Szenvedéllyel élni

Szeretem a Nerd Fitnesst. Mindig jókedvre tud deríteni. Több ilyen bolond, őrült és felesleges dolog, és több ilyen ember kéne az életembe.

Időnként vannak ennek a Steve Kamb-nak olyan agymenései, amiken teljesen ledöbbenek, annyira úgy látja a dolgokat, ahogyan én, csak ő valahogy...szabadabb nálam, és legalább tízszer akkora nerd. Irigylem ezért, viszont kettőnk közül én vagy a nagyobb darab kigyúrt állat, úgyhogy nagyjából egálban vagyunk.

Abban a bejegyzésben, amit belinkeltem, van egy Wil Wheaton interjú-részlet, (ne foglalkozz azzal, hogy ki a fószer, azt hallgasd meg, amit mond) ahol ez a csávó egy terhes csaj még meg nem született gyerekének elmondja, hogy miért is jó nerd-nek lenni. Eszem-faszom megáll tőle, de komolyan, kötelező darab:

Az tesz bennünket nerd-dé, mondja a srác, ahogyan képesek vagyunk szeretni a dolgokat.

A szenvedély, amivel szeretni tudunk valamit. Vagy valakit.

És erről egyből begrott egy másik jó arc, aki ugyan katolikus szerzetes, de ettől még bírom a szövegeit. Ő is a szenvedélyről beszél, ami nélkül nincs szerelem, ami nélkül nincs boldog élet. Másról beszél, mint az előző csávó, de mégis ugyanarról:

Én világéletemben szenvedélyes voltam. Sokat szenvedtem emiatt, de ennek köszönhetem azt is, hogy tudok olyan, de olyan boldog is lenni, amiről legfeljebb álmodik az, akiben ez a fajta szenvedély nincs meg de álmodni azért még tud.

Szóval Wil Wheaton azt mondja, hogy aki egy nerd (vagy geek, vagy dork, ahogyan tetszik, ha nem érted, olvass utána), az elsősorban attól az, ahogyan képes rajongani, lelkesedni valamiért. Ez a valami akármi lehet, a lényeg a lelkesedés mértéke.

Én is nerd vagyok, csak hogy tudd. Nerd vagyok, mert képes vagyok órákon át a gyúrásról beszélni, meg a helyes táplálkozásról, meg videójátékokról és fantasy regényekről, meg filmekről és vallásokról, a világűrről és az istenekről, meg az X-aktákról és underground zenekarokról, meg szerepjátékról meg világkörüli túrákról, meg...meg...

És nem attól nerd valaki, hogy ezekről a dolgokról tud beszélni, hogy ezek a dolgok valóban érdeklik is a felszínes társalgáson túl, hanem attól, hogy ami érdekli, abba kegyetlenül mélyen beleássa magát, foglalkozik vele, nem csak felszínesen, hanem igazán, valódi elköteleződéssel, sokszor fanatizmussal, sokszor komolytalan elszántsággal - és ami nekem a legfontosabb, szenvedéllyel.

A tudós, aki képes napokon át a laborban kotyvasztani, miközben alig alszik és alig eszik - nerd. A zenész, aki keményen gyakorol azért, hogy a legutolsó szegmensig tökéletesen adjon elő egy darabot - nerd. A bélyeggyűjtő, aki milliméterre pontosan ragasztja be a bélyeget a megfelelő albumba - nerd. A sportoló, aki mikrogrammra kiszámolja az ételt, amit eszik, ő is nerd.

Persze, mint a példákból is látszik, a különböző fajta nerd-öknek más a társadalmi megítélése. Az emberek bizonyos dolgokat hasznosnak tartanak, olyan dolognak, amibe megéri akármennyi energiát is belerakni, bizonyos dolgokat pedig haszontalannak, amivel foglalkozni értelmetlen időpocsékolás.

Büszkén vallom, hogy életem jelentős részében leginkább felesleges, értelmetlen, haszontalan dolgokkal foglalkoztam és foglalkozom most is. Hell yeah.

Sokáig szenvedtem emiatt, mert nem értettem, hogy mi lehet velem a baj. Egészen addig nem leltem a helyem, amíg nem találkoztam más hozzám hasonlókkal. Ezt az internetnek köszönhetem egyébként. Azok a mások szerepjátékosok és fantasy rajongók voltak. Nagyon könnyű volt összebarátkozni velük. Végtelenül egyszerű volt megérteni őket, és könnyű volt megértetni magam velük. Többé nem voltam egyedül, többé nem voltam abnormális, és ezért életem végéig hálás leszek nekik.

Na és bennük volt meg ugyanaz a fajta szenvedély, mint bennem. Csaknem mindegyikükben. Mert ez az, ami azzá tett bennünket, amik akkor voltunk. Ez választott el a többi embertől, és ez kötött össze egymással.

Annak a korszaknak már vége, mert igazi magányos farkasként ott sem tudtam sokáig megmaradni, de a szenvedély megmaradt. Soha nem akarok már szenvedély nélkül élni. Nem is hiszem, hogy érdemes. Még akkor is, ha a szenvedélynek nagy ára van. Mert akit igazán boldoggá tud tenni valami, vagy valaki, akit igazán magasba tud emelni valaki vagy valami, azt mindennél mélyebbre is tudja nyomni. Bizony.

Ez a szenvedély ára. A boldogság, és vele a fájdalom. Ezért akarnak a keleti filozófiák olyan nagyon megszabadítani tőle, vagy legalábbis elérni, hogy ne uralhasson. Én pedig azt mondom, hagyd, hadd uraljon. Legalább egy időre. Érezd, milyen. Add át magad neki teljesen. Próbáld ki. Hidd el nekem, megéri. Soha többé nem akarsz majd szenvedély nélkül élni. Még akkor se, ha néha fáj. A fájdalom jóbarát, hidd el nekem ezt is, és ha nem is fogod megszeretni, legalább tanuld meg elfogadni, hogy van.

És elgondolkodtam mostanában azon is, hogy nem jobb dolog-e inkább hosszabb ideig, de kisebb lángon égni, tudod, olyan nyugodtan és kitartóan, mint a langyos pisa gyertyaláng, ahelyett, hogy vakító tűzzel fellobbannék, aztán kiégnék, mint egy üstökös.

De te úgyis tudod, melyiket választanám.

Úgyis tudod. Mert ismersz. Te ismersz a legjobban a világon.

Hát gyere, lángolj velem.

Requiem a hajamért

Ma reggel leborotváltam a fejemet, kurva jó érzés volt, mindig kurva jó érzés. Valahogy jobban érzem magam teljesen kopaszon. Ja, megy a képzelt imidzsemhez. Meg a minimalizmus, tudod.

