Kis vadonjáró a szőnyegen

Méghozzá birkózószőnyegen, mint bajnok!

Írtam még régebben, hogy a kis vadonjáró elkezdett birkózni, mert egyrészt ezt én is szerettem volna csinálni így utólag gyerekkoromban, másrészt meg mert valamit muszáj volt már mozognia a kis dagadéknak. Mindenki rinyált a családban, de persze edzésre senki sem vitte volna el, ezért fogtam magam, és amint jött a lehetőség, megtettem én.

Azóta sem bántam meg, és bár olyan volt, mint széllel szemben hugyozni, akkor is megérte. Mert a kis vadonjáró, aki május óta birkózik, volt most szombaton versenyen, és egy bornzéremmel jött haza, bár senki nem hitt benne, hogy lesz bátorsága egyáltalán kiállni.

Senki nem hitte, még az edzője sem, hogy ilyen jól fog szerepelni. Ismerős, vadonjáró? Ismerős érzés, hogy te pontosan tudod, hogy jóval több van benned, mint ami látszik, de mert nem nagy a pofád állandóan, hogy te mekkora istencsászár vagy, ezért senki sem hisz benned? Ó, a kurva életbe, mennyit tudnék erről mesélni.

Igen, a fiam éppen olyan mint én, de miért csodálkozol ezen? Azért mert hivatalosan nem velem él, azért? Az szart sem számít ezekben a dolgokban. És nem tud változtatni sem semmin, ami már kialakult, és jó. A fiam éppen olyan, mint én, és ha csak két dolgot örökölt tőlem, a testedzés meg a játék szeretetét, már boldogan fogok meghalni. A többit őszintén szólva leszarom. Nem vagyok én sem tökéletes, meg teljes, tőle sem várom el egyiket sem. Csak azt szeretném, ha szeretne edzeni, és szeretne játszani. Azt gondolom ugyanis, hogy ez elég lehet a boldogsághoz.

Azt mesélte az edzője, hogy amikor komor fejjel odaállt a birkózószőnyegre az első meccsén, a vele szemben álló kisfiú elsírta magát. Ez ismerős. Tőlem is sokszor féltek, és én sem értettem, hogy miért. Aztán a kis vadonjáró persze megsajnálta, és majdnem hagyta nyerni. Nagy szíve van. Az edzője szerint túlságosan is nagy, és meg fogja szívni az életben, és én tudom, hogy igaza van. Mégis sajnálni fogom, ahogyan felnő, ahogyan megkomolyodik, ahogyan megkeményedik - mert ezt sajnos nem fogja elkerülni ő sem. Én sem tudtam, bármennyire akartam is. És az ő gyerekkorának a végét éppen úgy meg fogom siratni, mint a magamét. Talán neki könnyebb lesz, mert végig mellette leszek, és néha elmondom, hogy mi a helyzet ezzel az élettel.

Végtelenül büszke vagyok rá, még akkor is, ha nem lesz belőle sohasem igazi bajnok. Nekem már most is az.

Nekem már mindig az marad.