezd egyáltalán. Szóval az edzéstervem:

Hétfő - 6 sorozat fekvenyomás, közte 4 perc pihenővel. A használt súlyok: 100, 110, 120, 130, 130, 130. Minden sorozatban 5 ismétlés. Utána hasazok egyet. Aztán deadlift, 6 sorozat, a sorozatok között 4 perc pihenővel. Minden sorozatban 5 ismétlés, a használt súlyok: 90, 100, 110, 120, 130, 140.

Kedd - 6 sorozat guggolás, a sorozatok között 4 perc pihenővel. Minden sorozatban 5 ismétlés. A használt súlyok: 70, 80, 90, 100, 100, 100. Utána hasazok. Utána triszettben mellre vétel és nyomás, lendítás és húzódzkodás, összesen 6 kör, az egyes gyakorlatok között egy perc pihenővel. (Ez az én kis crossfit blokkom heti kétszer, és ebben benne van az állóképesség-edzés is. A többi gyakorlatom magáért beszél.) 

Csütörtök - mint hétfőn.

Péntek - mint kedden.

Két út között

Nemrég megnéztem a Walter Mitty titkos élete című filmet. Teljesen lenyűgözött.

Nemcsak azért nyűgözött le, mert kurva jó maga a film, hanem az üzenet miatt, amit személyesen nekem adott. Amikor a fotós srác megmozdul a képen, és int, hogy gyere, az volt számomra a film legborzongatóbb jelenete.

Mert mostanában sokszor érzem ezt a hívást. Sokszor, igen, és elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi az a két út, ami közül választanom lehet. Mert két utat látok magam előtt. Sokáig hittem abban a zen buddhista tanításban, hogy az egyszerű hétköznapi élet az út. Másrészről pedig ott vannak az álmaim. Messzi tájakról, izgalomról, veszélyről, és rengeteg kiszámíthatatlan, őrült kalandról.

Nem mindig hiszek abban, hogy az egyszerű hétköznapi élet, a köznapi tevékenységek monoton ismétlődése lenne az út. De nem hiszek abban sem, hogy lehet a végtelenségig kalandozni. Néha azért elfárad az ember, és olyankor szeret megpihenni egy olyan helyen, amit ismer, és amit az otthonának érez. És ha már itt tartunk, nem hiszek abban sem, hogy lehet a végtelenségig heverni egy homokos tengerparton, és koktélokat szürcsölni. Ez nekem éppolyan ijesztően ostoba és sekélyes életcél, mint az egyszeri vallásos embernek a mennyországért való kepesztés.

Amikor ilyen élmény ér, mint ez a film, mindig emlékeztetem magam arra, hogy még mindig nem érkeztem meg, hogy még mindig nem találtam meg mindent, amit kerestem, de ez egyáltalán nem rossz dolog, mielőtt még félreértenél. Boldog vagyok ott, ahol most vagyok, de nem vagyok ostoba; ráadásul túl fiatalnak és életerősnek érzem magam ahhoz, hogy fásultan elengedjem az álmaimat, vagy elfojtsam őket. Minek hazudnék: többek között például azért váltam el, mert nem akartam olyan lenni, mint (a kalandjai előtt) Walter Mitty, vagy (egy másik történetből) Walter White, aki egészen más kiutat választott, mint én.

Még mindig nem szabadultam meg, de jó úton vagyok, ezt érzem. És nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki emlékeztet arra, hogy mennyi kaland vár még rám ebben a gyönyörű, vad és izgalmas életben.

A beteg ember imája

A betegség nekem mindig az alázatról szól. Mert van valami alázatra kényszerítő abban, ahogyan ordítva hánysz a vécé fölé görnyedve, aztán tápászkodsz föl, mert fosni is kell; ilyenkor az ember hajlamos arra, hogy a helyén kezelje magát és a dolgait.

És leginkább azzal van elfoglalva, hogy életben maradjon.

Meglepő módon én szeretek beteg lenni. Olyankor legalább nyugton lehet maradni, és befelé fordulni. Most pedig, hogy már túl vagyok a nehezén, még hálát is tudok érezni. Például azért, hogy tegnap még meg tudtam csinálni a délutáni edzésemet, meg azért, hogy nem a kis vadonjáró edzésén lettem rosszul, hanem bőven azután, hogy hazajöttünk. Azt mondjuk remélem, hogy a kis vadonjáró nem kapja el; neki inkább most még más leckét választanék alázatból.

