A szerepjátékról akartam mesélni...

...egy fontos dolgot neked.

Arról akartam mesélni, hogy igazából csak mostanában merem bevallani magamnak azt, hogy valójában csalódtam a szerepjátékokban. És ezt sokáig nem voltam hajlandó elismerni, még magamnak sem.

Megmagyarázom.

Azt azért jó, ha tudod, hogy én világéletemben többet foglalkoztam szerepjátékokkal annál, mint amennyit valójában játszottam. Szánalmas, mi? A szerepjáték önmagában is egy rakás antiszociális, defektes lúzer kétségbeesett menekülési taktikája, de én még annál is lúzerebb voltam, mert ahelyett, hogy másokkal játszottam volna, én ültem otthon egyedül, olvasgattam a szerepjáték-könyveket, és arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne másokkal együtt játszani.

Évek teltek el így. Aztán találtam hozzám hasonlókat, akikkel végül tudtam játszani. Nagyon boldog voltam, hogy végre szerepjátszhatok, de így utólag visszagondolva kurvára nem volt egy nagy durranás. Sokszor belekezdtem, sokféle szerepjátékba, de egyik sem volt nagy durranás. Azt hiszem, hogy mostanra végre megértettem, hogy miről szólt ez az egész.

Igen, én is egy defektes lúzer vagyok voltam, akit lenyűgözött a fantasy. A sci-fit mindig röhejesnek tartottam, ilyen kockafaszfejek mentális faszverésének; bezzeg félmeztelen elf hercegnőkre mentálisan faszt verni, az már valami! Meg persze Conan, öcsém.

Aztán a gagyi regények után jöttek a lapozgatós könyvek, amiket lehet játszani egyedül is, azok után pedig jöttek azok a bizonyos álmodozós évek, amikor elképzeltem, hogy milyen jó is lenne másokkal mindenféle fantasy világban kalandozni.

Csak tudod mi volt a gebasz? Hogy igen, ez nekem mindig elvágyódás volt, de onnantól fogva (úgy 16 éves korom körül lehetett), hogy ráébredtem, hogy én ebben a világban is el fogok tudni boldogulni, valahogy a képzeletbeli kalandozások varázsa (másokkal) kopni kezdett.

Aztán mire odáig jutottam, hogy tényleg le tudtam ülni játszani a többi geekkel, már valahogy megvolt mindenem, amit korábban a fantasy iránti rajongásból pótoltam magamnak. Majdnem mindenem. Ami nem volt meg, azt meg tudtam, hogy megszerzem. És amikor rádöbbentem, hogy én tényleg lehetek olyan, mint amilyennek korábban csak álmodni mertem magam, hát...az olyan érzés volt, mint betépni.

És tudod mit? Egy szerepjátékhoz képest a való életben győzni tényleg olyan mámorító, mint betépni. Persze ezt csak úgy mondom, mert bár próbáltam a füvet, sosem hatott rám.

És ez csak az egyik része a dolognak, hogy kimerészkedtem a világba, és boldogultam benne eléggé ahhoz, hogy ne kelljen többé elmenekülnöm. A másik része a dolognak az, amilyen a többi hozzám hasonló arc volt. Kezdjük azzal, hogy valójában nem voltak hozzám hasonlóak. Amiben egyeztem az rpg-s geekekkel, az a gazdag fantázia volt, a nonkonformizmus, az azonosan elbaszott érdeklődési kör, az elvágyódás, meg az antiszociális attitűd. De mindig éreztem, hogy én még tőlük is különbözöm; meg nem mondtam volna, hogy pontosan miben, csak éreztem, hogy így van. És emiatt sosem voltak olyanok a közös játékok, mint szerettem volna. Lehet, hogyha megtaláltam volna azt a pár embert, akkor... de ezt most már sosem tudom meg. Mert úgy érzem, kinőttem már ezt, és tudom, hogy ezt írtam korábban is, de leszarom. Elmondom még egyszer. Te meg elolvasod még egyszer. Vagy nem.

Szóval egyedül mindig izgalmasabb volt ez az egész, tudod? Elképzelni mindig jobb volt, mint ténylegesen csinálni, szörnyű, nem? De az élet, az élet az nem ilyen. Az élet az sokkal, sokkal jobb annál, mint amit az ágyamban fekve esténként elképzeltem, zenét hallgatva. Azok az élmények, azok a sikerek, azok a győzelmek, az a boldogság, amit az élet adott nekem, messze túlszárnyalja azt, mint amit szerepjátékokban valaha is éreztem. Tudom, hogy ez a normális, de nekem idáig el kellett jutnom. És most már az életet tekintem szerepjátéknak, és emiatt még jobban értékelem egyiket is, másikat is.