Emlékszem, régen a suliban mindig azt kérdezgették tőlem, hogy mi a faszért nem növesztem meg a hajam? Akkor még volt egy csomó, sűrű is volt, vastagszálú is volt, nem is tudtam belőni sohasem, csak ipari mennyiségű zselével, különben állt szerteszét, mint a herripotternek (nem ez volt az egyetlen hasonlóság, csak hogy tudd). Azért elbaszakodtam vele pár évig, mire rájöttem, hogy tényleg, akár meg is növeszthetném, hátha. Meg akkoriban úgy képzeltem el magam, úgy álmodtam meg magam, hogy én vagyok a hosszú hajú, kigyúrt vadonjáró, és mivel mindig olyan álom-valóraváltós típus voltam, nekiálltam ezt az álmot is valóra váltani. Végülis a gyúrás bejött. Voltak ideáljaim. Próbálkoztam.

Hát nagyjából két évig bírtam, mert lehet, hogy a rövid haj macera, és folyton állítgatni kell, hogy valahogyan álljon, de a hosszú haj rosszabb. Azt meg mosni kell. Állandóan leizzadtam az edzések alatt (akkoriban a gyúráson kívül toltam a kick-bokszot, meg a judót), és csak hogy tudd, a hosszú hajat is be kell ám állítani és úgy néztem ki mint egy rossz buzi az sem kárpótolt, hogy a csajok viszont nagyon buktak rá.

Végül levágattam a faszba, éppen akkor, amikor a szememet műtötték, és otthon hevertem egy hetet. Addigra már minden bajom volt a hosszú hajjal, meg éppen akkor kezdtem el kurvára kopaszodni is. Még nem látszott, de már sejteni azt lehetett. Kurva genetika, meg az a baszott sok tesztoszteron, ami bennem van. Akkor nem örültem neki. Előbb csak rövid kefehajra váltottam, aztán elkezdtem nyírni magamnak géppel, rövidre, egyre rövidebbre. Egy dolgot már az elején eldöntöttem, hogy küzdeni, azt nem fogok a kopaszodás ellen, és nem fogom titkolni se.

Aztán egyszer arra gondoltam, kipróbálom milyen ha teljesen leborotválom. Először furcsa volt, de kurva könnyű volt megszokni. Ennél nincs kényelmesebb dolog a világon. A séróbelövés a múlté, hajat mosni és szárítani nem kell, és mekkora már, hogy olyan mercis köcsögnek nézek ki, főleg bőrdzsekiben. Tudod, van akinek ez sikerélmény, ha bunkónak nézik. Mindenesetre jelentősen férfibbnak érzem magam, mint hosszú hajjal (ráadásul olvasás közben állandóan az arcomba hullott a hajam úgyhogy volt ilyen basz, amit beleraktam és akkor nem hullott, nem hajcsat, nem hajrács, hanem mittudomén mi a szar, de érted, férfi létemre ilyet bazmeg). Nem mintha a hajon múlna a macsóság, de nekem jobb így.

És végül nem bántam meg, hogy kopaszodni kezdtem. Most már örülök neki. Lehetnék impotens is, tudod, és azért ez mennyivel jobb már. Néha még álmodok azzal, hogy megvan az összes hajam, és hosszú, de amikor felébredek, mindig megkönnyebbülök, ha meglátom magam a tükörben és az a ronda, kopasz köcsög néz velem farkasszemet, akit este is láttam a fogmosásnál.

Így szeretem magam.

Ilyen tökéletlenül, baszod.

Kibaszott Y kromoszóma

Na, most rinyálni fogok, lehet szörnyűlködni, a pozitívcsávó meg van borulva. Ilyen is van.

Kurvára nem tudok mit kezdeni magammal, úgyhogy akár önző is lehetek, és foglalkozhatok a saját sirámaimmal. Persze mi a faszért is ne tehetném meg? Tudod, ha önző vagy, nem kellesz senkinek, ha nem vagy önző... akkor se. Úgyhogy eldöntöttem, hogy most önző leszek.

Majd megérted. Néha olyan jó lenne egy bunkó köcsögnek lenni úgy, hogy ne fájjon közben.

Van ez az Erőss Zsolt nevű arc, aki már valószínűleg nem él; de én aztán nem vagyok az a típus, aki bárkinek is a halálhírét keltené. Végülis engem is hittek már halottnak éveken át. Én is hittem magamat. Aztán egyszercsak rájöttem hogy jé bazmeg, élek. Még ő is rájöhet, hogy él. Ha pedig meghalt, hát, bazmeg, szeretnék én is így meghalni.

Tudod, kurva nehéz manapság férfinak lenni. Nem biológialiag, hanem úgy igazán. Nehéz a testeddel, mert nem használhatod. Nem lehet a többi köcsögöt csak úgy pofánbaszni, mert az bűn. Meg sem védheted magad, mert az is bűn. Az egyetlen dolog, ahol használhatod a tested, az a munka meg a sport. De ha van eszed, akkor úgysem egy építkezésen fogsz talicskázni, úgyhogy marad a sport. De csak módjával. Még a végén túl kemény leszel valakivel, és az már bűn. Elmehetsz háborúzni is, de hova a faszba? És ugyan ki ellen? Nem akar bántani senki, ahhoz férfiak kellenének, az a kevés maradék, az meg inkább elmegy innen a picsába, elmegy a civilizációból, mert tele van a fasza azzal hogy itt nem lehet férfi, ezért elmegy hegyet mászni, barlangot járni, fát vágni az őserdőbe, mindegy, csak el innen.

Kurvára meg tudom érteni őket.

Nehéz a szíveddel, mert az nem kell senkinek, ha férfi vagy. Minimum metroszexuális legyél, de ha buzi vagy még jobb. Anyuci kis hercegeinek most a legjobb, tudod, őket mindig szereti valaki. Ez az ő világuk. Ők soha nincsenek egyedül.

Ezt sajnos le kell nyelned, ha férfi vagy, öregem.

Nehéz a lelkeddel, mert olyan dolgokkal van tele, ami az égvilágon senkit sem érdekel. Szeretnél önmagad lenni, és persze a társadalomnak is meg akarsz felelni, mert nem akarsz magányos lenni. Csábító, de nem akarsz, ezért az elején még próbálsz kompromisszumokat kötni. Felveszed az inget, a nyakkendőt, elmész dolgozni, közben végig próbálsz nem férfi lenni, mert az úgy nem megy, abban a világban te nem lehetsz férfi, nem lehetsz önmagad. Aztán amikor este hazaérsz, van benned valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Valami céltalanságérzet. Valami reménytelenség. Valami elkeseredett csalódottság. Először még nem, persze, sokszor éveken át nem, aztán egyszerre beléd villan: az őseid kardfogú tigrisekkel meg baszott nagy barlangi medvékkel birkóztak a túlélésért, te pedig egy fénymásolóval baszakszol. Megalázottnak érzed magad. Szeretnéd úgy érezni, hogy élsz, de mennyi lehetőséged van rá?

