Álmoskönyv 15.

Na végre volt egy jó kis fantasy álmom. Már olyan régen álmodtam egy jót, de ez a tegnap éjjeli most vége mindenért kárpótolt.

Nagyon rám fért már egy jó álombéli kaland; most megkaptam.

Eleve azzal kezdődött, hogy vadonjáró - igazzy D&D ranger öcsém - voltam egy királyságban. Ráadásul nem ilyen kis senki surmó egy fejszével, hanem a legjobb ranger. Éppen háborúban álltunk egy szomszédos királysággal, tehát necces idők voltak, és mint tudjátok, ilyenkor a rangerek a katonaság felderítőiként szokták szolgálni a hazát a maguk szabadelvű módján.

Én is többnyire kémkedtem meg a vadont jártam ellenséges felderítők után kutatva, amikor tudomásomra jutott, hogy az ellenséges sereg megindult az ellen a vár ellen, amelynek a közelében én is erdőt jártam. Visszatértem hát a várba, és közöltem az elképzelésemet a vár parancsnokával: a háború egy baromság, hadd lopakodjak én az ellenség közelébe és hadd nyilazzam le lesből a tábornokokat; vezérek híján egyetlen sereg sem vonul harcba, és talán ez eléggé demoralizálja az ellenséges sereget ahhoz, hogy az egész háború elkerülhető legyen.

Persze ellenezték a tervemet, mert a tömegmészárlás egy harcmezőn valami módon erkölcsösebb és nemesebb dolog, mint pár katona legyilkolása orvul. A csajom - aki szintén a várban lakott álmomban, de arra már nem emlékszem, hogy pontosan mit is csinált ott azon kívül, hogy éppen úgy nézett ki mint a való életben a félkopasz fejével, meg a pofátlanságával - szintén ellenezte a tervemet. Igaz, ő más indokból: ő egyszerűen nem szerette volna ha ottpusztulok valami vakmerő, öngyilkos küldetésben. Normális esetben meg tudtam volna érteni, de ezúttal lehetőséget láttam arra - mint kurva jó lövész - hogy az erdőben, az én erdőmben vonuló ellenséges sereget egyetlen csapással megbénítsam. Ezt a lehetőséget nem akartam kihagyni; ezen ordítottunk egy sort a csajommal. A "feletteseim" véleménye nem annyira érdekelt, mert nem voltam katona, csak ideiglenesen, de a csajommal nem akartam volna összekapni.

Végül beleegyezett, hogy nekiindulhatok, de csak akkor, ha elkísér néhány válogatott harcos is, akik szükség esetén segítenek abban, hogy megpucoljak az ellenség elől. Végül rábólintottam a feltételére, mert az idő fogyott, nekem meg elegem volt már a picsogásából. Elindultunk a harcosokkal, akiket indulás után nem sokkal szépen és alaposan, amúgy ranger módra elveszítettem az erdőben -. esélyük sem volt, hogy rám találjanak, ha én nem akarom. És én ezúttal nem akartam, úgyhogy egyedül folytattam az utamat.

Végül egy nagy tóhoz értem, amelynek a túlpartján - a ködös vízen át láttam is halványan - ott állt az ellenséges tábor. Tudtam, hogy ott lesznek azok a vezérek is, akiket le akartam szedni. Lesétáltam a vízpartra, és ekkor észrevettem, hogy az egyik fűzfa, amelyik a vízben áll, ilyen furcsa füttyögő hangot ad ki. Álmomban tudtam, mi ez a hang: ugyanis a növények egy része ebben a világban elvarázsolt volt, és ezekkel a növényekkel lehetett "beszélgetni", már annak, aki érzékeny volt rájuk, és meghallotta a hívásukat. Még emlékeztem is arra, hogy álmomban a kis vadonjárót is tanítottam, hogyan ismerje fel és használja ki ezeknek a növényeknek a különlegességét. Mert álomomban a gyerekem is vadonjárónak tanult, naná.

Odamentem az elvarázsolt fűzfához, a törzsére tettem a kezem, és "beszélgetni" kezdtem vele. Emlékszem, milyen nehéz volt áttörni számomra unalmas fa-életének mindennapi érzésein, és megtudni tőle azt, ami engem érdekelt - hogy mikor érkeztek az emberek a tó túlodalára, mit csináltak ott eddig, satöbbi. Végül megtudtam, amit akartam, és levettem a kezem a fűzfáról.

Sajnos ekkor fel is ébredtem, így a történet többi része örökre rejtély marad. Azt hiszem, ha tudtam volna irányítani az álmot, azt választottam volna, hogy véghezviszem, amiért elindultam, vállalva a következményeket. Mondom, kurva jó lövész voltam, le tudtam volna lőni a sereget vezető katonákat, és az ellenség nem is feltétlenül gondolta volna azt, hogy az orvlövész azokat szolgálja, akik ellen vonultak. A csajom persze átkozottul pipa lett volna, hogy átkúrtam, de ha olyan, mint a való életben, úgyis megbocsátott volna végül...

Szóval mondom, király egy álom volt.