Azt hiszem, ezzel került ez a dolog végleg a helyére bennem. Ezért, és még sok másért is, örökre hálás leszek Steve Kamb-nak. Nem hiszem, hogy valaha is le fogok még ülni asztalhoz szerepjátszani; egyszerűen nem vágyom rá. A valódi életre vágyom. Az igazi tapasztalatokra. És arra, hogy amit a szerepjátékokban mindig is szerettem, azt becsempészhessem a mindennapi életembe, és ott játszhassam ki azt a karakteremet, akit mindig is szerettem volna kijátszani. (Nem mintha valaha is lettek volna határozott elképzeléseim a kedvenc karakteremről, de ez még alakul.)

Kérdezted nemrég, hogy nem hiányzik-e nekem a szerepjáték. Hát nem, és azt hiszem érted is már, hogy miért. De amit adott nekem, az már mindörökre velem marad.

Most pedig kalandra fel!

Az, ami hajt

Mármint az, ami hajt előre. Amiért érdemes küzdeni. Tudod mi az, ugye? Jó neked, ha te még tudod.

Néha átkozottul nehéz motiváltnak lenni. Ha pedig végre megragadtad, néha átkozottul nehéz megtartani ezt a motivációt. A helyzet az, hogy minél inkább megvan az életben az, amire vágyunk, sokszor annál kevésbé vagyunk motiváltak. És én ezt megértem, mert mi a fasznak kepesszen az ember, ha megvan mindene?

Nehéz dolog valóra váltani az álmainkat. Nehéz dolog elérni a céljainkat. De amíg van, ami hajtson, ez az út nagyon élvezetes is lehet. A küzdelem, meg a célbaérés kurva jó érzés, mindig. Ezért is szeretek annyira gyúrni, mert ott minden egyes sikeres edzés győzelem, nap mint nap. A testedzés általában ezért olyan kurva jó dolog, mert ott maga a tevékenység olyan élvezetet okoz, ami miatt megéri csinálni minden egyes alkalommal. És ha te nem így érzed, akkor nem veled van a baj, csak szarul edzel. Eddzél mást, máshol, máshogyan, másokkal. De az edzés jó.

(Hát ezt nem hiszem el bazdmeg, már megint az edzést propagálom itt, pedig a motivációról kezdtem el írni. De mit csináljak ha egyszer az edzés fontos dolog. És most vissza az eredeti témához.)

Szóval amíg törsz felfelé a hegyre, addig van motivációd. Látod a célt, érzed az izgalmat, türelmetlen vagy, várod már a beteljesülést. Mindig előre elképzeled, hogy milyen jó lesz majd. Aztán eljön a pillanat, amikor valóban beérkezel. Ha megfelelő célt választottál, meglesz a jutalom, és ráadásul ráébredsz, hogy van még hová továbbmenned, így rövid ücsörgés és magadban lelkendezés után indulsz is tovább, új célok felé.

Csak a megérkezés és megpihenés, az a szar. Mert amikor elmúlik a boldogságod, még nincs elég erőd továbbindulni, pedig tudod, hogy itt az ideje. Ezt a rövid időt kell tudni értelmesen eltölteni. És főleg, úgy kell tudnod élni, hogy ne veszítsd el a motivációdat. Újra és újra rá kell találnod arra, ami hajt előre. Mert tudod, a végső megállás csak a halál, addig nyomatni kell.

Ez mind szép és jó, amíg megvannak azok a céljaid, amikért tudod, hogy érdemes küzdeni. De engem mindig érdekelt az is, hogy mi van akkor, ha valamiért nem érzed azt, hogy érdemes küzdeni? A motivációddal van a baj, vagy tényleg rájöttél menet közben arra, hogy ez neked mégsem kell? És hogy a faszba lehet ezt eldönteni?

Adja az isten, hogy mindig észrevegyem, ha valakiért valamiért már nem érdemes küzdeni. Adja az isten, hogy mindig megérezzem, amikor minden szarság ellenére is érdemes valakiért valamiért küzdeni.

Ez a része a legnehezebb, a kurva életbe. A visszajelzés, a feedback mondjuk sokat segít. Sőt, arra nagyon figyelj oda. Feedback nélkül csak a fanatikusok mennek előre. Csak azok, akiknek már semmi kapcsolata nincs a valódi világgal. És annak tudod mi a vége. Mindig ugyanaz a vége. Mintha ködben rohannál a hegyekben.

Véged lesz, mint a botnak. És mire rájössz, hogy véged van, és előbb bamba pofával, majd kidagadt erekkel ordítva zúgsz bele a végtelen mély szakadékba, már mindegy is neked. Inkább ne legyél ilyen. Inkább figyelj oda. Ha kell minden nap szánj egy kis időt arra, amikor nyugodtan leülsz, (ha nincs pár perced arra minden egyes napodon, hogy nyugodtan leülj, akkor felejts el mindent amit eddig írtam) és átgondolod a céljaidat. Tudod, a priorizálás, meg ilyenek. És ilyenkor arra is szánj pár pillanatot kérlek, hogy emlékeztesd magad arra, hogy amit csinálsz, az még mindig megéri.

Nem mondom, hogy nem lesz olyan, hogy valamiből már kurvára eleged van, és gyűlölöd, és inkább meghalnál, DE ha a nyugodt pillanataidban, tudod, azokban a leülősekben úgy döntöttél, hogy csinálod, mert csinálod, akkor bízzál meg magadban a büdös kurva életbe, és küldjed mintha az életed múlna rajta.