A társadalom utálja, hogy vagy. Mert vad vagy, agresszív, kiszámíthatatlan, törtető, sohasem alkalmazkodsz, nem olvadsz be, nem alázkodsz meg, nem lehet veled tárgyalni, a diplomácia neked a baseballütő meg a machete. Úgyhogy megpróbálnak megtörni és megalázni, minden lehetséges módon. De úgysem megy, mert nálad nincs erősebb, és nincs keményebb. A testedet nem lehet megtörni. Sajnos a szívedet lehet, mert a szíved nagy. Attól vagy erős. Ha tudnák.

Úgyhogy ha már elég rossz, ha már nem bírod tovább, akkor vagy megölöd magad, vagy elmész. Elmész oda, ahová nem juthat el akárki. Ahol fokozatosan lemarad mindenki, aki nem elég erős. Aki nem eléggé férfi. Ahol végre érezheted úgy, hogy van értelme annak, hogy nem két X kromoszómával születtél, mert egyébként jó, ha tudod, hogy a nők éppen eléggé jók mindenre. Tényleg. Egyedül is boldogulnának, rég nincs szükségük már férfiakra.

Nem is tudják őket használni, ha mégis összeakadnak eggyel.

És idővel a magány se fáj, éppen ezért nem. És tudod mit? Inkább dögöljek meg én is a Himalája tetején, vagy útközben felfelé, egy nevenincs szirt tövében pálinkát kortyolgatva, mint magam alá szarva egy nyugdíjasotthonban egy olyan városban, ahonnan egész életemben elvágytam, csak sohasem volt bátorságom megtenni.

Inkább mondják rám, hogy ostoba, őrült, mint azt, hogy jaj, szegény öreg bácsi, nézd, itt esett össze a körúton, holtában még leszarta egy galamb, lehugyozta egy kutya, de neki már jó, már nem kell többet szenvednie.

Inkább tűnjek el nyomtalanul a sivatagban. A jégmezőn. Az őserdőben. A hóviharban. A ködben. A sötétségben.

Úgyis mind oda tartunk. Akkor meg mi a fasznak várjanak rám?

Nincs itt semmi keresnivalóm.

Az igazi funkcionális edzés

Na akkor aki szerint az erő nem ér semmit, meg az izomtömeg csak felesleges luxus az bekaphatja a faszomat.

Tegnapelőtt a hátsó kertben nyírtam a füvet (hegymenet, átkozottul kemény másfél óra ott letolni azt a szart) és rá kellett jönnöm, hogy igenis létezik funkcionális edzés, és igenis van értelme annak, hogy én minden reggel emelgetem a vasakat a sufniban.

Mert ahogyan évről-évre egyre nagyobb súlyokat emelgetek, úgy leszek egyre erősebb, és úgy lesz egyre könnyebb a fűnyírás is. Régebben sokszor megfájdult a derekam, a csípőmet is éreztem, a lábam elfáradt, meg ilyenek (még a régi életemben, ja), most meg fél kézzel húzom a fűnyírót átlósan a rézsűk tetején, és meg sem kottyan. Laza kardió edzés.

És pontosan erről szólna a funkcionális edzés. Pontosan innen lehet tudni, ha jól edzel. Hogy a hétköznapi dolgok könnyen mennek. (Sörösdobozt fél kézzel összegyűröm gombócba öcsém.) Régebben, mikor csak kigyúrt voltam, volt egy emlékezetes kalandom: nagyanyámtól cipeltünk lefelé egy régi mosógépet egy melós csávóval. Emlékszem, hogy én majd beszartam, a nálam idősebb, szíjas izmú jómunkásemberen meg nem látszott, hogy különösebben megerőltette volna magát. Én nem értettem a dolgot, mert hát, bazmeg, kigyúrt voltam. Mégsem ment a mosógép cipelés. Gyengének éreztem magam, és nem értettem, hogy miért. Nem guggoltam és nem deadlifteztem akkoriban, naná. Ma már tudom, hogy egyedül le tudnám vinni azt a szart, pedig térfogatra kisebb vagyok, mint akkor voltam.

Hát ennyit számít az erőedzés. És persze kell hozzá az izomtömeg is, de az erő nem a puszta tömegben van, hanem abban, ahogyan az ember azt az izomtömeget megtanulja használni. Fontos, hogy megtanulja, mert az igazi erő egy skill (magyarul képzettség, tehát tanult dolog, ezt az angol szó szerintem jobban adja vissza), és nem ability (tehát képesség).

Hát most megvan a képzettség, és eszem ágában sincsen megállni a fejlődésben. Határ a csillagos ég.

És ha már a tökömre kötözött fűnyíróval fél óra alatt le tudom nyírni a füvet az egész telken, akkor, barátom, akkor fogom azt érezni, hogy célba értem.

HULK SMASH!

Beizzítottam a geek énemet, örüljetek.

Régóta meg akartam már nézni a két Hulk filmet; és az elmúlt napokban végre meg is tettem. Régebben megvolt pár képregény, meg a tévében a rajzfilmek, meg az ősrégi sorozat Lou Ferrignóval (merthogy abban ő volt az igazi sztár, a Bruce Bannert játszó nyikhaj csávó nevére a fasz sem emlékszik már), ami most már elég gagyinak hat, de a maga korában tuti ütős volt, meg hát bazmeg abban nincs ám semmi CGI, hanem egy valóban kigyúrt baszott nagy állat (aki egyébként cameo-zik is a 2008-as filmváltozatban mint biztonsági őr).

Hát érdekes volt összevetni magamban a rajzfilmsorozatot a filmekkel, meg a képregényekkel. És mivel mindegyik amcsi, még csak azt sem mondhatom, hogy mer a zamerikaiak, de komolyan, mintha nem ugyanabban az országban készültek volna ezek a cuccok. És igen, a filmeket és a sorozatot évtizedek választják el egymástól, de a rajzfilmek már nem olyan régiek, sőt van közöttük, amelyik a filmekkel egy időben készült egész estés változat, és keményebben odabasz.

De más közönségnek készültek, na, érted. És én megint csak nem tartozom a mainstreamhez, mert nekem még mindig messze magasan a rajzfilmek tetszenek a legjobban. Megnéztem a Planet Hulk-ot, hát bazmeg, szerintem az a legjobb Hulk rajzfilm, és magasan veri a két hálivudi filmet is.

