Kalandok a vadonban 10.

Tegnap megint úgy éreztem magam, mint nyár közepén. Kurva meleg volt (ez még nem baj) de gyülekeztek a nagyon szürke felhők és aztán kitört egy akkora kibebaszott vihar, hogy bekészítettem és meg is gyújtottam a gyertyát az ebédlőasztalon, mert biztos voltam benne, hogy el fog menni az áram, meg a net.

Nyáron mindig van ilyenkor áramszünet, de szerintem a hálózat érezte, hogy ez még nem az az idő, úgyhogy az áram végül maradt. Egészen meg is lepődtem.

Így aztán malmozva üldögéltem a házban és vártam hogy az az összefüggő vízfüggöny, ami akár eső is lehetett, valamennyire elálljon, legalább annyira, hogy a lépcső tetejét látni lehessen. Hömpölygött a víz, befolyt mindenhová, és meg csak vártam és vártam, hogy kimehessek végre befejezni az edzésemet. A villámok csapkodtak mint a veszett fene (mondom, konkrétan egy nyári vihar tévedt ide a jövőből - vagy a múltból?) én meg meguntam és kimentem edzeni, mert a vihar bekaphatja.

Szeretek esőben edzeni meg futni is, csak az első pár perc szar, aztán ugyanis elég dühös leszel, és különben is tele lesz a faszod az egésszel, és már csakazértis keményen letolod a sorozatokat. A végén egy forró zuhany, és egyből kerekebb lesz a világ, mint előtte volt.

A viharokat meg mindig is imádtam. Viharban születtem. A nyár végén, majdnem az őszben. Most is jól esett ez a vihar, és jól esett az edzés is, és jól esett az eső is, mert hetek óta nem esett. A növényeim főleg hálásak lehetnek, mert én, ellentétben az ex-feleségemmel, komolyan veszem a természetes szelekciót, és nem locsolgatom őket állandóan. Ehhez képest harsogóan zöldek voltak a száraz hetekben is, ami azért jelzi, hogy a fejlődéssel töltött évmilliók mégsem voltak hiába, a vízfetisiszta hobbikertészek viszont elmehetnek a picsába, mert a növények nem hajlandók elsorvadni akkor sem ha nem kapnak mindennap vizet.

Ja, megvannak a nyugágyaim is végre, hála a mesebeli amerikai nagynénimnek, akivel rögtön fel is avattuk őket, és ezzel a vadonbeli tanyám újabb komoly lépést tett a zsebparadicsommá válás irányába, persze eddig sem sok választotta el tőle, mert nekem eddig is tökéletes volt, de most már aztán tényleg bazmeg. Eddig is tudtam lazulni, ha akartam (feketeöves henyélő vagyok), de most azért képzeld csak el a következő életérzést: hazajövök a melóból, ledobom a ruháimat (na jó, bokszeralsó marad a köcsög turisták miatt) sör hangos szisszenéssel kinyit, levetem magam a ház elé a nyugágyba a még ragyogó napsütésben, és hangosakat böfögve jelzem, hogy ki is itt a faszagyerek. Közben pedig lazulok, öcsém. Olyan kurva laza leszek, de olyan kurva laza, hogy le fogok folyni a nyugágyról, vazze.

A csajom fejét meg azért megnézem ha neki is a kezébe lökök egy sört és rászólok hogy lazulj ribanc! Szerintem végül hálás lesz nekem ha végre megmutatom neki az igazi életet.

És végre nem a földön heverve kell néznem az augusztusi csillaghullást. Fasza.

Mondtam, hogy alakulok, nem?