Mert így is van. És ne félj elengedni azt, ami már nem visz előbbre. Csak szólok, ez lesz a legnehezebb.

De az élet császárának ezt is tudnia kell, úgyhogy jobb lesz, ha összekapod magad.

43. zen történet

Két fiatal szerzetes álldogált a kolostor előtt, és az imazászlókat nézegették.
- Nézd, hogyan mozognak a zászlók - mondta az egyik szerzetes.
- Nem a zászlók mozognak, hanem a szél - felelte erre a másik.
Meghallotta ezt egy arra sétáló idősebb szerzetes.
- Mind a ketten tévedtek - szólt a fiatal szerzetesekhez -, sem a zászló nem mozog, sem a szél. Ami valójában mozog, az a saját elmétek - mondta, azzal magukra hagyta a döbbent szerzeteseket.

A technika elkésett ördöge

Mikor mostanában lelkesen mesélem valakinek, hogy végre felfedeztem olyan oldalakat, amikkel youtube videókat lehet mp3-á konvertálni, akkor mindenki kiröhög.

Mert ők ezt már régen tudták.

Mindegy, az én boldogságomat ennyivel nem lehet lelohasztani, mert így végre a magamévá tehetem azokat a ritka és kizárólag számomra értékes hanganyagokat, amiket a youtube feneketlen mélye rejteget, és amiket máshonnan megszerezni lehetetlen.

Nem, nem a mongol sámánok esőcsináló énekére gondolok, hanem régi számítógépes játékok zenéire. (Most ehhez képzelj hozzá ilyen fanatikus geek vigyort.) Most éppen a Warriors of the Eternal Sun nevű Sega Genesis játék zenéjét szedtem le, és ilyen gollami örömmel mentettem le a gépemre.

Mert a helyzet az, hogy nekem ezek a zenék tetszenek. Tudom, embert lehetne ölni velük, mert ezt órákig hallgatni annak, aki nem játszott heteket ezekkel a játékokkal, és nem égett bele a zene az agyába, maga lehet a pokol. Én ezt megértem és elfogadom. De nekem ezek a zenék meg éppen azért tetszenek, mert a bennem élő kis geek csávó ilyenkor élvezettel éli újra a játékkal töltött időt.

Mert egy gémer mindig gémer marad. Fel lehet nőni, de ezt ki nem lehet nőni.

És nem bánom, hogy olyan kultúrában élek, amelyik nagyon nagy pénzeket hangsúlyt fektet a játékra. Nem volt ez mindig így. Az emberek sokáig mindent kurva komolyan vettek. Mindenki neurotikus is volt, teljesen. Most is mindenki neurotikus, de legalább ki lehet játszani. Manapság már csak azokat tartom szánalmasnak, akiknek meglenne az ideje és energiája arra, hogy játsszanak (ha pedig nincs idejük és energiájuk akkor könnyűszerrel megoldhatnák hogy legyen), de ők inkább kurva komor arccal tolják a napi robotot.

Lehetne úgy is, hogy közben jól érezd magad. Lehetne úgy is, mintha játszanál.

És ehhez a háttérzene is megvan végre:)

A fekete öves

Tudod, a harcművészetekben van ez a fekete öv, az van a mestereknek. Vagyis a haladó tanítványoknak. Vagyis a faszom tudja, mert ahány harcművészet, annyi különböző szintet jelent ez a szar. A tékvandóban egy fekete öv az picsafüst, míg a brazil-jitsuban azt jelenti, hogy nagyjából az egész harcművésztársadalmat egy csomóba kötheted vele. Igaz, az előbbit három év alatt is meg lehet szerezni, az utóbbihoz meg minimum egy évtized kell.

Én kisgyerekkorom óta rajongok a harcművészetekért. Kis tökös koromban nindzsát játszottam, volt hozzá fekete selyemruhám, a nagymamám varrta nekem, én meg a másolt VHS-kazettákon látott nindzsatrükköket gyakoroltam benne lelkesen a hátsó udvarban. Szép idők is voltak azok.

Azt hiszem, akkoriban a misztikum tetszett meg benne, meg hogy ezek az arcok harcosok, meg persze az sem utolsó szempont, hogy valakinek szét tudod verni a fejét puszta kézzel, ha akarod. Bár érdekes módon ez sosem volt vágyálom számomra, mert ha verekedtem kiskoromban, mindig könnyen lenyomtam azt, aki szórakozott velem. Nem is nagyon szórakoztak, azóta sem.

Mégis, valahogyan különleges erőt tulajdonítottam a harcművész mestereknek (akkor még a nindzsákat is ide soroltam), és imádtam edzésekre járni nézelődni. Először fel sem merült bennem, hogy ezt én is megtanulhatnám. A küzdősportokat valahogyan más helyre raktam magamban, mert az csak sport, de a harcművészetek! Azok aztán a kemények, öcsém.