Magáról a zöld csávóról csak annyit, hogy a Hulk nem egy hagyományos értelemben vett szuperhős - ő csak egy tudós csóka, akivel történik egy baleset, aztán attól kezdve ha bepöccen, átváltozik egy kurva nagy zöld szörnyeteggé, aki addig zúz, ameddig el nem fogy a zúznivaló le nem higgad.

De tényleg, végre egy szuperhős, aki mindössze attól szuperhős, hogy kurva erős, és ha feldühítik mindent szétver maga körül.

Az én hősöm.

És csak hogy tudd, Hulk annál erősebb, minél jobban bepörög, és a durva az, hogy az erejének elvileg semmi határa nincsen, még egy bolygót is lezúz, ha olyanja van. Ja, és képzelheted mennyire szeretik ezért. A Planet Hulk éppen azzal kezdődik, hogy a többi szuperhősnek elege lesz a pusztításból amit begőzölve művel, és ezért száműzik egy másik bolygóra, ahol végre nem tehet kárt semmiben és senkiben. Aztán persze az űrhajója nem oda érkezik ahová kéne, és ezzel be is lendülnek az események, de nem mondom el, ha érdekel, nézd meg, ha nem érdekel, akkor meg bazd meg.

Szóval Hulk az én hősöm, mert ami leginkább jellemzi, az a végtelen erő, és sohasem alkuszik meg, és sohasem köt kompromisszumokat, és sohasem hátrál meg, csak megy előre, mint a buldózer. Számomra ő a végtelen szabadság szimbóluma is egyben, mivel gyakorlatilag elpusztíthatatlan, nem lehet megállítani, nem ismer határokat, mégis folyton menekül, keresve a kiutat, néha az életből is. Csak ő még öngyilkos sem lehet, mert képtelen meghalni.

Kemény lehet ekkora erővel élni, ekkora hatalommal, ekkora szabadsággal. Még jó, hogy alapvetően nem gonosz az ürge, és idővel megtanulta uralni a benne tomboló pusztító szenvedélyt erőt. Amikor átváltozik egyébként egyszerű lesz, mint a faék (újabb szimpatikus tulajdonság), de néhány képregényben vissza tudta szerezni az intelligenciáját átváltozott formában is, amitől ijesztően hatalmas lett, de aztán ezt a képességét el is veszítette.

A halivudi filmek eléggé komorra sikerültek, mondjuk Hulk alapból nem egy mosolygó kiscserkész, de még így is. Ja, nekem a 2003-as verzió jobban tetszett, mint a 2008-as, többek között a szereplőgárda miatt. Újból elmondanám, hogy szerintem szuperhősfilmbe szigorúan tilos sztárokat berakni, képtelenek mit kezdeni magukkal egy ilyen környezetben, és elbasszák az egész hangulatot. Csak sajna a közönséget meg ők viszik oda a vászon elé. Ez van, kurva filmipar.

A filmekben amúgy jellemzően megvan az, ami az amcsi szuperhős filmekben nekem olyan izé: a rajzfilmes/képregény világból kiragadva ezek a történetek egész egyszerűen kurvára nem ülnek (hacsak nem úgy csinálják meg, ahogyan azt kell, mint például a Sin City-ben. És lám, ott a sztárok is működnek valamiért). Ezeket a filmeket mindig megpróbálják úgy összerakni, hogy az átlag filmnézőnek is élvezhető legyen, meg belerakják a klasszik filmes kliséket hogy biztosan eladható legyen - nekem ezek a megoldások sajna inkább komikussá teszik a nagy igyekezetet.

Például mert Hulk elpusztíthatatlan bazmeg: számára nem egy erős ellenfél a kihívás, hanem mindig, mindig önmaga, és persze az, hogy ne tegyen kárt azokban, akiket Bruce Bannerként szeret. Ő nem egy Superman, az ő számára nincs kriptonit, ő mindig az, ami, és sosem változik meg. Ebből a szempontból kevesebb az izgalom a karakterben, viszont benne éppen az a kemény, hogy folyton próbál nem átváltozni, hogy igyekszik nem szabadon engedni az erejét, hogy uralkodni akar magán.

Ez teszi a Hulkot anti-szuperhőssé. És ettől lesz a számomra olyan átkozottul szimpatikus. Mert őszintén, ki nem szarja le az arctalan tömeget, a városokat, a civilizációt, a kultúrát, az egész emberi fajt, ezt a bolygót, ezt az univerzumot? Hulk ha akarná, szétverhetne egy kibaszott fekete lyukat is. A legtöbb (és a legjobb), amit vele tehetsz az, hogy nem húzod fel.

És bármennyire csodálom is, nem cserélnék vele.

Még az erejéért sem.

Ja, és legvégül a kedvenc jelenetem az Avengers című filmből:

Na erre mondják, hogy epic win. Hulk szétver egy istent, öcsém.

Edzésnapló 16.

Rövid szünet után kibaszott fagyosszentek végre visszatért a nyár, és ahogyan az időjárás-előrejelzést nézegettem, marad is. Hehe, ez az én időm, ilyenkor vagyok a toppon gecc. Állandóan csak edzenék, de komolyan.

Kardiónak meg ilyenkor ott a fűnyírás, a fűkaszálás, meg a szex a réten. A kinti gyúrásnál pedig akkor sincs jobb dolog öcsém. (Annál már tényleg csak a szex jobb.)

Valamelyik nap eszembe jutottak a téli edzések, mikor kora reggel botorkáltam ki a hóba, és káromkodva próbáltam az odafagyott tárcsákat kiszabadítani a hó alól - hát most kurvára más világ van, és sajnos a jót könnyű megszokni.

Tovább tolom az erőedzést és a fehérjét meg a kreatint, viszont úgy döntöttem, hogy mégiscsak adok a bicepszemnek heti egy gyakorlatot külön, és meglátjuk hogyan reagál rá. Ma próbáltam ki először, és eléggé bedurrantam tőle, ami jó jel. A tricepszem ugye kap külön a szűken nyomással, és kicsit az az érzésem, hogy emiatt jobban fejlődik mint a bicepszem.

Igen, tudom mire gondolsz, hiú vagyok amiért nem érem be a puszta erővel, és ezen kívül még nagy, arányosan vaskos karokat is akarok.

Igen, ez a helyzet. Probléma?

Tudom én, hogy erőedzés meg minden, de azért az sem teljesen mindegy, hogy mekkorára kerekedik a csávók és a csajok szeme amikor belépek valahová, már ha érted mire gondolok.

