Ahogyan mások blogolnak...

...újra és újra rá kell jönnöm, kurvára más, mint ahogyan én blogolok.

És most nem is az ilyen professzionális, megélhetési bloggerekre gondolok, meg nem is az álnéven blogoló írókra, akik mentális maszturbációra alternatív önkifejezésre használják a blogolást. 

Nem, én azokra a haverjaimra és barátaimra gondolok, akik teljes természetességgel le tudják írni, hogy merre jártak aznap, mit csináltak, kikkel találkoztak, mi történt velük; tudod, a hétköznapi dolgok, amik úgy történnek. Kezdve attól, hogy éppen hányadik szintűek a WoW-ban, egészen odáig, hogy mit főztek aznap vacsorára.

Valahol ezt irigylem; meg is próbáltam, de én képtelen vagyok rá. Nekem is vannak hétköznapjaim, és kurva sok minden történik velem. A munkám során szinte mindennap más városban járok, egy csomó emberrel találkozom, egy csomó benyomás ér, és az életemnek egyetlen olyan körülménye sincsen - még a hétköznapok szintjén sem - ami átlagos lenne. Még kevésbe hétköznapi, még kevésbé unalmas.

Erre én mit csinálok?

Mindenféle elbaszott agymenéseket írok, szigorúan háromnaponta egyszer. Normális-e vagyok?

Világéletemben hajlamos voltam inkább szellemi síkon élni. Azt hiszem kezdetben azért, mert ott jobban éreztem magam. Most, hogy már mindenhol jól érzem magam, a blogot használom arra, hogy a szellemi síkon kalandozzak. Régen ezeket a dolgokat csak úgy elmondtam magamnak, néha magamban, néha hangosan, és aztán elfelejtettem; és ezt mindig sajnáltam kicsit.

Azt hiszem ezért kezdtem el blogolni. Nem rendeltetésszerűen. Na és akkor mi van? Nekem ez az életem nem a hétköznapok szintjén zajlik, ez van. Ami nekem esemény, azok a gondolataim, az álmaim, az elméleteim, a saját lelkemben való vájkálásaim. És persze az edzésterv. Ne felejtsd el az edzéstervet, köcsög. Az edzésterv nagyon fontos.

Mindezt nem azért írtam le, mert hogy bármin is változtatni akarnék. Nem akarok; csak tudatosítani akartam magamban, hogy én így csinálom. Más meg másképpen.

És minden teljesen rendben van.

Én mindig nyaralok

Mert ez egy életérzés. Valójában egyáltalán nem évszakhoz kötött; nyaralni télen is lehet. A lényeg az, ahogyan csinálod.

Biztosan meséltem már, hogy a ház, amiben lakom, eredetileg nyaralónak épült. Aztán hozzáépítettek még egy-két szobát, rendesen leszigetelték, szereztek rá egy lakhatásit, és attól fogva családi ház lett. Így megy ez.

Én ezt a nyaralót vettem meg, és ebben élek évek óta, és tényleg úgy érzem, mintha itt folyamatosan nyaralnék. Persze én éppen ezt kerestem. Gyerekkorom óta a nyaralókban éreztem a legjobban magam. Sokáig úgy terveztem, hogy a családi nyaralóban fogok élni, aztán az életem megváltozott, és panelban éltem sok évig, de mindvégig arról álmodoztam, hogy ki fogok költözni, ki a városból, és sétálni fogok nyári hajnalokon, a kertben fogok edzeni, madárdalt fogok hallgatni, meg azt, ahogyan nő a fű, és közel leszek a természethez. Vagy még annál is közelebb - benne.

Én egy nyaralóban élek, és egyáltalán nem hiányzik mellé egy városi lakás, tudod, valami tisztességes, ahová ebből a nyaralóból hazatérnék. Én sosem értettem azokat az embereket, akiknek van egy lakása vagy háza, és mellette van egy nyaralójuk, ahová alig várják, hogy kimehessenek, és ott jól érezzék magukat. Mi a fasznak nem akar valaki ott élni, ahol jól érzi magát?

Persze, a kompromisszumok, mert hát a nyaraló, az valójában nem annyira kényelmes, mint a lakás. Meg a sok kosz, meg a kurva hangyák, meg nincs tévé, meg egy hónap után már hülyére unja magát a városi kispolgár, meg újság sincs legújabb, meg nincs wifi se. A konyha szar, főzni nem lehet olyat, mint otthon, a pizzafutár se jön ki, a klotyó állandóan büdös, a melegvíz hamar elfogy, á, elég volt, menjünk inkább haza végre. Meg a gyereknek is jobb otthon, már az sem tudja elfoglalni magát egy hét után.

Pénzt meg nem fektet bele a marha, mert mégsem ott élünk, ezért aztán a nyaraló marad lepukkant, a lakás meg marad szürke és élvezhetetlen, ahonnan folyton csak elvágyik az ember. Én már tizenévesen úgy láttam, hogy nyaralót csak az idióták tartanak, az értelmes ember az vagy él a városban, és jár sokat kirándulni, vagy kiköltözik, és vállalja a kellemetlenségeket cserébe azért az életért, amit csak odakint lehet élni.

