A felnőtt, aki gyerek

Gyerekkorom óta rühellem a fölnőttek világát. Unalmasnak tartom, álszentnek, szürkének, sivárnak, értelmetlennek. Minden csoda és ragyogás nélkül csak úgy baszódnak napról-napra, és ijesztő belegondolni, hogy ezt még csak nem is fogják föl.

Soha nem akartam ilyen felnőtt lenni. Faszt, soha nem is akartam felnőtt lenni. Az égvilágon semmi értelmét sem láttam sohasem annak, hogy felnőtt legyek.

Mégis felnőttem sajnos, de szerencsére sikerült eleget megőriznem a gyermeki önmagamból ahhoz, hogy élvezni tudjam a felnőtt létet is. Néha mégis furcsa az életem így - most hétvégén nálunk volt a manócska egyik barátja, és persze ilyenkor mindig az a tervem, hogy majd ők eljátszanak, a végén meg mindig az van, hogy hármasban játszunk.

Most is ez volt: kitalálták, hogy én egy szörny vagyok, és a teljesen elsötétített lakásban vadásztak rám fejlámpával, nekem pedig el kellett rejtőznöm, és megijesztenem őket. Nagyon jól szórakoztunk, és én is imádtam a játékot - teljesen el tudtam merülni benne. Volt egy pont, amikor éppen egy ajtó mögött kuporogtam, hogy magamra csodálkoztam: hogyhogy ilyen nagy vagyok, hogy alig férek ide? Hiszen én is gyerek vagyok, gyerek vagyok, aki játszik, mégis ennyivel nagyobb vagyok, mint ők?

Aztán jött a döbbenet, hogy ja nem, nem is vagyok már gyerek, 38 éves, őszülő szakállú felnőtt vagyok, aki csak eljátssza, hogy játszik. Ambivalens érzés volt. Egyfelől örülök, hogy úgy tudok még mindig játszani, mint egy gyerek, másfelől szomorú vagyok, hogy nem lehetek már az. Nem lehetek már az soha többé teljesen.

Nem tudom, mi ez a dolog velem, mert ez nem csak bennem van: az a különös, hogy a többi gyerek is gyerekként kezel, amikor játszom velük. Nekik valahogyan nem számítok felnőttnek, legalábbis nem úgy, mint ahogyan a többi felnőtt.

De akkor mi vagyok?

Úgy érzem magam, mint a Hook című filmben Peter Banning, aki felnőve visszatér Sehol-szigetre, ahol aztán a gyerekekkel játszva újraéli saját gyerekkori emlékeit, amíg rá nem jön, hogy valójában ő Pán Péter.

Megértem Pán Pétert, pontosan értem, hogy miért nem akart felnőni. Megértem a Kisherceget is, hogy miért utálja annyira a fölnőtteket. Én is utálom. És ez már nem fog változni. Sokat voltam gyerek, és nagyon szerettem gyereknek lenni. Most, hogy felnőttem, mégis jobb. Játszhatok szabadon tovább, és immár annyi korlátom sincsen, mint amennyi gyerekként volt. Amennyivel szabadabb voltam akkoriban képzeletben, annyival vagyok most szabadabb a való életben. Jó csere volt? Nem tudom, de ez van. Gyerek vagyok, aki felnőtt lett, s aki belül mégis gyerek maradt.

De jól van ez így; én ettől boldog vagyok.