Meg emlékszem, volt egy judós a kisvárosi barátaim között, aki versenyeket nyert, meg minden, de ha verekedtünk, mindig földhöz kentem, mert kisebb és gyengébb volt nálam. Aztán ott volt a birkózósrác, aki szintén gyengébb volt, ezért nem tudott lenyomni. És azt hiszem ezek miatt éreztem mindig úgy, hogy a küzdősport az nem nagy szám.

Meg amikor kick-boxolni (vagy hogy a faszomba írják) kezdtem, akkoris az volt, hogy jöttek ott ezek a gyönyörűen mozgó, pattogós kiscsávók, és ütöttek meg rugdostak pörögve, de nem igazán éreztem meg az ütéseik erejét. Az egyetlen, aki keményen oda tudott baszni, az egy olyan srác volt, aki bokszolni is járt mellette. Naná. Vagy karatén, amikor a kezdők mindig menekültek előlem, mert állítólag olyan gyilkos tekintetem volt, és még a felsőbb övesek is megijedtek tőlem sokszor, pedig engem aztán kenyérre lehet kenni kivéve ha bunyó van. És ott is talán két-három barna, meg fekete öves csóka volt, akikkel olyat lehetett bunyózni, hogy az fájjon nekem is.

Egyszer egy barátom mondta, és sohasem felejtem el: öreg, kilencven kiló vagy és csupa izom, neked mindegy milyen stílust csinálsz!

Akkor még nem tudtam, mennyire igaza van.

Igen, nagy vagyok és erős, és mindig is nagy voltam és erős. Sohasem volt igazán szükségem arra, hogy technikával pótoljam a hiányzó erőfölényemet. Emlékszem, mennyire megragadt bennem, hogy gyakorlatilag az összes legendás harcművész mester életrajza azzal kezdődik, hogy kicsi és beteges gyerek volt, ezért... Hát én sosem voltam kicsi és beteges. Lehet, hogy ezért nem ragadott magával soha egyetlen stílus sem? Ezért nem edzettem sohasem fanatikusan? Mert nem volt mit kompenzálnom?

Nekem ez mindig játék volt, és elnéző mosollyal nézegettem a kis vézna arcokat, amint kurva nagy erőfeszítéssel gyakorolnak. Ilyen övesek, meg olyan övesek, meg egyszer majd fekete övesek lesznek. Mert ha keményen tolják, majd nagyok lesznek és erősek, és legyőzhetetlen fekete öves mesterek. Hát, én sem voltam éppen túl jól eleresztve önbizalommal meg önbecsüléssel kiskoromban, mégsem éreztem azt, hogy ha sokat gyakorolom a levegőbe rugdosást, az majd valamiképpen segíteni fog rajtam. De azt is mondhatnád, hogy én egész egyszerűen a súlyemelésben találtam meg ezt a valamit, és alighanem igazad is van. Mert végeredményben ezek a dolgok csak eszközök, nem célok. A cél az mindig valami más.

A mai napig két stílus van, amit végtelenül tisztelek, mert megtapasztaltam az erejüket: az egyik a boksz, mert ők ütnek a legerősebben és eleget kaptam ebből ahhoz, hogy ezt elismerjem; a másik pedig a brazil-jitsu, ahol rögtön az elején egy nálam kisebb, gyengébb és lúzerebb csávó úgy összecsomagolt, hogy azt sem tudtam, melyik ízületem akar legelőször elroppanni. És még azért is nagyra tartom, mert ez az a stílus, ahol az én nagy erőm szart sem ér. És ez mindenképpen tanulságos tapasztalat volt. A többi cucc, hát, őszintén...nekem lepkefing, még a keményebbek is. És ne érts félre; biztos van a világon például olyan kungfus gyerek, aki könnyedén leverne, de legyünk őszinték, nem ez a tipikus.

Sokáig azért bevallom, bennem is megvolt ez a fekete öves mester akarok lenni, mert az jó gondolat, de ahogyan teltek az évek rájöttem, hogy a mert az jó, az kevés ahhoz, hogy ennyi időt, pénzt és energiát szánjak valamire, amit végeredményben csak úgy csinálnék. Kevés ahhoz az élet, na. Ez nem valódi motiváció, ez az igazság. És akárhányszor is gondoltam végig, a harcművészet semmi olyat nem tud nekem adni, amit ne kaphatnék meg máshol, sokkal jobban. Testedzésnek kurva szar (sajnos), annál nekem sokkal jobb a súlyzózás meg a vadonjárás. Verekedni szintén meg lehet tanulni sok helyen jobban, egyébként pedig verekedni csúnya dolog, csak hogy tudjátok. Úgyhogy ennyi, egy álommal kevesebb, de nem kár érte. Csak meg kellett érnie bennem ennek a dolognak, hogy végre el tudjam engedni.

Azért nyugi, a bunyót azt továbbra is élvezem, ezért a bunyót meghagyjuk, mielőtt még a szívedhez kapnál.