Számomra sohasem volt kérdéses, hogy odakint akarok élni. Egy nyaralóban. Mert ott mindig nyaralhatok. És nem, a nyaraló sohasem olyan, mint egy városi lakás. Itt nem ugrasz le az éjjelnappaliba egy cigiért, vagy sörért. Itt nem sétálsz éjszaka a buli után részegen haza (hacsak nem vagy akkora májer, hogy hajlandó vagy kilométereket gyalogolni töksötétben öcsém), itt nem rohangálsz be minden szarért a városba, és bevásárlásnál kétszer is meggondolod, hogy mit veszel meg. Vagy mit nem.

Nyaralóban élni, méghozzá boldogan, az sok gyakorlást igényel, talán egyfajta művészet, és azt hiszem, az emberek többsége aki ezt az életformát választja, végül megutálja az egészet, és évekkel később boldogan menekül vissza a városi kényelembe. Mert a város sokkal kényelmesebb. Komfortosabb. Emberibb. Öregem, tudod jól, hogy itt az erdő szélén kiirthat úgy egy baltás gyilkos, hogy sosem találják meg a feldarabolt hulládat. Felzabálnak a rókák, meg a vaddisznók, és sohasem tudja meg senki, hová tűntél.

Aki nyaralóban él, az ezzel a döntésével a nem-normális életet választja. Ez elkerülhetetlen. Aki nyaralóban él, az ugyanis tudatosan eltávolodik a normális élettől, az elfogadott társadalmi normáktól és szokásoktól, és felvesz egyfajta sajátos, öntörvényű életformát. Ez nem azt jelenti, hogy képtelen társadalomban élni (bár egyetlen kényszerből városi lakásban eltöltött éjszaka kínszenvedés lehet a számára, főleg nyáron), de kerülni fogja, amikor csak lehet.

Én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megítéljem, hosszú távon ez jó, vagy rossz, csak azt tudom, hogy én így döntöttem, és ezt a döntésemet a mai napig nem bántam meg. Én tudom, hogy - képletes értelemben véve - sohasem akarok már visszatérni a normál életbe, és a normál, átlagos társadalomba. Még nem tudom, hogyan fogom ezt megoldani, és hogy mindvégig boldog leszek-e így. Abban biztos vagyok, hogy eleget tettem már az életemben ahhoz, hogy ha akarnék se tudjak visszatérni a normalitásba. Azokat a hidakat örökre felégettem. Hála istennek, hogy volt erőm hozzá.

Szóval szeretem a nyaralómat. Szeretek itt élni, és szeretek így élni.

Úgyhogy eldöntöttem: én egész hátralévő életemben nyaralni fogok.

Az aktuális feladvány

Az élet időnként odabasz egyet, hogy az ember megálljon és elgondolkozzon rajta. Már azon a dolgon, amiért odabaszott neki az élet. Persze ha valaki nem hisz ebben az egészben, akkor eleve elkúrt a helyzet, mert nincs miért megállni, és nincs miért elgondolkodni.

Én magam, ha másért nem, hát a játék öröméért, szeretek odafigyelni arra, hogy ha valamit elbasztam, akkor lehetőleg ne basszam el újra. Vagy elbasszam, de másképpen basszam el. Az mégiscsak izgalmasabb. És igyekszem odafigyelni arra, hogyha lekúr egyet az élet, résen legyek, és kitaláljam, mint a jó gyerek, hogy miért kaphattam a pofont.

Az aktuális feladvány az, hogy mi a faszért voltam ennyit beteg az elmúlt hónapokban. Ezt illene kitalálnom, mert nem vagyok én az a beteges típus. És ráadásul mindig ugyanaz - takony, fejfájás, gyengeség, fáradtság, kedvetlenség. Igen, röviden nátha. Gyógyíthatatlan, de legalább kis dózisban ártalmatlan, csak pár napodat bassza el, de az nekem most az elmúlt hónapokban éppen elég volt.

Valamiért érzem, hogy ennek most már vége van, de ettől függetlenül helyre kellett raknom magamban, hogy mi volt a bajom igazából. Nem arról van szó, hogy az élet nehéz; sokkal nehezebb helyzetben is helytálltam már, és nem lettem beteg. Nem is arról van szó, hogy az élet sok; volt már ennél több is, és akkor sem lettem beteg.

A legutolsó betegségemnél, pár nappal ezelőtt, már teljesen meg voltam győződve arról, hogy ezúttal (utoljára) már tényleg csak azért vagyok beteg, hogy kitaláljam végre, hogy miért vagyok beteg.

Arra jutottam, hogy azért vagyok beteg, mert annyira imádtam gyereknek lenni.

Imádtam gyereknek lenni, és gyűlöltem a gondolatot, hogy egyszer fel kell nőnöm, abba kell hagynom a játékot, és unalmas, szürke életet kell élnem, és unalmas, szürke dolgokkal kell foglalkoznom. Aztán rájöttem, hogyha akarom, játszhatok tovább, és azzal foglalkozhatok, annak élhetek, aminek csak akarok. Mégis, mégis, minden újonnan ébredt életörömöm ellenére felnőni kénytelen voltam, megtörtént velem anélkül, hogy igazán akartam volna.

Mindeddig nem sikerült teljesen megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy felnőtt vagyok.

