...de azt hiszem, most már végre az utolsó.
Írtam már erről sokszor. Aztán most, ahogyan itthon ülök, és a seggemet vakarászva bámulok ki az ablakon, egyszer csak rájöttem, hogy ideje lenne már ezt lezárni. Merthogy a seggvakarás közben hirtelen ráébredtem, mekkora baromság volt mindig is az életemben ez a harcművészes/küzdősportos hülyeség. Mennyit erőltettem én ezt bazdmeg, ahelyett, hogy mindig is gyúrtam volna. Mert ami nekem fontos volt, az mindig is a gyúrásban volt meg, nem a küzdősportban. Az az én harcom, öcsém.
Alighanem a filmek miatt kezdődött. Ott volt a mindenkit szarrá verő hős, és én is olyan akartam lenni. Önbizalomhiány, meg álmodozás, meg ilyenek. Vágytam az erőre, és azt hittem, ebben van. Csak a helyzet az, hogy én sosem voltam kicsi, gyenge, és még csak félénk sem. De valamiért hittem abban, hogy nekem meg kell tanulnom puszta kézzel bunyózni, mert az jó lesz. Ki is próbáltam egy valag stílust, és sokat szenvedtem attól, hogy egyik mellett sem voltam képes elköteleződni - közben mindig kurvára irigyeltem azokat, akik meg igen - és képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy teljesen átadjam magam ennek a dolognak. Lelkesedés volt, meg fellángolások, de komoly kapcsolat egyik stílussal sem alakult ki, és sohasem értettem meg, hogy miért. Hiszen akartam ezt a dolgot! Kitartó is vagyok, és ha a fejembe veszek valamit, végigcsinálom, ezzel nincs gáz. Aztán leesett végre.
Ez nem én vagyok. Ennyi.
És én olyan ember vagyok, hogyha a lelkem mélyén érzem, hogy valami nem én vagyok, akkor az nekem nem megy, akármennyire tudom is az eszemmel, hogy kellene, meg akarom - nem megy, és kész. Akármennyit erőltessem is. Ilyen dolgokat pedig nem lehet komoly motiváció nélkül rendesen csinálni, és hát a másik alapelvem a vagy rendesen, vagy sehogy.
És így csinálni én kizárólag a súlyzózást tudom. Volt egy mondásunk az egyik legjobb barátommal: az élet értelme... A GYÚRÁS! Nekem ebben van a szenvedély. A bunyót, bár mindig is imádtam, sohasem tudtam úgy tekinteni, mint a súlyzózást. Mi a faszért van ez így? Fogalmam sincs. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bokszolnék, brazil-jitsuznék, vagy ketrecharcolnék szívesen. (A többi stílust legalább már leépítettem az évek során, és mostanra csak ezek maradtak.) De igen, szívesen tolnám, mert szeretem ezeket a cuccokat, és szeretek küzdeni. Az érzés, hogy el tudsz picsázni valakit puszta kézzel, ráadásul könnyedén, az igenis jó. De nekem ez csak játék, mindig is az volt. És sosem tudnám komoly arccal előadni az utcai terminátort, elröhögném magam saját magamtól. Mert nem én vagyok. A kurva életbe már.
Nem jövök többet azzal, hogy nincs rá időm meg energiám, mert ha úgy akarnám ezt is, mint ahogyan a baszott nagy súlyokat emelgetem, akkor lenne rá bőven mindkettő. Tudod, felnőtt embernek arra van ideje, amire szán. Meg ami ott ég a lelkében, és nem hagyja nyugodni.
Szóval így vagyok ezzel most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése