Az aktuális feladvány

Az élet időnként odabasz egyet, hogy az ember megálljon és elgondolkozzon rajta. Már azon a dolgon, amiért odabaszott neki az élet. Persze ha valaki nem hisz ebben az egészben, akkor eleve elkúrt a helyzet, mert nincs miért megállni, és nincs miért elgondolkodni.

Én magam, ha másért nem, hát a játék öröméért, szeretek odafigyelni arra, hogy ha valamit elbasztam, akkor lehetőleg ne basszam el újra. Vagy elbasszam, de másképpen basszam el. Az mégiscsak izgalmasabb. És igyekszem odafigyelni arra, hogyha lekúr egyet az élet, résen legyek, és kitaláljam, mint a jó gyerek, hogy miért kaphattam a pofont.

Az aktuális feladvány az, hogy mi a faszért voltam ennyit beteg az elmúlt hónapokban. Ezt illene kitalálnom, mert nem vagyok én az a beteges típus. És ráadásul mindig ugyanaz - takony, fejfájás, gyengeség, fáradtság, kedvetlenség. Igen, röviden nátha. Gyógyíthatatlan, de legalább kis dózisban ártalmatlan, csak pár napodat bassza el, de az nekem most az elmúlt hónapokban éppen elég volt.

Valamiért érzem, hogy ennek most már vége van, de ettől függetlenül helyre kellett raknom magamban, hogy mi volt a bajom igazából. Nem arról van szó, hogy az élet nehéz; sokkal nehezebb helyzetben is helytálltam már, és nem lettem beteg. Nem is arról van szó, hogy az élet sok; volt már ennél több is, és akkor sem lettem beteg.

A legutolsó betegségemnél, pár nappal ezelőtt, már teljesen meg voltam győződve arról, hogy ezúttal (utoljára) már tényleg csak azért vagyok beteg, hogy kitaláljam végre, hogy miért vagyok beteg.

Arra jutottam, hogy azért vagyok beteg, mert annyira imádtam gyereknek lenni.

Imádtam gyereknek lenni, és gyűlöltem a gondolatot, hogy egyszer fel kell nőnöm, abba kell hagynom a játékot, és unalmas, szürke életet kell élnem, és unalmas, szürke dolgokkal kell foglalkoznom. Aztán rájöttem, hogyha akarom, játszhatok tovább, és azzal foglalkozhatok, annak élhetek, aminek csak akarok. Mégis, mégis, minden újonnan ébredt életörömöm ellenére felnőni kénytelen voltam, megtörtént velem anélkül, hogy igazán akartam volna.

Mindeddig nem sikerült teljesen megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy felnőtt vagyok.

Mindaz, ami kényszerített arra, hogy felnőjek, alig néhány évvel ezelőtt, szerencsére a legjobb énemet hozta ki belőlem, aki oly sokáig rejtőzött (és álmodott) - a harcost. És ennek a harcosnak, legyen akármilyen erős is, még kurva sok tanulnivalója van. Hiszen csak nemrég született. És meg kell tanulnia például, hogy miként ossza be az erejét, mikor éljen vele, mikor ne, és hogyan küzdjön okosan. Még nem elég erős ahhoz, hogy kibírja, hogy fejjel menjen minden falnak. Néha elfogy az ereje idejekorán, még mielőtt a küzdelem véget érne, de ő ezt nem fogadja el, kétségbeesetten küzdeni akar, még akkor is, ha már nincs mivel, vagy nincs kivel. És ettől lebetegszik. Lebetegszik attól, ha elpocsékolja az erejét. Lebetegszik attól, ha tehetetlennek érzi magát. Lebetegszik attól, ha nem küzdhet.

Ennek a harcosnak még sokkal bölcsebbé kell válnia, ha valóban jó harcos akar lenni, mert tudvalevő, hogy a harc - észjáték, nem csupán az izmok játéka. Ez a harcos még túlságosan szereti az izmait ahhoz, hogy az eszére hallgasson akkor, amikor igazán kéne.

Mindazonáltal azt gondolom, hogy nem kell túlságosan aggódnom miatta. Kemény feje van, nem árt meg neki, ha még párszor odavágja valamihez. Ha túlvállalja magát, ha nem jól méri fel az erejét, az sem végzetes, elvégre ez nem élethalál harc. És most, hogy már tudom, mire kell a legjobban figyelnem, hiszem, hogy gyorsan fog tanulni, és gyorsan megerősödik. Talán előbb-utóbb az esze is megjön.

És akkor, öcsém - akkor aztán övé lesz a világ.