Mindaz, ami kényszerített arra, hogy felnőjek, alig néhány évvel ezelőtt, szerencsére a legjobb énemet hozta ki belőlem, aki oly sokáig rejtőzött (és álmodott) - a harcost. És ennek a harcosnak, legyen akármilyen erős is, még kurva sok tanulnivalója van. Hiszen csak nemrég született. És meg kell tanulnia például, hogy miként ossza be az erejét, mikor éljen vele, mikor ne, és hogyan küzdjön okosan. Még nem elég erős ahhoz, hogy kibírja, hogy fejjel menjen minden falnak. Néha elfogy az ereje idejekorán, még mielőtt a küzdelem véget érne, de ő ezt nem fogadja el, kétségbeesetten küzdeni akar, még akkor is, ha már nincs mivel, vagy nincs kivel. És ettől lebetegszik. Lebetegszik attól, ha elpocsékolja az erejét. Lebetegszik attól, ha tehetetlennek érzi magát. Lebetegszik attól, ha nem küzdhet.

Ennek a harcosnak még sokkal bölcsebbé kell válnia, ha valóban jó harcos akar lenni, mert tudvalevő, hogy a harc - észjáték, nem csupán az izmok játéka. Ez a harcos még túlságosan szereti az izmait ahhoz, hogy az eszére hallgasson akkor, amikor igazán kéne.

Mindazonáltal azt gondolom, hogy nem kell túlságosan aggódnom miatta. Kemény feje van, nem árt meg neki, ha még párszor odavágja valamihez. Ha túlvállalja magát, ha nem jól méri fel az erejét, az sem végzetes, elvégre ez nem élethalál harc. És most, hogy már tudom, mire kell a legjobban figyelnem, hiszem, hogy gyorsan fog tanulni, és gyorsan megerősödik. Talán előbb-utóbb az esze is megjön.

És akkor, öcsém - akkor aztán övé lesz a világ.

Ezt most komment nélkül

"A legerősebb és legbölcsebb férfiak állnak itt körülöttem. Sok nagy lehetőség, ami pocsékba megy. Az egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk."

44. zen történet

Egy híres zen mester egy király palotájának ajtajához érkezett. Az őrök egyike sem tartóztatta fel, amint megtette útját a király trónjához.

- Mit akarsz, mester? - kérdezte a király, amikor felismerte a látogatót.
- Egy ágyat szeretnék kérni e fogadóban, ahol alhatok ma este - felelte a mester.
- De ez nem egy fogadó - mondta a király, - hanem az én palotám!
- Megkérdezhetem felségedet, hogy kié volt e palota felséged előtt?

- Az apámé, de ő már meghalt.

- És kié volt azelőtt?

- A nagyapámé, de már ő is meghalt.

- És erre a helyre, ahol az emberek laknak egy kis ideig, és aztán elmennek - felséged azt mondja, hogy nem egy fogadó?

Edzésnapló 27.

Na most lett tele a tököm mindennel.

Beteg vagyok, és most éppen egyetlen olyan mozzanat sincs az életemben, ami segítene a gyógyulásban. De legalább amíg beteg vagyok, tervezgethetem az edzésemet, hehe. Ha már rendesen pihenni nem tudok.

Ördögi kör egyébként ez a kurva betegség - mert az edzés és a baszás hiánya miatt iszonyatosan feszült tudok lenni, és amíg beteg vagyok, esélyem sincs arra, hogy ez a feszültség enyhüljön, és ettől még lassabban gyógyulok. Konkrétan zúgó fejjel ülök itt, és közben fel tudnék robbanni a haragtól. De hogy pontosan kire/mire is haragszom, azt meg nem tudnám mondani.

Nem baj, túl leszek lassan minden szarságon. Talán éppen annak a jele ez a betegségem (is), hogy ideje már rendet rakni. És erre kevés jobb dolog van, mint edzésnaplót írni.

Szóval legutóbb, mikor a kis vadonjáróval bukfencezést meg hasonló akrobatikázásokat kellett gyakorolnom, feltűnt, hogy kurvára berozsdásodtam, meg elszoktam ettől a fajta mozgástól. Emelgetem itt a baszott nagy súlyokat, közben meg elszédülök egy előre gurulástól. Tényleg kell valami mást is mozognom a súlyzózáson kívül, mert nem akarok ilyen tohonya nagy melák lenni, akinek alig hajlanak az ízületei. A ruganyosság az egy olyan dolog, amit nem akarok elveszíteni, meg a mozgékonyságomat se, és ez legalább annyit ér nekem, mint a baszott nagy erő. Már majdnem bármit hajlandó vagyok csinálni, csak edzés legyen. Már az aikidot sem zárom ki, pedig... csak adjon valaki egy kis időt meg energiát hozzá.

Észrevettem magamon, hogy időnként hajlamos vagyok irányultságot váltani ebben az edzés dologban; néha egyszerűen baszott nagy akarok lenni, kerül amibe kerül, néha meg inkább lennék szálkásabb és energikusabb. A Nerd Fitnessen leírt archetípusok közül, ha őszinte vagyok magamhoz, én leginkább a Ranger lennék (nahát, milyen meglepetés), aki ötvözi a súlyzós erőedzést az állóképesség-építéssel. És ahogyan múltkor is leírtam, testalkatban sem a hájas erőemelők tetszenek; ha nem muszáj, nem akarnék úgy kinézni, akkor már inkább valamelyik spártai a 300-ból...