A csajom imádja, hogy nagy vagyok, én meg azt imádom, hogy ő imád. És ez kurvára fontos. Az edzés része annak, aki én vagyok. Ha valaki nem tudná elfogadni az edzésemet mint az ex-feleségem az nem tud elfogadni engem sem.

A heti négy napról újra visszaállok a heti öt napra, a kényszeres, precíz énemnek jobban esik ha tudom, hogy minden hétköznap reggel edzhetek, pszichésen könnyebb nekem így. Meg így könnyebb szétdobálni a gyakorlatokat úgy, hogy egyik nap se legyen túl nehéz (ez az erőedzés egyik alapelve), viszont minden nap teljes erőbedobásal dolgozhassak (ez meg a másik alapelv), és legyen ideje az izmaimnak pihenni és erősödni (igen, eltaláltad, ez a harmadik alapelv). Persze még mindig alapgyakorlatok, alapgyakorlatok mindhalálig.

Testépítésben egyébként jobb a heti három, maximum négy edzés, de az erőemelés logikája egészen más, és ezt néha még nekem is szoknom kell. Az erőemelők nem ritkán letolnak heti ÖT fekvenyomóedzést például, de olyan ravasz módon játszanak a sorozatokkal, a használt súllyal és az ismétlésszámmal, hogy nem halnak meg tőle, hanem kurva erősek lesznek. Ez a kemény nem a beton.

Szóval nekem most hétfőn reggel fekvenyomás és deadlift, aztán has levezetésnek, délután meg ugrókötél és zsákolás. Csütörtökön ugyanez. Kedden és pénteken húzódzkodás gyűrűn és guggolás, a végén has. Szerdán pedig hesszelős napot tartok: szűken nyomás, bicepsz, és mellre vétel és nyomás kettlebellel. A végén has, este ugrókötél és zsákpüfölés. Az az érzésem, hogy a heti két szűken nyomás kicsit megviseli az erőmet fekvenyomásban, ezért kipróbálom a heti egyet, akárcsak a vállazásból. A bicepszre meg kíváncsi vagyok, ennyi. Ugye vérbeli erőemelő nem bicepszezik, viszont nem is mindenki olyan szerencsés, hogy önmagában a három nagy erőemelő gyakorlattól baszott nagyra nő a bicepsze.

Ami a kockahas projektet illeti, arról annyit, hogy éppen most iszom a harmadik második sörömet ma (jóvanna, sok meló volt a kertben és ebben a kurva melegben sör nélkül nem lehet dolgozni), úgyhogy kösz, alakul a dolog. A csajom persze mondja, hogy miatta aztán hagyjam a francba, meg fehérneműmodellnek úgysem kellenék sehová, de én úgy vagyok vele, hogy meglátjuk, a kajálás szigorításával meddig tudok eljutni a kockahassal. Lehet, hogy semeddig. Aszkéta nem vagyok, a kihívásokat viszont szeretem.

Most például kihívás, hogy ne nyissak ki még három egy sört, és ne zsibbadjak be valami jó kis gyakós filmre a gép előtt.

30. zen történet

Volt egyszer egy kőfaragó, aki elégedetlen volt magával és az életével.

Egy napon egy vagyonos kereskedő háza mellett haladt el. A nyitott ajtón keresztül benézve számtalan értékes dolgot és fontos látogatókat látott.

- Milyen hatalmas is a kereskedő! - sóhajtott magában a kőfaragó. Irigy lett és azt kívánta, hogy ő is kereskedő lehessen.

Nagy meglepetésére hamarosan kereskedő lett belőle, és több luxust és kényelmet élvezett, mint addigi egész életében, de mindenki irigykedett rá, akinek kevesebb vagyona volt. Hamarosan egy magasrangú hivatalnok haladt el háza előtt, akit szolgái gyaloghintóban vittek. Kísérők serege haladt mögötte, és katonák sokasága előtte, akik gongokat vertek, mivel mindenkinek meg kellett hajolnia a hivatalnok előtt, legyen az bármíly vagyonos ember.

- Micsoda hatalmas ember is ez a tisztviselő! - gondolta a kőfaragóból lett kereskedő, - Bárcsak én is magasrangú tisztviselő lehetnék!

És magasrangú tisztviselő lett, akit mindenhova gyaloghintóban hordoztak, és akit mindenki félt és gyűlölt. Forró nyári nap volt, és kellemetlenül érezte magát a nyitott gyaloghintóban. Feltekintett a napra. A nap büszkén trónolt az égen, nem zavartatva magát senkitől és semmitől.

- Micsoda hatalma is van a napnak! - gondolta, - Bárcsak a nap lehetnék!

És a nappá lett. Könyörtelenül bocsátotta sugarait a földön mindenre, perzselve a mezőket, átkozták is a parasztok és a munkások. De egy hatalmas, fekete felhő került elé, és sugarai nem jutottak el többé az alant levőkre.

- Míly hatalmas is a viharfelhő! - gondolta, - Bárcsak viharfelhő lehetnék!

És viharfelhő lett. Eláztatta esőjével a földeket és a falvakat, mindenki reá kiáltozott. De hamarosan észrevette, hogy valami hatalmas erő eltolja helyéből, és rádöbbent, hogy a szél az.

- Micsoda hatalma van! - gondolta, - Bárcsak szél lehetnék! 

És széllé vált. Lefújta a házak tetejét, kicsavarta a fákat, mindenki rettegett és félt tőle. De egy kis idő után nekiszaladt valaminek, ami meg sem mozdult, bármíly erősen próbálta is ellökni - egy magas kőszirt volt az.

- Milyen hatalmas is a szikla! - gondolta, - Bárcsak sziklává lehetnék!

És szikla lett, mindennél erősebb, ami csak a földön létezik. De ahogy állt ott, egy furcsa, fémes hangot hallott, és érezte, hogy teste lassan megváltozik.

Lábánál egy öreg kőfaragó törte a követ.

Évadnyitás

A kurva fagyosszentekről persze elfeledkeztünk. Ettől függetlenül nagyon jó volt az évadnyitó buli a Balaton fölött - na jó, tudod mit? Olyan volt, mint egy valóra vált álom. Az álmok minden hülyeségével együtt. Elmesélem.

Eleve az egyik nap ragyogott az ég, a következőn meg már nagyon esett. Na és a szél. El nem tudod képzelni. Katasztrófafilmekben látsz csak ilyet, és ott is csak legyintesz, mert ez már nem hiteles, hogy ilyen kurvára fújjon az a szél. Éjszaka a sátorban olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban Óz, a nagy varázsló földjére repíthetne valamelyik nagyobb széllökés.