De majd ha kiverekedtem magam (ha ugyan lesz olyan), akkor majd szögre akasztjuk azt is.

Edzésnapló 25.

Hülye idő van még mindig.

És én hiába vágyom arra, hogy a sűrűn szakadó hóban eddzek, ha egyszer még mindig ilyen elbaszottul őszi idő van. Komolyan, ez az idő teljesen leszívja minden energiámat. Emlékszem jól a tavalyi téli edzéseimre a hóban, kurva jó volt. Tele voltam energiával, imádtam deadliftezni a hóban, most meg...

Csak kornyadozok ebben a szürke homályban bazeg. Persze mindenki örömködik, hogy milyen jó, hogy enyhe a tél, mer a rezsi, meg a kisfaszom, de nekem ez így kurvára nem stimmel, és ez az edzésemen is látszik. A munkámról nem is beszélve.

Azt akarom csak ezzel mondani, hogyha úgy igazán tél lenne, azt hiszem lelkesebb lennék.

Persze ne hidd azt, hogy nem edzek rendesen, adok neki durván, ahogyan eddig, csak kicsit több energiámba kerül nekikezdeni reggelente, de a világ minden kincséért sem hagynék ki egyetlen edzést sem. Olyan nincs. Nem opció, katona.

Kísérleteztem pár dologgal mostanában, íme a tanulságok:

1, mivel akarok bunyózni menni a magam örömére (meg a kis vadonjáróéra), ezért csináltam egy három napos edzéstervet, hogy a madarék* két napon csak a bunyó legyen. Bírtam is két hétig, de két bajom volt vele: egyrészt a három nap nekem túl kevés arra az öt gyakorlatra, amit csinálok (mindegyiket heti kétszer ugye), a négy nap pihenő pedig túl sok, még a bunyóval együtt is. Arról nem is beszélve, hogy én megőrülök attól, ha reggel fölkelek és nem mehetek ki edzeni. És még észrevettem azt is, hogy a teljesen edzés nélküli pihenőnap nemhogy nem használ, de kifejezetten árt a teljesítményemnek. Úgyhogy a három napos edzésterv ment a kukába.

2, pár hétig csináltam evezést is a szokásos öt gyakorlatom mellé, heti kétszer, hogy hátha érzek valamit. Hát nem érzek. És nem azért, mert nem dolgozom elég nagy súllyal - szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a deadlift meg a gyűrűn húzódzkodás elég a hátizmaimnak. Egyébként még az isteni Pavel szerint is elég hátra ez a két gyakorlat, ő pedig eléggé érti a szakmát. Csak tudod, miről van itt szó: az ember, minden ember, néha még én is, fél a minimalizmustól. Képtelen elhinni, hogy a megfelelően végzett kevés edzés hozhat nagy eredményeket. Sőt, az hozza a legnagyobb eredményeket. Ennek a félelemnek az oka egyébként az a hihetetlen kamutenger, amit még Schwarziék kezdtek el terjeszteni a nagy fitnesz-láz idején az USA-ban. Ugye az ő céljuk a jó megélhetés volt, meg a mítoszgyártás, meg a testépítés népszerűsítése a maguk hasznára persze, csak sajnos ezzel együtt jött az a hozadék is, hogy az emberekben egy totálisan téves kép alakult ki az ideális és hatékony testedzésről. Mert az én véleményem továbbra is az, hogy az átlagembernek nincs szüksége a testépítőedzésre, kizárólag az erőedzésre. Annak van értelme, még akkor is, ha valaki csak jól akar kinézni. De mivel azt is hiszem, hogy nem én leszek az, aki megreformálja a fitneszipart, ezért ezt most hagyjuk. (Ez egyébként megérne egy külön bejegyzést.)

2014 a kockahas éve lesz, mert miért ne. Az én kockahasamé. Ezért legelőször abba is hagytam a hasazást, mert nem attól lesz kockahasam, ha ugyan lesz valaha. Ellenben oda kell figyelnem az evésre, ami mostanában sikerült is, és ha belelendülök ebbe a HIIT-dologba, akkor tutira rendben leszek különösebb aszkéta-étrend nélkül is. Amúgyis muszáj ráfeküdnöm egy kicsit jobban az állóképességemre, mert az erőm rendben van, meg azt könnyű is fejleszteni, vagy legalábbis könnyebb, mint az állóképességet.

Szóval az edzéstervem erre az évre sem változik, mert a tuti még mindig tuti. Miután a három napos edzéstervem nem jött be, úgy döntöttem, hogy minden hétköznap reggel edzeni fogok, vagyis a gyakorlatokat szétdobom ötfelé, méghozzá úgy, hogy csak reggel súlyzózzak, így a délutánom a HIIT-é, meg a bunyóé, ha éppen van aznap bunyó. Ez lesz a legjobb asszem, mert mostanában utálok este még gyúrni is, annyira fáradt vagyok. Így reggel letudom a nehezét, délután/este meg lehet sétálni, meg kocogni, meg verekedni, meg ilyenek.

