Farkasüvöltés

Van, amikor az emberi torok kevés ahhoz, hogy kifejezze azt a tomboló dühöt, amit érzel.

Van, amikor az emberi test kevés ahhoz, bármekkorára gyúrod is, hogy olyan erőt tudjon kifejteni, mint a benned lakó démonok szeretnék. Szerencsére.

Ez most egy farkasüvöltés, mert máshogyan nem tudom elmondani. Legszívesebben vadállattá változnék, igazi vadállattá, és csak rohannék, rohannék, be az erdő legmélyére, ahol mindig sötét van, ahol mindig homály van, ahol ember még nem járt sohasem, és végre élni, élni igazán, teljes lényemmel csak élni, semmit sem visszafojtani, semmit sem elhazudni, semmit sem visszafogni, hanem élni, szabadon, minden pillanatban teljesen, minden kétségektől szabadultan, minden hazugságtól mentesen, csak én, önmagam, álarcok és képmutatás nélkül. Nyomot követni, vadászni, űzni és ölni, élvezettel, őszintén, forró húst tépni, rágni, nyelni, majd jóllakottan sziklára felugrani és onnan bámulni mozdulatlanul az éjszakai tájat.

Bruce Banner mondta azt a Hulk-ban (nyugi, lesz róla bejegyzés, szintén kedvenc szuperhősöm, bár egyáltalán nem hős, sőt), hogy őt megrémíti az a fajta határtalan, fékezhetetlen öröm, amit akkor érez, amikor szörnyeteggé változva szabadon őrjönghet. Neki ráadásul szinte végtelen az ereje, így őt valóban nem akadályozza semmi. Merném elfogadni ezt az erőt? Nem. Soha. Az én démonaimmal soha. Ő sem akarta, sőt, inkább megszabadult volna tőle, de neki nem volt választása. Remélem nekem mindig lesz.

Soha életemben nem voltam még ennyire szabad, mint most, és mégis, soha életemben nem volt még bennem ennyi kiszabadulni vágyó erő, mint most. Talán azért, mert végre élek, és többé nem kell a lelkem mélyére elfojtanom. Többet edzeni, bunyózni menni, talán az elég, hogy kiszabadítsam magam. Talán nem.

De végre élek. Végre érzem, hogy élek. Annyi éven át csak az álmaimban éltem, a vágyaimban, csak szerettem volna élni, és azt hittem, hogy az elég jó, éjszakákon át zenét hallgattam és álmodoztam, és ezek az álmok mindig annyira, de annyira élénkek voltak, az akkori valóságom pedig olyan, de olyan sivár és halovány... nem csoda, ha úgy éreztem, az álmaimban élek csak igazán. És ennek hirtelen vége lett. Elkezdtem élni, és azóta fékezhetetlenül tör előle belőlem az élet.

Igen, sokszor valóban tombolni tudnék. Tombolnék, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy valóban szabad vagyok, valóban élek, és nem csak áltatom magam.

Olyankor üvöltenék, mint a farkas, és tombolnék, mint a nyári vihar.

Mert élni akarok, élni, teljesen, igazán, szabadon.