De a telibevert fagyosszenteket leszámítva minden tökéletes volt. Mondjuk tudjuk jól, hogy nekem aztán nem kell sok a tökéletességhez, igaz? Szombaton érkeztünk meg az ikertestvéremmel* és mivel rokonlátogatás meg régi emlékek felidézése miatt kicsit késtünk, (azért így utólag arra kíváncsi leszek, hogy a két rokonból melyik miféle követkzetetéseket szűrt le abból, hogy a csajom bemutatott nekik, mint a kollegáját, miközben köztünk antisztatikus mezőben is szikrázik a levegő, legalábbis ezt mondják) így aztán amint kiléptem az autóból, rögtön rajtaütésszerűen elkezdtem kotyvasztani a beígért bográcsos szarvaspörköltet.

Apám jó alapanyagot adott, így könnyű volt a főzés, csak szokás szerint a sok városi suttyó nem volt hajlandó megvárni, amíg rendesen elforr a pörkölt leve, így legjobb meggyőződésem ellenére kénytelen voltam bő lével tálalni nekik a cuccot, de legalább szó nélkül befalták az egészet, csak a csontokat és a kárászfejeket köpködték ki a padlóra. Ikertestvérem ráadásul olyan bravúrosan fűszerezett, hogy nem kellett finomítgatni a végén sem az ízesítést, elsőre tökéletes lett. Közben végig szakadt az eső és süvített a szél, de a csajom lelkesedését semmi sem bírta lelohasztani, így neki és a közben szorgalmasan fogyasztott alkoholnak hála azért kurva jól éreztem magam.

Aztán még többet ittunk, de nem túl sokat, beszélgettünk, a csajomat leszámítva nem túl sokat, és hamar leléptettük az egy szem kakukktojást, mindenki legnagyobb örömére. Ja igen, megvolt a kötelező szomszédolás is, találkoztunk egy igazi, autentikus helyi arccal, és szereztem apámnak helyi bort. Aztán este a sok ivás és evés után elég hamar bealudtunk a nagyon meleg szobában, mert addigra mindenkinek tele volt már mindene a hideggel. Nem nagyon kellett győzködnünk egymást a csajommal, hogy ne sátrazzunk. Inkább összebújtunk a fönti szobában, és aludtunk mint két tök.

Másnap folytattuk az ivást és a főzést, összedobtunk egy lecsót, az is jól sikerült, aztán a nép le is lépett, és maradtunk hárman, az egyébként vérbeli vadonjáró asszony házigazda, az ikertestvérem és én. Az volt talán a legjobb része az egésznek, mert végül csak felállítottuk azt a sátrat, és ott aludtunk délután, a nap is kisütött, kertészkedtünk, ettünk, ittunk, együtt voltunk, és mint ilyenkor lenni szokott, gyorsan elröpült a nap. Este a sátorban alvás mellett döntöttünk, a szél pedig úgy határozott, hogy megpróbálkozik mégis azzal a tornádóval, hiába Kárpát-medence és nem Texas. A csajom viszont egy konok állat, én meg egy vadonjáró macsó vagyok, úgyhogy szartunk a hurrikánra szélre, és csakazértsem menekültünk be a házba. A sátor, amit a csajom állított, kitartott, mi pedig megtudhattuk végre, milyen érzés egy szélcsatornában sátrazni.

A közösen megálmodott másnap reggeli dugás sajnos elmaradt, helyette inkább elindultunk, mert munka volt. A meló után irány haza, erre én, és arra ő, és végre megértettem, miért is nevezik a csajomat az ikertestvéremnek. Együtt voltunk három napig abban a boldog, full harmónikus lebegésben, és a végén elválni meg olyan volt, mint amikor az embernek amputálják valamelyik végtagját, vagy mint amikor - ezt figyeld - elválasztják az ikertestvérétől.

Dehát ilyenek az álmok, mindig véget érnek előbb-utóbb, és az enyémre aztán igazán nem lehet panasz, sokáig tartott, jó volt, és nemsokára úgyis lehet újra álmodni.

A nyári évadot pedig ezennel ünnepélyesen megnyitom. Mostantól akkor strand, bikinis csajok stírölése, fűnyírás, sörözés, hesszelés, ízirájder öcsém meg a kockahas de ezeket úgyis tudod.

*copyright: Norbi

It's party time

Eredetileg úgy képzeltem el ezt az egyedül élést, hogy akkor most aztán edzés, buli, hesszelés orrba-szájba, és kurva sok alvás, hogy legyen energiám is az ordas nagy bulikhoz. Meg a melóhoz, mert majd végre arra is lesz elég időm. Ja, és állandóan találkozom majd haverokkal, barátokkal, meg sokat leszek a másik családommal is.

Hát egyelőre egy kicsit másképpen néz ki a dolog. Hiába, még szokni kell az új életemet. Bele kell tanulni.

Ma például reggel még le akartam volna kaszálni a füvet, (most elképzelted, ugye, hogy mogorva, borostás arccal kifenem a kaszát a sufniban, majd a reggeli nap fényében olajosan megcsillanó izmokkal kimegyek a kertbe, és öles lendítésekkel szaggatom a füvet? Nem, nem akarlak elkeseríteni, de nincs kaszám. Motoros fűkasza van. Nem olyan macsó, de gyorsabb, sokkal) de aztán inkább letoltam rendesen az egész edzésemet, mert ki tudja, mit hoz a délután. Fűkaszálás tehát mára elmaradt, és baszki legközelebb jövő csütörtökön lesz időm arra, hogy bepótoljam. Kemény.

Ezt persze nem panaszképpen mondom. Tudok élni, akarok is, és mostanában össze is jött nekem kurvára az élet. Na jó, kivéve hogy egy luxusterepjáró bedarálta a hátsó lökhárítómat, de én vagyok a hülye, minek járok műanyag autóval. (Viszont könnyű volt megragasztani, és azóta senki sem meri megkockáztatni velem az ütközést, mert kurvára látszik, hogy nekem már nincs vesztenivalóm.)

Ma este céges buli, nem is alszom itthon, aztán hétvégén sátorozás, végre, és szarvaspörköltet fogok főzni, meg vedelni fogok néhány válogatott céges arccal (pofátlanul szelektáltunk a kollégák között, de ez van, a természetes kiválasztódás itt is érvényesül) és a csajommal fogok aludni két éjszakán is, ami nagyjából azzal egyenértékű, hogy... a faszom tudja, na, de kibaszottul boldog vagyok ettől, ennyi a lényeg. Most mindennél jobban vágyom erre úgy kábé életem végéig.