Ja, és felfedeztem, hogy Kratos arca kicsiben ott van a fekverudamon. Ne mondj semmit. Azóta keményebben tolom, mint valaha, mert neki aztán sohasem lennék képes csalódást okozni.

Még a végén kiloccsantaná az agyamat a seggemen keresztül.

* copyright: kiscsajom

Csak csillag ő, csak látomás

Ha el kéne mondanom, hogy nekem mi az isten, meg hogy hogyan kezdtem el megismerni őt, nehéz dolgom lenne.

Egyszer pedig muszáj lesz nekilátnom és visszamennem, hogy megértsem, honnan is indult ez az egész, meg hogy miért kezdtem el hinni benne, és mikor ismertem fel azt, hogy az ő útját kell járnom, akár tetszik, akár nem.

Kezdetnek megmutatok egy verset, ami a mai napig meghatározza azt, ahogyan én az istenről érzek. Figyelem, az egyezés bármely egyház vagy felekezet istenképével kizárólag a véletlen műve.

És ez nem véletlen.

Mándy Stefánia: Csak csillag ő, csak látomás

A holdban él, a vízben él,
halak, füvek között,
és csillagszemmel nézdegél
a fellegek mögött.

Lágy hangját hosszan hallani
s az erdő megremeg.
Sás szárnyai, nád karjai
befonják az eget.

Selyemhaját köd lengeti
és hogyha elmereng
a szél fütyülve zengeti
a lombos végtelent.

Csak csillag ő, csak látomás
csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más,
de fellobog nekem.

És minden este rám ragyog
Kékjácint mosolya,
egyetlen tükre én vagyok
nagy ég, milyen csoda.

Hogy holdban élt, hogy vízben élt
gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért,
szívembe költözött.

És rajzolgatni álmaim
most mindig ott lakik,
kibontja éjem tájain
szelíd virágait.

Valaki pedig, aki azon kevesek közé tartozik, akik valóban tudnak istenről szólni, el is énekelte ezt a verset. Érdemes meghallgatni.

Az idei tél mottója

Az a bizonyos párbeszéd a következőképpen zajlott:

"- Na ez az idő ez komoly...csaknem semmi hőingadozás nem lesz, állandóan 0 fok körüli hőmérséklet éjjel-nappal, hó meg egy szem se.

- Hát kicsim, de majd baszunk nagyokat."

Ennyit erről. Már amikor elhangzott, pontosan tudtam, hogy ez lesz az idei tél mottója. Mert hó nincs, téli hangulat nincs, most is ülök itt a ragyogó napsütésben és mennék erdőt járni, ha nem fújna az a kurva szél, meg ha nem lenne olyan kurva lusta a kölyköm.

De legalább a bunyóra rá lehet venni a kis szumóst. Ma rávezetésképpen a bukfenceket, gurulásokat gyakoroltuk egy szivacson, és meg vagyok elégedve a kis vadonjáróval, mert nagyon ügyes - még a klasszikus harcművészbukfenc is megy neki. Én viszont az első után majdnem el is hánytam magam, úgyhogy tudomásul kellett vennem, hogy kijöttem a gyakorlatból, pedig valaha régen ebben is én voltam a májergyerek. El is gondolkoztam azon, hogy nem-e valami földharcos szarsággal kéne kezdenem, de aztán eszembe jutott az érzés, amikor tiszta erőből pofánverek valakit, és rádöbbentem, hogy a földharc ráér.

Előbb verekszünk bazdmeg. A gyerekemre is ráfér már pár nagyobb saller, és inkább más gyerektől kapjon, mint tőlem.

Egyébként meg most legszívesebben mégsem erdőt járnék, hanem egy kurva nagy jacuzziban fetrengenék, kellemes alkoholmámorban. Szerencsére ez két nap múlva elkerülhetetlenül be fog következni a cégnek köszönhetően, addig is marad a rákészülés, meg a rendhagyó tél lehető legteljesebb kiélvezése. Amivel kapcsolatban egyetlen rossz szavam sem lehet.

És vasárnap van és kora délután, hát dögöljünk és henyéljünk. Mert ilyenkor kötelező.

Vissza a darálóba

Sok volt ez a három hét szabi basszameg. Nem panaszképpen mondom, csak nehéz visszarázódni a melóba. Meg sajnos a magam mögött hagyott elintéznivalók sem oldódtak meg maguktól az elmúlt hetekben, pedig számítottam rá, hogy a keleti filozófiák hozzáállása legalább ennyiben a segítségemre lesz. Elő szokott fordulni, de nem most.

Azt szeretem a munkámban egyébként, hogy mindig van valami próbatétel, amire készülni kell, valami mérföldkő, ami után könnyebb lesz (sosem lesz persze, de legalább az illúzió megvan), és ami megadja azt az élményt, hogy na, most elértem valamit, most megtettem valami nagy dolgot.