...még ha ezért kibaszottul sokat kéne is diétáznom, meg futnom kettlebellt lengetnem.

A lényeg, hogy a helyes edzéshez be kell lőnöm, hogy mit akarok enni. Ami könnyebben menne, ha nem lenne annyi ordas hülyeség a neten a helyes étkezéssel, meg az edzéssel kapcsolatban. Egyszer majd fogok írni a szerintem helyes táplálkozásról, csak előbb magamon kell letesztelnem, hogy működik-e. Ha a csajom partner lesz benne, végre tényleg kipróbálom, mit lehet elérni megfelelő kajálással. (Ha nem lesz partner akkor is, csak vele könnyebb lenne.)

Mert a kajálás, meg a zsírégetés a kulcs sajnos, legalábbis az olyan alkatú csávóknál, mint én. De tudod mit, éppen elég boldog vagyok már attól, hogy a súlyzózásban legalább a megfelelő gyakorlatokat csinálom a megfelelő módon a megfelelő eredménnyel. Csak mondom, kéne még energia, hogy a kevesebb kaja és a több kardió is beleférjen. De ne izguljatok, meg fogom oldani.

Mindig megoldom a kurva életbe.

Az én otthonomban

Már megint beteg vagyok. Kurva nátha. Kurva időjárás. Komolyan mondom, valamit kezdenem kell a mikroklímámmal, mert nem lesz ez így jó öcsém.

Egyébként csak szeretném leszögezni, hogy a náthától függetlenül jól vagyok. A csajom rosszabbul viseli, ha beteg vagyok, mint én, mert azt hiszi, hogy ilyenkor nem vagyok az ő kősziklája, pedig dehogynem.

Az nem azon múlik.

Én lógó belekkel, lüktetve spriccelő vérrel is kemény vagyok, mint a beton. Ja, és csak hogy tudd, néha a kősziklák is lehetnek betegek, csak ők éjszaka tüsszögnek, amikor senki nem jár arra. Ha nem hiszed, menj fel éjszaka a hegyekbe, és hallgasd meg a tüsszögő sziklákat. Komolyan mondom.

Na de nem erről akartam most írni, ezt csak úgy megemlítettem. Az otthonomról akartam írni. Nemrég rádöbbentem, hogy függetlenül attól, hogy valaki mennyire gazdag, ötletes, kreatív és mennyire van energiája belsőépítésre meg lakberendezésre, mindenki felelős azért a légkörért, ami az otthonából sugárzik.

És ezt a légkört, ezt az aurát nem lehet erőszakkal, mesterségesen megteremteni. Éppen egy otthon kisugárzása az, ami hiányzik a katalógusokból meg a bútorüzletekből. Mert azt nem lehet megvenni, és az egy füzet lapjairól nem jön át. És tudod mit, berendezhetsz te két házat kottára ugyanúgy, ha a benne lakók nem egyforma karakterek, a két otthonnak teljesen más aurája lesz. Lehet, hogy az egyikben jól fogod magad érezni, a másikban pedig nem. Lehet, hogy ugyanazon a kanapén jól fog esni heverni az egyik helyen, de borzalmasan kényelmetlen lesz a másikon.

Mert az sem azon múlik.

Azt meg nem mondom neked, hogy pontosan mitől válik egy hely valakinek az otthonává; erre én nem vagyok alkalmas, mert nekem megfelelne egy szerzetesi cella is egy szalmazsákkal, csak legyen hol gyúrni a kolostorban, meg lehessen kiszökni kurvázni, a többi le van szarva, nekem az a hely is az otthonom tudna lenni.

Aztán persze jobban belegondolva lehet, hogy éppen azért lennék el egy szerzetesi cellában is (fekvepad included), mert számomra az otthon belül van, nem kívül. Ezért vagyok el a házamban úgy, hogy mindenki, aki belép, arról kezd el beszélni, hogy szép, szép, de mikor rendezed már végre be? Én meg mindig meglepődöm, mert van itt éppen elég bútor, még néha sok is, ha takarítani kell de a teret, az életteret azt nem lehet megfizetni. Főleg úgy, hogy ha kilépek az ajtóm elé, a lelkem azonnal szétterülhet a völgyben, bejárhatja az erdőket, felszállhat a felhőkig, és rávigyoroghat a vidáman ragyogó napra...

Számomra az otthon belül van, de ettől még ez a kisugárzás dolog számomra is érvényes. Mert egy hely mindenképpen a benne élők auráját sugározza, akár üres, akár csurig van tömve mindenféle limlommal, akár kicsi, akár nagy, akár csicsás, akár csóringer.

Én jól érzem magam az otthonomban, és azt hiszem, ezzel kezdődik az egész. Nem csak azért érzem jól magam az otthonomban, mert megszoktam. Volt már elég sok otthon az életemben, a szimpla megszokás az nekem már kevés.

Azért érzem annyira jól magam az otthonomban, mert nekem ebben az otthonban minden megvan, amit számomra az otthon jelent. Lehet, hogy nem tudom elmondani, hogy mik ezek, csak érzem, hogy így van. Egyszer talán majd megpróbálom összeszedni, hogy nekem mitől otthon az otthon, de amilyen intuitív meg irracionális, meg emocionális meg egyéb latin szavak vagyok, talán felesleges is. A lényeg hogy érzem, és hogy ez az érzés valódi.