Nagyon azért nem csaphatom szét magam egyik napon sem sajnos, mert az alvás még mindig hiányzik hozzá, és jó lenne már valamikor csak úgy lenni is, de ez sem most lesz. Ünnepelnivalóm is lenne bőven, de azért még megvárom a papírokat, mert csak az a biztos, ami le van írva és mindenki alá is írta, akinek kell. Szóval a nyugodt zen életérzés az még várhat, annak is eljön majd az ideje. Sör bekészítve, nyugágy megvan, idő remek, úgyhogy majd egyszer.

Most viszont - most keményen odabaszunk a bulinak, öcsém.

Farkasüvöltés

Van, amikor az emberi torok kevés ahhoz, hogy kifejezze azt a tomboló dühöt, amit érzel.

Van, amikor az emberi test kevés ahhoz, bármekkorára gyúrod is, hogy olyan erőt tudjon kifejteni, mint a benned lakó démonok szeretnék. Szerencsére.

Ez most egy farkasüvöltés, mert máshogyan nem tudom elmondani. Legszívesebben vadállattá változnék, igazi vadállattá, és csak rohannék, rohannék, be az erdő legmélyére, ahol mindig sötét van, ahol mindig homály van, ahol ember még nem járt sohasem, és végre élni, élni igazán, teljes lényemmel csak élni, semmit sem visszafojtani, semmit sem elhazudni, semmit sem visszafogni, hanem élni, szabadon, minden pillanatban teljesen, minden kétségektől szabadultan, minden hazugságtól mentesen, csak én, önmagam, álarcok és képmutatás nélkül. Nyomot követni, vadászni, űzni és ölni, élvezettel, őszintén, forró húst tépni, rágni, nyelni, majd jóllakottan sziklára felugrani és onnan bámulni mozdulatlanul az éjszakai tájat.

Bruce Banner mondta azt a Hulk-ban (nyugi, lesz róla bejegyzés, szintén kedvenc szuperhősöm, bár egyáltalán nem hős, sőt), hogy őt megrémíti az a fajta határtalan, fékezhetetlen öröm, amit akkor érez, amikor szörnyeteggé változva szabadon őrjönghet. Neki ráadásul szinte végtelen az ereje, így őt valóban nem akadályozza semmi. Merném elfogadni ezt az erőt? Nem. Soha. Az én démonaimmal soha. Ő sem akarta, sőt, inkább megszabadult volna tőle, de neki nem volt választása. Remélem nekem mindig lesz.

Soha életemben nem voltam még ennyire szabad, mint most, és mégis, soha életemben nem volt még bennem ennyi kiszabadulni vágyó erő, mint most. Talán azért, mert végre élek, és többé nem kell a lelkem mélyére elfojtanom. Többet edzeni, bunyózni menni, talán az elég, hogy kiszabadítsam magam. Talán nem.

De végre élek. Végre érzem, hogy élek. Annyi éven át csak az álmaimban éltem, a vágyaimban, csak szerettem volna élni, és azt hittem, hogy az elég jó, éjszakákon át zenét hallgattam és álmodoztam, és ezek az álmok mindig annyira, de annyira élénkek voltak, az akkori valóságom pedig olyan, de olyan sivár és halovány... nem csoda, ha úgy éreztem, az álmaimban élek csak igazán. És ennek hirtelen vége lett. Elkezdtem élni, és azóta fékezhetetlenül tör előle belőlem az élet.

Igen, sokszor valóban tombolni tudnék. Tombolnék, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy valóban szabad vagyok, valóban élek, és nem csak áltatom magam.

Olyankor üvöltenék, mint a farkas, és tombolnék, mint a nyári vihar.

Mert élni akarok, élni, teljesen, igazán, szabadon.

Kalandok a vadonban 10.

Tegnap megint úgy éreztem magam, mint nyár közepén. Kurva meleg volt (ez még nem baj) de gyülekeztek a nagyon szürke felhők és aztán kitört egy akkora kibebaszott vihar, hogy bekészítettem és meg is gyújtottam a gyertyát az ebédlőasztalon, mert biztos voltam benne, hogy el fog menni az áram, meg a net.

Nyáron mindig van ilyenkor áramszünet, de szerintem a hálózat érezte, hogy ez még nem az az idő, úgyhogy az áram végül maradt. Egészen meg is lepődtem.

Így aztán malmozva üldögéltem a házban és vártam hogy az az összefüggő vízfüggöny, ami akár eső is lehetett, valamennyire elálljon, legalább annyira, hogy a lépcső tetejét látni lehessen. Hömpölygött a víz, befolyt mindenhová, és meg csak vártam és vártam, hogy kimehessek végre befejezni az edzésemet. A villámok csapkodtak mint a veszett fene (mondom, konkrétan egy nyári vihar tévedt ide a jövőből - vagy a múltból?) én meg meguntam és kimentem edzeni, mert a vihar bekaphatja.

Szeretek esőben edzeni meg futni is, csak az első pár perc szar, aztán ugyanis elég dühös leszel, és különben is tele lesz a faszod az egésszel, és már csakazértis keményen letolod a sorozatokat. A végén egy forró zuhany, és egyből kerekebb lesz a világ, mint előtte volt.

A viharokat meg mindig is imádtam. Viharban születtem. A nyár végén, majdnem az őszben. Most is jól esett ez a vihar, és jól esett az edzés is, és jól esett az eső is, mert hetek óta nem esett. A növényeim főleg hálásak lehetnek, mert én, ellentétben az ex-feleségemmel, komolyan veszem a természetes szelekciót, és nem locsolgatom őket állandóan. Ehhez képest harsogóan zöldek voltak a száraz hetekben is, ami azért jelzi, hogy a fejlődéssel töltött évmilliók mégsem voltak hiába, a vízfetisiszta hobbikertészek viszont elmehetnek a picsába, mert a növények nem hajlandók elsorvadni akkor sem ha nem kapnak mindennap vizet.

Ja, megvannak a nyugágyaim is végre, hála a mesebeli amerikai nagynénimnek, akivel rögtön fel is avattuk őket, és ezzel a vadonbeli tanyám újabb komoly lépést tett a zsebparadicsommá válás irányába, persze eddig sem sok választotta el tőle, mert nekem eddig is tökéletes volt, de most már aztán tényleg bazmeg. Eddig is tudtam lazulni, ha akartam (feketeöves henyélő vagyok), de most azért képzeld csak el a következő életérzést: hazajövök a melóból, ledobom a ruháimat (na jó, bokszeralsó marad a köcsög turisták miatt) sör hangos szisszenéssel kinyit, levetem magam a ház elé a nyugágyba a még ragyogó napsütésben, és hangosakat böfögve jelzem, hogy ki is itt a faszagyerek. Közben pedig lazulok, öcsém. Olyan kurva laza leszek, de olyan kurva laza, hogy le fogok folyni a nyugágyról, vazze.

