Legend of Zelda

El sem hiszem, hogy ezt még nem írtam meg. Annyira bennem volt, hogy már megírtam valamikor, hogy csak és kizárólag a lustaság tart vissza attól, hogy visszakotorjak a bejegyzések között, és keresgéljek.

Na mindegy, belefér hogy kétszer írjam meg.

Az érzés, amiről írni akarok, az, amikor felnőttként kurvára sajnálod, hogy valamit nem tapasztaltál meg gyerekként. Na, ilyen nekem nem sokszor volt, mert jó gyerekkorom volt. A jó alatt azt értem, hogy hagytak nyugodtan játszani a szobámban, és basztak rám. Most hogy ez tényleg jó vagy rossz azt hagyjuk a picsába a lényeg az, hogy én délutánonként hazamentem a suliból, lekúrtam a táskámat és játszottam. Hétvégén meg felkeltem és játszottam. Nem voltak különórák meg mászkálás meg nem szervezett nekem senki sem programokat.

És ez nekem jó volt így.

Na a lényeg, hogy akkortájt, amikor a kis vadonjáró megszületett, megszereztem végre emulátoron az összes kurva Nintendo, SNES és SEGA játékot ami csak létezik. Gyerekkoromban ezekből jó ha tíz darab volt, mondjuk mikor USA-ban éltem azért kölcsönöztem egy csomót is, de csak kipróbálásra.

Akkoriban nem volt időm vele játszani, de most végre a kis vadonjáróval ki tudom próbálni ezeket a cuccokat is. És találkoztam egy játékkal, amihez gyerekkoromban nem volt szerencsém. A címe Legend of Zelda, és a SNES-hez adták ki. (Illetve technikailag már a sima NES-hez kiadták, de az a verzió még elég gagyi.) Aztán azóta kiadták kismillió verzióját, de a játék, az ez a téma.

Egy kiscsávóval vagy akinek meg kell mentenie a világot meg a királylányt, megszereznie a varázskardot, és legyőznie a gonosz varázslót. Ezek klisék, azt mondod? Hát lehet bazdmeg, de az egész világon nincs ehhez fogható játék, amely ennyire hű lenne a hős útjához, és ennyire magával ragadóan mutatná be ezt az ezerszer lejáratott témát.

Kötelező játék mindenkinek, aki valaha is érzett többet magában annál, mint hogy minden hónapban befizesse szépen a számláit, és kivigye a szemetet.

És most jön az, amit egyedül sajnálok a gyerekkoromból: sajnálom, hogy ezt a játékot nem ismertem meg gyerekként. Sajnálom, mert az első pillanatban pontosan éreztem, hogy gyerekként milyen lett volna ezzel a játékkal játszani.

Most már felnőttem. Ez van. De elég van még bennem a gyerekből ahhoz, hogy emlékezzek - ezt nagy részben a kis vadonjárónak köszönhetem - és hogy érezzem, hogy milyen lett volna.

Na nem lettem volna más ember, azt nem, de egy óriási, meghatározó élménnyel több lett volna az életemben, az tuti. És most újra végig tudnám játszani ezt a játékot úgy, hogy közben emlékeznék rá, hogy milyen kurva jó volt gyerekként a szobámban gubbasztani és semmivel sem törődni az égvilágon azon kívül, hogy játsszak.

Most a kis vadonjáróval fogom végigtolni ezt a játékot. Aztán ő felnő, én megöregszem, és talán még előkerül egyszer ez a játék, és talán mind a ketten játszunk majd még vele, ő is, meg én is; és akkor majd visszaemlékezem, hogy milyen kurva jó volt a fiammal kettesben végigizgulni Link kalandjait, ő meg talán visszaemlékszik, hogy milyen kurva jó volt az apjával játszani, és semmivel sem törődni az égvilágon azon kívül, hogy játszunk.

Látod. Mégsem vesztettem semmit.