Szóval amikor az ember ott fetreng a fürdőszoba padlóján, mert olyan gyenge a sugárban hányástól, akkor hajlamos rádöbbenni, hogy hol is a helye valójában a világban. Én a következőket mondtam magamban félig öntudatomnál léve:

"Istenem, én egy porszem vagyok a földön. Rajtad áll, hogy egyetlen mozdulatoddal eltörölsz-e engem, vagy felrepítesz az égre. Kérlek segíts nekem, hogy újra égben szállhassak."

És esküszöm nem szívtam semmit.

Apának lenni jó...

...főleg akkor, ha büszke lehet a gyerekére. Persze, egy igazi apa mindig büszke kell, hogy legyen a gyerekére, de van olyan, amikor igazán büszke. Most én is ilyen igazán büszke vagyok.

Régóta tervezem már, hogy a kis vadonjárót elviszem valahová edzeni. Méghozzá bunyózni, mert rajta keresztül akarom kiélni a gyerekkori álmaimat meggyőződésem, hogy az a legjobb fajta edzés. Én megmondom őszintén az ilyen tenisz, meg hoki, meg foci, meg úszás típusú dolgokban annyira nem hiszek. Ezt majd egyszer kifejtem, hogy miért nem, de mázlidra ez nem most lesz.

Nem; az én gyerekem birkózik.

Megtudtam nemrég, hogy indult edzés a sportcsarnokban, még aznap el is mentünk kipróbálni. A kis vadonjárónak nagyon tetszett, becsülettel végignyomta a kurva kemény edzést, nagyon büszke voltam az akaraterejére és a kitartására. Fegyelmezett, okos, erős, ügyes, hajlékony, és tetszett neki a dolog. Persze ő szuperhősnek készül, de az edzőbá' is elmagyarázta neki, hogy a szuperhősség a birkózással kezdődik, azon belül is az erővel és az állóképességgel.

Rengeteg erősítés van, gimnasztika, akrobatika és rohangálás, meg játék - ha bunyó nem is lenne benne, akkor is megérné ide jönni edzeni. De még bunyó is van, méghozzá elég játékosan ahhoz, hogy élvezetes legyen, de elég keményen ahhoz, hogy a kihívás is meglegyen.

Azóta a kis vadonjáró lenyomta a második edzését is, és még mindig kitart, pedig szegény a rosszullétig elfáradt. De végigcsinálta. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag szarrá verték a nagyobbak. Megmondtam neki, és remélem ő is hisz benne, hogy ez a rosszullét, az edzetlenség rosszulléte el fog múlni, és utána csak erősödni fog, és sosem fog már így kifáradni. És ha megtanulja a technikákat, hamarosan vissza is vághat azoknak, akik most könnyűszerrel kétvállra fektetik. Nem is kell olyan sok idő, és sosem fogja már azt érezni, hogy nem megy.

Soha többé az életben; csak ezen az első pár hónapon kell túlesni, kitartani és újra és újra visszajönni, és persze később sem abbahagyni az edzést. Valamilyen formában mindig edzeni, mindig törekedni, mindig fejlődni.

Remélem sikerül ezt megtanítanom neki. Nem is egyszerűen csak megtanítani, hanem úgy megmutatni, hogy el is higgye. Megmutatni a saját életemmel, a saját edzésemmel és a saját fejlődésemmel, megmutatni hogy ebbe az egészbe érdemes belevágni, ezt az egészet érdemes csinálni, mert ez az egyik legjobb, és mindenképpen leghasznosabb dolog a világon, amivel az ember az idejét töltheti. A másik a tanulás, igen, főleg ebben a korban és főleg neki.

De az iskola komolysága kellett mindig kell egy hely, ahol játékosan lehet nyomatni a dolgokat. Ahol a testét is tudja használni, nem csak az agyát. Ahol lehet erős, ahol lehet bátor, ahol lehet férfi. És mindezt itt meg tudja tanulni, és tudja gyakorolni is, ha akarja.

Mindent meg fogok tenni, hogy minél többet nyerjen ebből az egészből, és mindenben támogatni fogom, hogy csinálhassa, amíg csak jólesik neki. De csakis addig, amíg jólesik neki. Csakis addig.

Fiam, nagyon-nagyon büszke vagyok rád. Csak így tovább.

48. zen történet

Négy fiatal szerzetes elhatározta, hogy két hétig csendben fog meditálni, egyik sem szól egyetlen szót sem.
Az est leszálltával a gyertyájuk lángja elkezdett pislákolni, majd kialudt. Az első szerzetes megszólalt:
- Ó nem! Kialudt a gyertya!
A második szerzetes ezt mondta:
- Ej, te ostoba, hát nem abban állapodtunk meg, hogy nem beszélünk?
Erre a harmadik is megszólalt:
- Mind a ketten ostobák vagytok, miért töritek meg a csendet?
A negyedik szerzetes lesajnálóan elmosolyodott, majd így szólt:
- Látjátok, én vagyok az egyetlen, aki nem szólalt meg.

Edzésnapló 32.

Nekivágtam végre a normális kajálásnak baszki!

Ez egy nagyon nagy lépés volt a részemről, csak hogy tudd. Az utolsó nagy lépés a hosszú és egészséges élethez vezető úton. És éppen ideje volt már, csak az utolsó lökés hiányzott, hogy belevágjak. Köszönet illeti ezért az utolsó lökésért a mérleget, ami nemrég 102 kilót mutatott, a szaggató fejfájást, ami ugyan az időjárástól volt, de valamiért jelnek vettem, és nem utolsósorban köszönet illeti a csajomat, aki szerint éppen elég kurva nagy volt már a hasam. És aki látja a hájaim alatt rejtőző görög istent, és mindenben hajlandó támogatni abban, hogy ez a görög isten végre elő is bújjon. Még főzni is hajlandó nekem ilyen durva egészséges cuccokat.

Szóval végre elkezdtem tisztán enni. Még messze vagyok a tökéletes étrendtől, de ez egy olyan dolog, amit hosszú idő alatt kell kialakítani, belőni a kajákat meg az adagokat addig, amíg úgy nem fogok kinézni, és úgy nem fogom érezni magam, ahogyan akarom. (Majd megírom a részleteket is persze, később, ha már látok egyéb opciókat is a csirkemellen meg a brokkolin kívül.)

Lelkes vagyok, de már régen nem vagyok naiv idióta. Tudom, hogy nehéz lesz átállni, de elég elszántnak érzem magam, másrészt pedig szerencsém van abban, hogy szeretem is azokat a dolgokat, amiket ennem kell, ha nem akarok zsírdisznó lenni. Szerencsém van még abban is, hogy az izmosodással nincs gondom; ha a végén több izmot vesztek, mint szeretném, nem lesz akkora etvasz visszaszerezni, nem úgy, mint egy girnyó gecinek.

Most fix súlyokkal dolgozom, fix ismétlésekkel és szériákkal, amíg le nem adtam legalább öt kilót. Mert fontos, hogy ezt az erőszintemet megtartsam, ameddig csak lehet. Az izgalmas kérdés igazából éppen az, hogy a célként (első körben) kitűzött 90 kilós testsúly mellett is tudok-e ilyen erős maradni, mint most.

Az mostantól számítva mínusz 12 kiló vazze, csak mondom. Éppen itt volt már az ideje.

Tudom, hogy nem lehet mindent egyszerre. Ki kellett találnom, hogy mit is akarok az edzésemmel elérni, és hogyan is akarok kinézni hozzá. Minden életmód legfontosabb feltétele, hogy az ember kurva erősen lássa maga előtt, hogy mit akar elérni. Lássa maga előtt azt az önmagát, aki lenni akar. És egyetlen pillanatra se veszítse szem elől. Ez a kép persze finomodhat, de elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy motiváljon.

Tudod, az a legjobb, hogy még kurva fiatal vagyok, és bármit elérhetek. Bármit megálmodhatok, és bármit valóra is válthatok. Egyszer kell csak rendberaknom magam, és aztán ezt megtartani, és mindenem megvan ahhoz, hogy ez sikerüljön. És ez nagyon jó érzés.

Nem akarom siettetni a dolgot. Adok egy évet magamnak arra, hogy úgy nézzek ki, ahogyan megálmodtam. Legyen mondjuk jövő június, rendben, vadonjáró? Jövő júniusban lefotózod magad, és felrakod a képed erre a blogra, hogy soha ne felejtsd el, mire vagy képes, és mit tudsz elérni, ha nagyon akarod.

Edzés és kajálás. De nem csak ennyi; mindig sokkal többről van szó, még ha látszatra úgy is tűnik, hogy csupán ennyi az egész.

Itt is sokkal többről van szó. A valódi önmagamról.

Az a játék célja, semmi más.