Azt is akarom ezen felül, hogy aki nálam van, vagy nálam él, az is jól érezze magát. Ez a második legfontosabb dolog. Azért csak a második, mert ha én nem érzem jól magam a saját otthonomban, akkor ott mások sem fogják jól érezni magukat. A kisugárzás, tudod. A magam elégedettsége ettől függetlenül nem elég; hogy mások is jól érezzék magukat nálam, azt akarni kell. Na nem görcsösen, mert összeszorított seggel nem lehet boldognak lenni, de azért tudatosan úgy kell élni, hogy az ember az otthonában másokat is boldoggá tudjon tenni.

Én a boldoggá tevésnek igazából egyetlen módját ismerem. Azt, hogy akik az én otthonomban vannak, azokat hagyom önmaguknak lenni. Valódi önmaguknak. Az én értékrendemben ez a legnagyobb dolog, amit egy másik emberért tehetsz. Hogy odakint hagyatod vele az értelmetlen szokásokat, rigolyákat, görcsöket, félelmeket és korlátokat. Mindent, ami megköt, ami rabul ejt, ami nem hagy szabadnak lenni. Ami nem hagyja, hogy boldog légy, gondtalanul, határtalanul.

A szabadság persze felelősséggel is jár, de ezért nincs egyetlen leverhető vázám sem.

Mindezzel aztán mindenki ahhoz fog, amihez csak akar; és nincs rá garancia, hogy ez mindenkinek egyformán jó lesz. De azok majd nem jönnek hozzám legközelebb. Akik meg visszajönnek, remélem, egyre szabadabbak lesznek, és egyre közelebb érnek önmagukhoz. Remélem, hogy az otthonom segít nekik ebben.

És azt szeretném, ha ez olyan lenne, mint a varázslat. Azt szeretném, ha olyan lenne, mint egy játék.

Egy játék, amit nálam lehet játszani. Az én otthonomban. És akik itt nőnek fel, azok mindig úgy emlékeznek majd erre a helyre, mintha valami mesebeli világ volna; olyan, ahol csodák történnek.

Ezt szeretném.

Maradj éhes!

Nem, nem diétáról akarok ma írni. Ez is ilyen motivációs dolog lesz.

Legutóbb egy Lou Ferrignóról szóló dokumentumfilmben hangzott el ez a mondat, kitől mástól, mint a nagy Arnold Schwarzeneggertől... Ha valaki, akkor ő aztán kurvára tudta tudja, hogyan kell "éhesnek maradni".

Éhesnek maradni azt jelenti, hogy sohasem felejted el, milyen érzés küzdeni. Sohasem állsz meg, sohasem éred be pusztán annyival, amid éppen van, és sohasem felejted el azt az utat, ami mögötted van. Éhesnek lenni azt jelenti, hogy semmit sem veszel adottnak, egyetlen kibaszott lélegzetvételt sem, és elfogadod, hogy mindenért meg kell küzdened, újra és újra, még azért is, ami már a tiéd.

Semmit sem veszel adottnak. Ez a legfontosabb. Ha felértél a csúcsra, ahol mindened megvan, amit csak el tudsz képzelni, akkor sem engeded el magad. Ne engedd el magad. Maradj éber, maradj feszített, mint a gitárhúr, az is csak akkor szól szépen, nem igaz? Nem tudom már, melyik pszichológusnál olvastam (de Buddhánál mindenképpen) hogy az ember legideálisabb lelkiállapota a feszítettség. De nem a stressz, nem a szorongás, nem a félelem, nem az aggodalom, hanem az a fajta izgalmi állapot, amit a nagy feladatok végrehajtása előtt érzünk, amikor tudjuk, hogy nagyon komoly esélyünk van a sikerre.

Ez egy mámorító érzés. Ismered?

Amikor tudod, hogy sikerülni fog, még mielőtt megtennéd. Ezzel a tudattal élj. És az sem baj, ha mégsem sikerül. Nem azok a győztesek, akik sohasem vesztenek. A győztesek azok, akik küzdenek a győzelemért.

És ha azt gondolod, hogy nem lehet nyugodtan élvezni a boldogságot úgy, hogy az ember sohasem engedi el magát, akkor nem árt, ha újragondolod azt, amit a boldogságról hiszel. A boldogság nem egy langyos állóvíz, ahová az út végén belefekszel, és ott röfögve henteregsz. A boldogság nem az az állapot, ahol a tennivalóid véget érnek. A boldogság nem az a hely, ahol már nem kell tovább küzdeni, és ahonnan már nincs hová továbbjutni. A boldogság nem egy zsákutca. A boldogság csak a lélek egy állapota, ahol az eléggé fel van töltődve ahhoz, hogy a legtöbbet nyújtsa magából a világnak. Ha elérted a boldogságodat, az út valójában ott kezdődik. A kiteljesedés, a beérkezés nem az út vége. Éppen ellenkezőleg. És csak azért nem árulják el ezt a titkot azoknak, akik még csak most készülnek elindulni, vagy azoknak, akik még az úton járnak, mert nem akarják elkeseríteni őket. Hiszen az út nehéz. Az embernek hinnie kell abban, hogyha végre célba ér, ott majd minden rendben lesz, és végre megpihenhet, és a küzdelme elnyeri majd a jutalmát.

Nem mondom most meg, hogy mi lesz ez a jutalom. És megállni és megpihenni is lesz lehetőséged, ezt megígérem. Arra is lesz lehetőséged, hogy úgy dönts, eddig jöttél, és nem mész tovább. Szabad ember vagy, azt csinálsz amit csak akarsz. Ugyan ki tiltaná meg, hogy megpihenj, bármikor? És ha azt érzed, hogy elérted a boldogságot, és már nem akarsz tovább küzdeni, én azt is megértem.

Csak készülj fel rá, hogy mindent el fogsz veszíteni, amit elértél, mert sajnos a világ törvénye ez. És nem azért, mert én azt mondom.

Ha rám hallgatsz, nem állsz meg. Ha rám hallgatsz, haladsz tovább, határtalanul. Ezen a világon csak a halál állíthat meg. Ezen a világon. A többiről nem tudok semmit, azt majd megtudom, ha meghaltam. De valamiért azt hiszem, a küzdelem ott sem ér véget, csak más formát ölt.

Maradj éhes. Ne higgy azoknak, akik azt hiszik, hogy elég jóllakni egyszer, és ezzel már az élet végéig el lehet lébecolni. Te törekedj ennél magasabbra. Ennél többre. Mert van több. Neked pedig semmi okod sincsen megállni, és nem menni tovább. Még ha mindenki más elmarad is mellőled, még ha mindenki más megpróbál is visszatartani, te akkoris haladj tovább. És nem azért, mert megéri, ezt nem a profitért csinálja az ember. Hanem mert hisz benne. És hittel messzebbre lehet jutni, mint tudással.

Ez is ennek a világnak a törvénye.

Tanulótípusok

Erről már nagyon régóta szeretnék írni.

Azért kezdtem el már egy ideje a tanulótípusokról olvasgatni, mert ki akartam deríteni pár dolgot magammal kapcsolatban. Meg akartam érteni, hogy miért nehéz, illetve miért könnyű nekem tanulni. Mert általában könnyű dolgom volt a tanulással világéletemben, könnyen megjegyeztem dolgokat, a suliban sosem volt kihívás a tanulás, még egyetemen sem. (Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a középiskolát a mai napig nehezebbnek érzem, mint az egyetemet. Nem, nem atomfizikát tanultam egyetemen, de akkor is.)

Ahol mindig voltak gondjaim, azok a gyakorlati dolgok. És sokáig elhittem, hogy egyszerűen clumsy vagyok, de szerencsére az igazság ennél árnyaltabb dolog. És mivel esetlennek, és ügyetlennek és szerencsétlennek éreztem magam, ezért nem is nagyon mertem gyakorlati dolgokkal foglalkozni, és elhittem, hogy egyszerűen béna vagyok. Ezért aztán inkább ültem és olvastam, mert az ment, és kerültem minden olyan helyzetet, ahol esetleg béna leszek. Nem is folytatom, el tudod képzelni a karaktert.

De amikor végül összeszedtem magamban annyi erőt, hogy kipróbáljam magam olyan dolgokban, amiket addig kerültem, döbbenten tapasztaltam, hogy nem is vagyok béna, csak eddig szarul foglalkoztak velem. És itt jönnek elő a tanulótípusok. Akkor figyeltem fel erre a dologra, amikor karatézni kezdtem, és megfigyelhettem, hogy azokat az eléggé összetett mozgásformákat ki hogyan tanulja meg. Amikor én kezdtem, akkor éppen sokan voltunk kezdők, ezért volt köztünk mindenféle arc, és nem ment mindenkinek ugyanolyan könnyen. Én is szívtam sokszor, de sokáig nem értettem meg, hogy miért.

Most már értem, és így utólagosan is bassza meg az anyját az akkori "mesterem", meg mindenki, aki annak ellenére, hogy tanítással foglalkozik, nem tud semmit sem az egyes tanulótípusokról.

(Abba itt és most bele se kezdek, hogy minden olyan rendszer nagyjából egy kalap szart ér, ahol mindenkinek ugyanazt és ugyanúgy kell csinálnia egy foglalkozás során. Kerüljétek az ilyen rendszereket, amennyire csak lehet. Érdekes módon a boksz például meg tudta valósítani az egyéni edzést, vajon a karate miért nem? No komment.)

És nektek sem árt egyébként, ha be tudjátok sorolni magatokat (még tesztek is vannak erre), mert jelentősen megkönnyíti az életet, ha valaki tudja, hogy melyik típusba tartozik. Nincsenek tiszta minták persze, mindenki kevert, de már az is sokat segít, ha valaki megérti, hogy dominánsan melyik csoportba tartozik. Nekem segített.

A tanulótípusok a következők:

1, auditív típus: meghallgatod, megérted. Elmagyarázzák, megérted. Te vagy az, aki ha felmondja a jegyzeteit magnóra, és visszahallgatja, egy perc alatt megtanul bármit. Némán, könyvből szarabbul megy, illetve a testeddel is úgy tudsz tanulni, ha elmondják, hogyan csináld. Ennek a csúcspontja az, aki hallás alapján visszamondja a Háború és Békét. Vagy visszadúdolja neked a másfél órás szimfóniát.