A csajom fejét meg azért megnézem ha neki is a kezébe lökök egy sört és rászólok hogy lazulj ribanc! Szerintem végül hálás lesz nekem ha végre megmutatom neki az igazi életet.

És végre nem a földön heverve kell néznem az augusztusi csillaghullást. Fasza.

Mondtam, hogy alakulok, nem?

Legyen rend!

Isten érezhette magát úgy, még a legeljén, mint ahogyan én érzem magam most. Már látszik, hogy mi is lesz ebből az egészből, de egy csomó minden még nem tiszta. A legelső dolog, mindig a legelső - és Istennek ebben könnyebb dolga volt, mert ő az ürességgel kezdte ja és mert ő mindenható - hogy rendet kell tenni.

Én imádok rendet tenni. Ráadásul a nehezebb részét szeretem, a nagyját, amikor a dolgokat szét kell szórni, a régi világot darabjaira kell robbantani, és aztán a káoszból újra kozmoszt teremteni, és mindent elrakni a helyére, ahová való. Onnantól fogva a finomkodás már nem annyira érdekel, persze azt is megcsinálom, ha már belekezdtem. De ami a leginkább lenyűgöz, az a kezdet, mikor minden dolog fokozatosan a helyére kerül.

Most már itt tartok, hála az égnek. Minden bekerült abba a helységbe, ahová való. És mindenhol van még kurva sok hely, ami megnyugtat. Nem azért, mert ezeket a helyeket majd ki akarom tölteni, szó sincs róla. Hanem azért, mert a hely, az üresség engem megnyugtat. Hiányzik belőlem a modern civilizált ember rettegése a kitöltetlen terektől, a horror vacui. Én azt szeretem, ha sok üres tér vesz körül.

Eltűntek a lakásból a dolgok is. Nem a tárgyakra gondolok, amiket használok, hanem a dolgokra, amiket sosem használ az ember, csak úgy ott vannak, csak úgy léteznek, és kitöltik a teret, gyűjtik a port, meg lehet róluk beszélgetni, ha már végképp elfogyott minden beszédtéma két ember között. Ezek nekem nem tudnak hiányozni. Lehet, hogy ez rettenetes dolog, de nekem nincsenek dolgaim. Amim van, az elfér abba a hátizsákba, ami mindig velem van. Öngyújtó, zsebkések, pendrive-ok, tollak, síkosító, egyéb apróságok. De ezeket sosem pakolnám ki, mert ezek nekem kellenek. Legyenek csak mindig nálam. Az a dolog, amit kiraksz egy polcra, vagy a szekrénybe, vagy elpakolod, hogy majd talán jó lesz egyszer, az valójában nem is kell neked.

Meg ugye ott van az egy év szabálya: ha valamiről nem tudod, hogy kell-e neked, tedd csak el, és figyeld meg, hogy a következő egy év során előkerül-e. Ha nem, kúrd ki a faszba. A konyhai cuccok egy egészen nagy része ilyen, elárulom. Van olyan étkészleted, ami egy évben egyszer sem kerül elő? Kúrd ki a faszba. Ritka edények, amik talán valamikor jók lesznek? Kúrd ki a faszba. Fondü-készlet? Kúrd ki a faszba. Bazdmeg, ha fondüzni akarsz menj étterembe, ha nem engedheted meg magadnak, akkor meg ne úrizálj te büdös paraszt. Nagymama gyerekkori bilije? Kúrd ki a faszba, mit keres egyáltalán a konyhai edények között?

Elmondanám, hogy csakis rajtad múlik, mennyi szarral pakolod tele a lakásod, házad és az életed. Felnőtt ember vagy a kurva életbe. Ha nem vagy képes rendet tartani magad körül, akkor ne rinyálj nekem hogy boldogtalan vagy, és ne vágyakozzál egy másik életre, és ne csak szenvedj, hanem mozdítsd meg a dagadt valagad és tegyél érte. Kezdetnek dobjál ki egy csomó mindent, és meg fogod látni, hogy kevés jobb érzés van annál, mint kikúrni a felesleges dolgokat. Vagy embereket. Nyilván nem mindent, és nyilván nem egyszerre. De nem fogod megúszni. Ha azt hiszed, hogy ezt elcsalhatod, ha azt hiszed, hogy megúszhatod, és majd baszakodnak a dolgaiddal az örököseid, akkor nagyon tévedsz. Mert ami körülötted, az benned is. És persze, rohadt önző geci vagy, ha csak azért harácsolod a sok szart, hogy aztán a gyerekeid, unokáid, dédunokáid szívjanak vele, de a benned lévő sok szarral úgyis neked kell elszámolnod, azt nem tudod továbbörökíteni. (Dehogynem, bazdmeg, dehogynem.)

Úgyhogy vegyél példát rólam*, és állj neki. Tegyél rendet. Észre fogod venni, hogy jót tesz a lelkednek. Sajnos rendet rakni csak az egyik fele a dolognak, mert aztán ezt a rendet tudni kell meg is tartani. Ebben lehetnek gondok, mert ehhez sokszor tényleg meg kell változni. De basszus, mi a szart várnak tulajdonképpen az emberek az élettől? Hogy csak úgy elbaszarogjuk azt a pár évtizedet, és úgyis lesz valahogy? Cél nélkül, értelem nélkül csak úgy eltölteni az időt? Kicsit gondolkodjál már, öreg. Ha már akárhogyan lehet, akkor hozzuk ki belőle a legtöbbet. Nem görcsösen persze, mert az nem úgy működik, de legalább próbáljuk ki. Elárulom, hogy sokkal többet ér elbukni az úton, mint el sem indulni. Egyszer úgyis lekapcsolják a villanyt, de hogy hol leszel akkor, az csakis rajtad múlik. És persze az emlékeid - az emlékeid mindig ott lesznek neked. Azt nem veheti el senki, és az emlékezés nem múlik el sohasem. Egyetlen boldog emlék meg sokkal többet ér mint egy egész polcnyi dolog. Sokkal többet ér, és ha meghalsz, senki másnak nem kell baszarognia vele. Mert elviszed magaddal. És erről van szó. Ne hagyj magad után semmit legfeljebb sok lóvét.

Na. Még a kurva könyvespolcok hátra vannak. Legszívesebben felgyújtanám az egészet, és megszereznék mindent digitálisan. Csak sajnos van pár könyvem, amit tényleg szeretek, meg tapasztalatból tudom, hogy a könyvégetés kurva nagy macera. Úgyhogy inkább berendezek egy könyvtárszobát. Mégiscsak elegánsabb.

Szóval alakulok, na.






*Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez az egész a csajom nélkül sohasem sikerült volna. Kösz, ribanc. Szeretlek.