Én akkor is jól tudom magam érezni egy ilyen sikeres quest után, ha egyébként rajtam kívül senki le sem szarja, hogy milyen pöpecül csináltam meg. Nehéz volt ezt megszokni, mert sajnos sokszor van, hogy le sem szarja senki, vagy mások aratják le a babérokat, de ilyenkor mindig emlékeztetem magam arra, hogy nem ez a lényeg. Nem az, hogy mi hogyan látszik kívülről, hanem hogy én hogyan élem meg belülről. És az én életem nagy szerepjátékában a sikeres quest-ekért akkoris jár xp, hogyha a való életben nem kapok érte elismerést. És fasza dolog ez így, hidd el nekem.

Én inkább fogom föl az életet játékként, mint bármi másként; és isten óvjon attól, hogy valaha is komolyan vegyem. Abból csak a baj van. Abból csak szenvedés van. Még akkor is megéri játszani, ha lesznek, akik nem vesznek majd komolyan. Ne is vegyenek, bazdmeg. Bizonyos emberek elismerése amúgyis rosszabb, mintha észre sem vennék, hogy a világon vagy.

Úgyhogy igen, visszatértem a darálóba pár hét otthoni nyüzsgés semmittevés után, és már kezdek magamra találni. Még lehet, hogy szükségem lesz pár hétre napra, de a lényeg, hogy vannak feladataim, amiket meg kell csinálnom, mert ha rendesen megcsinálok mindent, akkor... akkor öcsém, most már tutira szintet lépek.

És az mindig kurva jó.

Csak ki kell találnom, mit is fejlesszek a következő szinten...

42. zen történet

Egy nap Csuang-Ce és egy barátja a folyó mellett sétáltak.

- Nézd, ahogy úsznak a halak - mondta Csuang-Ce, - igazán jól érzik magukat!

- Te nem vagy hal - válaszolta a barátja, - így nem tudhatod, hogy valóban jól érzik-e magukat.

- Te nem vagy én - vágott vissza Csuang-Ce, - honnan tudod akkor, hogy nem tudhatom, hogy a halak jól érzik magukat?

Akkor nyomassuk

Na faszok.

2014 van már három napja, ideje nekilátni keményen nyomatni. Összesen három hétig voltam szabadságon, és ugyan el kellett volna mennem valahová az élményért, de azért ez is több volt, mint a semmi. Bár dolgozni még nincs kedvem, de van még három napom, hogy a munkakedvem (is) megjöjjön.

Nem írok én hosszú listát arról, hogy milyen faszaságokat tervezek a következő évre, mert már tavaly megírtam azt a listát. Azt a pár dolgot, amit le akarok zárni még lezárom, aztán jöhetnek az új dolgok.

Be akarom fejezni a lakásom átpakolását, hogy vége teljesen az enyém legyen. Minimalista dizájn marad, mert a minimalizmus rulez. Át akarom pakolni a fészert is végre, és ha ilyen idő marad igazából ezt is megtehetem bármelyik két nap, akár még most télen is. A fészerben is minimalizmus rulez, és akkora örömmel fogom kikúrni az ex-feleségem értelmetlen, használhatalan kacatjait, hogy csak. Kemény menet lesz, de azt is, mint annyi mindent az életben, csak egyszer kell igazán rendberakni.

Le akarom zárni a válásom minden egyes aspektusát is, mind a pénzügyieket, mind az egyebeket, hogy minél előbb házasodhassak újra. Komolyan. A korábbi tanulságokat nem feledve, természetesen. Rövid az élet, az igaz, ehhez képest szeretünk egy hibát többször is elkövetni; én azon leszek, hogy velem ne így legyen.

Akarok bunyózni járni, mert nekem az kell. Része annak, aki én lenni akarok, teccikérteni? Hogy mit fogok csinálni és hol, az meg majd még kiderül.

Akarok egy Facebook-profilt. Tovább nem halogathatom, mert eléggé megcsappant a szociális aktivitásom az utóbbi időben; és úgy érzem éppen ez az, amire most szükségem van. Szocializálódni, öregem. Szocializálódni.

A súlyemelésben nem akarok semmin sem változtatni, maradok az erőedzésnél továbbra is. De erről úgyis írok majd részletesebben a következő edzésnaplóban. (Várod már, mi, gecc?) Annyival edzek csak kevésbé intenzíven, hogy bunyózni tudjak, meg hogy kipróbáljam a HIIT-et. Méghozzá a hátsókertben, mert maradok minimalista, és azzal dolgozom, amim van.

Akarok utazni. Belföld és külföld, de semmi hátizsákos hippibaszargás. Luxus, wellness, és all-inclusive, a kurva életbe. Azért van pénzem, hogy elkúrjam érzéki örömökre, mert egyébként a testi-lelki fejlődésem megvan ingyen is, kösszépen. A jelszó még mindig az, hogy simplify your life; csak azokkal a dolgokkal foglalkozni, amik előre visznek, és amik valóban értékesek - de jelszó az is, hogy live a life worth living. (Igen, jelszavakból kurva jó vagyok, na.)