2, vizuális típus: megnézed, megérted. Végignézed, hogyan kell, és megy. Elolvasod a könyvben, és emlékszel, hogy az adott szövegrész a lap tetején volt balra, a kép mellett, amin... ennek a csúcspontja a fotografikus memória, aki rápillant és megjegyzi bazdmeg. Illetve ezek azok az emberek, akik megnéznek például egy judo dobást, és aztán gond nélkül megcsinálják. Mindig irigyeltem ezt a fajtát.

3, motorikus típus: csinálod, megérted. Kipróbálod, és megy. Naná, hogy ez vagyok én, a kurva életbe. Az, akinek csinálnia kell, ha meg akarja érteni. Az, aki egy adott információt a legkönnyebben mozgásformához kötve tud megszerezni. Igen, főnyeremény ez a típus, mert az oktatási rendszerünkben ez a fajta hivatalosan nem létezik.

Én mindig imádtam verseket tanulni. Tudod, hogyan tanultam meg kurva gyorsan kurva hosszú verseket? Nem úgy, hogy leültem egy asztalhoz, és bemagoltam. Fogtam egy lufit bazdmeg, és ütögettem a falhoz, és közben hangosan, vagy magamban ismételtem a verset, új és újra. Néha ránéztem a könyvre is, de ami kellett, az a lufiütögetés volt. Emlékszem, valamikor általános iskolában találtam rá a módszerre, és onnantól fogva gyerekjáték volt bármit megtanulni. Nekem mozognom kellett a tanuláshoz. A harcművész mestereimet halálra idegesítettem azzal, hogy semmit sem tudtak elmagyarázni nekem. Odaáll a csóka, és megmutatja mondjuk a dobást. Mondom, jóvan. Na, akkor csináljam. Nem megy. Erre elmondja, hogyan kell csinálni. Mondom, jóvan. Na, akkor csináljam. Nem megy. Erre áll tanácstalanul. Mondom, na figyelj, állj ide, én csinálom, te meg mondd, hogy éppen mi jön. Elkezdem csinálni, ő mondja, bumm, megcsinálom. Jé, milyen tehetséges vagyok. Ezt eddig mindegyik stílusban megkaptam, miután végre rájöttek a tanulási módszeremre. Gitártanulás dettó. Jé, de tehetséges vagyok. Naná, hogy tehetséges vagyok bazdmeg, ha a megfelelő módszerrel tanulhatok.

Tudod, néha azt gondolom, nincsenek is tehetségtelen emberek. Nincsenek ügyetlenek, buták, bénák, szerencsétlenek. Mindössze olyan emberek vannak, akiket nem értenek meg. Akikre nem figyelnek. Akikkel nem foglalkoznak megfelelően.

Mert tudod, a dzsungelben orchideák nőnek, a sivatagban kaktuszok, a sarkvidéken meg zuzmók.

És ennyi.

Edzésnapló 26.

Kezdem azzal, hogy a havi egy edzésnaplómat havi kettőre emelem, csak hogy érezd, itt komolyan történnek a dolgok.

Igazából arról van szó, hogy annyi minden van, amit le akarok írni, és folyamatosan jegyzetelek, és alig várom már, hogy leírhassam a következő edzésnaplóban ezt a sok mindent. És ilyenkor jön a releváció reveláció, hogy bazmeg, miért ne írjam le most?

Úgyhogy leírom. Most.

Legutóbb már írtam, hogy az evezés kikerült a gyakorlatok közül, így továbbra is öt gyakorlattal tolom, és minden variálásom most már mindössze arról szól, hogy ezt az ötször két gyakorlatot (mert heti kétszer tolok mindent ugye) pakolgatom ide-oda a héten, és tesztelem, hogy melyik felosztás a lehető legjobb. Valószínűleg egyik sem a lehető legjobb, de hagyd már meg nekem ezt a játékot; ez a hobbim, és még mindig jobb, mintha bélyegeket ragasztgatnék. Na jó, remélem, hogy jobb.

Kezdtem azzal, hogy szétdobtam ötfelé ezt a tíz gyakorlatot, hétköznaponként kettő cuccal. Csináltam pár hétig, de nem jött be annyira. Az vele a baj, hogy sohase pihensz igazán, mert mindennap csinálsz valamit, és mivel én összetett gyakorlatokat csinálok ugye, ezért mindennap megdolgoztatom az egész testemet, ami sok, tapasztalatom szerint. És érzem is, hogy sok, nem csak gondolom. 

Úgyhogy visszatértem ahhoz a felosztáshoz, amit eddig a legtovább csináltam: heti négy edzésnap, kettő napon három gyakorlat (fekvenyomás, guggolás és húzódzkodás), kettő napon pedig két gyakorlat (deadlift és mellre vétel és nyomás). A többi napon kemény futóedzés fetrengés az ágyban.

Újból meggyőztem magam hogy előbb felépítem azt az erőszinten, amit el akarok érni, és aztán majd jöhetnek a finomságok. Le is teszteltem magam a héten, hogy hol állok, és a következő a helyzet: guggolást és húzódzkodást most nem néztem, azt majd legközelebb. Fekvenyomásból még mindig kényelmesen kimegy a 150, abból 160 a cél, nem kell sietni, nemsokára meglesz. Vállból nyomásnál 90 kiló kiment majdnem, ami kurva jó, mert egy 32 kilós kettlebellel edzek csak vállra, és nem is akarok nagyon kétkezes rúddal edzeni, mert a hátam meg a derekam nem szereti. Úgyhogy azt fogom csinálni, hogy fokozatosan feltolom az ismétléseket a 32 kilós kettlebellel (most ötöket csinálok), és időnként megnézem, hogy ez mennyit jelent éppen egy ismétléses maximumban. Vállból nyomásban 100 kilóig akarok felmenni, és szerintem mire nyolcakat fogok nyomogatni a 'bellel, ez meg is lesz. Még mindig azt gondolom, hogy válledzésre a világon a legjobb a kettlebell. A fekvenyomással meg a húzódzkodással összerakva olyan felsőtestet lehet barkácsolni vele, hogy húbazdmeg.

Nyárig szerintem ki is végzem a nyomógyakorlatokat, és akkor majd jöhet a guggolás. Abban vagyok a leggyengébb, ezt nem győzöm hangsúlyozni.

Deadliftből a hét elején felhúztam 150 kilót egyszer, aztán a hét vége felé felhúztam ezt a 150 kilót háromszor, úgyhogy kösz, jól vagyok. 200 kiló a cél, tehát itt még van hova fejlődni, és ha a nyomógyakorlatokkal elértem a szintemet, akkor ez jön, még a guggolás előtt. Bocs, guggolás. Ráadásul összeakadtam egy kiscsávóval, aki versenyen 210 kilót húzott fel, és oké, hogy szteroidozik meg minden, de akkor is. Ezt nem hagyhatom annyiban.

Guggolást még nem teszteltem úgy igazán, de talán a jövő héten azt is megnézzük, csak most az 1 x 20 edzéstervet tolom éppen, és szépen növelem is a súlyt. Jelenleg 70 kilóval nyomok huszakat, és amíg fel nem megyek 80-ig, addig nem érdekel annyira az egy ismétléses maximumom. Guggolásban 180 kiló a cél amúgy, és mint mondtam, ebben vagyok a leggyengébb, de biztos vagyok benne, hogyha erre fogok fókuszálni, gyorsan fogok fejlődni. Állítólag az alsótestet gyorsabban fel lehet tornázni jó edzéssel, mint a felsőtestet, amivel nekem igazából nincs gondom, tehát bízom magamban.

A szuperszettekről leszoktam, úgy tapasztaltam, hogy erőedzésben nem működik, csak testépítésnél. Illetve hiába próbálok csökkenteni a pihenőidőn, az erőedzésnek megint csak kell az az öt perc gyakorlatok között, úgyhogy ezt is megtartom. És lassan elkezdem végre leírni részletesen, hogy hogyan néz ki egy adott edzésem, ha másért nem, nekem fontos utólag visszanézni, hogy mikor voltam a leghatékonyabb.

Azt hiszem, hogyha elértem a kitűzött céljaimat erőben, akkor az erőedzést visszafogom kicsit; akkora súlyokkal fogok dolgozni, amikből nyolcakat tudok megcsinálni, és berakok pár extra gyakorlatot, például karedzést, meg kitörést, meg ilyen finomságokat. Hosszabb edzések lesznek, de kíváncsi vagyok, hogy jobban növesztenek-e, mint a tiszta erőedzés. Elvégre erősnek lenni kurva jó, de nagynak lenni se annyira rossz.

És igen, tudom, a zsír. Azzal is kezdünk valamit, de csak ha elég erős lettem már, mert kell az a kurva szénhidrát, hogy nagyokat tudjak emelni. Nézd meg a sok dagadt zsíros gecit erőemelőt, mekkorák már.

Erről mindig eszembe jut, hogy bár az én edzésem erőedzés (kettlebellel kombinálva), sohasem akarnék úgy kinézni, mint a súlycsoportomban lévő erőemelők. Szerintem borzalmasak, ennyire azért nem szarok a külsőmre, bár lehet, hogy nekik ez így tetszik. A testépítők a másik véglet, nekem az sem tetszett soha, olyan sem akarok lenni, pedig egyikkel is, másikkal is kurva könnyű dolgom lenne, ha másért nem annyiban, hogy világosan látnám, hogy mi a célom. Az erősembereket is ide lehet venni, mert azok is olyanok, mint az erőemelők, csak sokkal többet kockáztatnak a gyakorlataikkal. Kipróbálnám szívesen, de állandóan ezt tolni... Kőgolyók, bazmeg. (Az olimpiai súlyemelést nem is említem; egyrészt azért, mert az inkább technika, meg lendület, mintsem erő, másrészt meg mert kibaszottul nehéz jól csinálni, és a risk/benefit aránya egy sufniban edző arcnak messze nem éri meg ahhoz, hogy rendszeresen csinálja).

Szóval nehéz helyzetben vagyok, mert igazából sem testépítő, sem erőemelő, sem erősember nem vagyok. De akkor meg mi a szar vagyok? Mi a szarért edzek? Néha utálom magam, amiért képtelen vagyok beskatulyázni magam, képtelen vagyok egy címkét ragasztani magamra, és beállni a nekem legjobban tetsző sorba. Nincs ilyen sor, a kurva életbe.

Én én vagyok, és úgy edzek mint én, és úgy nézek ki mint én és olyan erős vagyok, mint én, és csak oda jutok vele, ahol én leszek.

Ez van.