A munkámban továbbra is a lehető legjobb akarok lenni. Mert kurva jól keresek vele, és mert a sok szarság ellenére is szeretem csinálni, és mert ebben jól érzem magam. Meg milyen arcok vannak már. Biztos lenne még sok más dolog is, amiben jó lennék, meg ahol jó arcokkal lehetek együtt - kell is, hogy legyen más - de most ez van. Ezért most ebben zúzok.

Akarok még új ruhákat is venni. Azt mondják, az, ahogyan öltözöl, kifejezi azt, hogy mit gondolsz magadról. Illetve, ami talán még fontosabb, hogy mennyire becsülöd meg magad. Lehet pofázni arról, hogy a külső nem minden, de jobb, ha az eszedbe vésed: az emberek csakis azt látják belőled, amit mutatsz. Kurvára nem látják az értékes lelkedet, meg a csodálatos álmaidat, meg a tudattalanod ezernyi kincsét; csak azt, ahogyan odaállsz eléjük. A tekinteted, és a ruhád. És hagyjuk a dumát arról, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy... de igen, megengedheted. Csak igénytelen vagy. Úgyhogy ne csodálkozz, ha egy darab szarnak néznek. Mire a személyiséged és a viselkedésed szóba jön, tudod, a többi ember már régen elhatározta, hogy mit gondol rólad. Csak mondom.

Ja és ha már a kemény igazságoknál tartunk, van itt még pár belőlük. Hogy miért? Mert ez az elkövetkező év kemény lesz, öcsém. És semmi szükség arra, hogy tovább baszarogjunk. Ideje kemény gyémántgolyókat növeszteni, mert a puhapöcsűeknek itt vége lesz, mint a botnak.

Igen, mert a motivációs beszéd a 2014-es évre a következő:

Elmondom, miről is van itt szó: az emberek, akik körülötted élnek, önző geciládák. Kizárólag azért tűrik el azt, hogy itt szívd az értékes levegőt, mert hasznos vagy nekik valamiért. És jobban is teszed, ha hasznos vagy, mert te is éppen így bánsz a körülötted lévő emberekkel, te sem vagy ezzel másképpen, lásd be.

Jaj, Uram, ments meg engem. Jézus/Buddha/Allah/Rózsaszín unikornis, segíts rajtam!

Do ut des, cserébe én is megteszem neked, amit te kérsz tőlem. Így működik ez.

És sajnos lehetsz akármennyire rendes srác, amennyiben nem ez a szolgáltatásod, elmehetsz a picsába. Ráadásul készülj föl arra is, hogy rendes srácként kizárólag adni fogsz, kapni nem. Mert a többi embert csak addig érdekli, hogy rendes vagy, amíg adsz nekik. Ha elkezdesz finoman az iránt érdeklődni, hogy mi van a viszonzással, elhajtanak a faszba.

És tudod mit? Ne rájuk haragudj ezért. Hanem magadra.

Mert nem vagy tisztában néhány alapvető dologgal. A játékszabályokkal. Az egyik, amit már leírtam korábban: az vagy, amit mutatsz magadból. A belső értékeid senkit sem érdekelnek, amennyiben nem tudod másokra fordítani, sajnálom. Amennyire magadat becsülöd és amennyire magadat meg tudod valósítani, annyit tudsz másokért is tenni. Ne tévesszenek meg a mártírok - már a valódi mártírok. Ők, mielőtt mártírokká váltak volna, kurva sokat dolgoztak magukon. Nem áldozatok voltak, hanem ez volt a végső önmegvalósításuk eszköze. De megnyugtatlak - te nem vagy mártír. Csak szar az önértékelésed, és nincs önbecsülésed.

Önbecsülésed pedig csakis akkor lesz, ha kezdesz valamit magaddal; ha valami olyan dolgot csinálsz, amit valóban értékesnek gondolsz. De ez nem a szolgálat, bazdmeg. Nem szolga vagy. Az, hogy hagyod, hogy mások beléd töröljék a szaros cipőjüket, az nem alkotó tevékenység. A szar lepucolása magadról sem az. És ha azt hiszed, hogy az ájtatos szolgálatod babérokat terem neked bárhol is, kurvára rosszul hiszed. Azon kívül, hogy élő lábtörlő leszel, nem jutsz előbbre. Már a saját életedben. De másoknak sem segítesz ezzel, csak mondom.

Hát eredj, és kezdj magaddal valamit, ami előre visz. És figyelj oda arra, hogy azt mutasd magadból, amit valóban láttatni akarsz. Sajnos az egóddal nehéz lesz, mert az ember már csak olyan, hogy mindent megtesz azért, hogy küzdjön a fejlődés ellen, és újra meg újra visszakaparja magát abba a szarba, amiből egyszer már sikeresen kimászott.

Küzdjél magad ellen és a világ ellen is baszki, küzdjél, és meglátod, a végén te is beérkezel. És akkor majd belátod, hogy mindenben igazam van. Vagy nem látod be. Igazából ez már le van szarva.

Na és most indulás, mutassuk meg a világnak ebben az évben is, hogy miből gyúrtak minket.

Mert ez az év is a vadonjáró éve lesz.