Paradigmaváltás

Nem az enyém, mielőtt még izgulni kezdenél. Az én paradigmám most éppen kurvára be van betonozva. (Azt mondjuk nem tudom, hogy ez jó vagy rossz; majd elválik.)

Valaki másnak a paradigmájáról van szó, de ettől a dolog még ugyanolyan izgalmas. A kérdés az, hogy miért olyan kurva nehéz paradigmát váltani? Hát azért, mert a paradigma valahol meghatároz mindent, amik vagyunk. Ennek a szónak egyébként sokféle meghatározása van, de az én kedvencem persze saját találmány az, hogy értelmezési tartomány. Ebben az esetben, amikor egy adott ember gondolkodásmódjáról van szó, ezt tartom a legtalálóbbnak.

A paradigma az, ahogyan a dolgokat megértjük.

Mindig is döbbenetesnek tartottam azt, hogy ez néha mennyire eltérő tud lenni két emberben. És sokszor nem is akkor döbbenetes, ha nagyon eltérő, mert akkor azonnal látszik, és rendszerint félreértésekre sor sem kerül, mert annyira egyértelmű, hogy a kölcsönös megértés itt nem pálya. Ezek az emberek gondosan messzire kerülik egymást, így még csak súrlódniuk sem kell. Ha mégis kénytelenek együtt lenni, az is valamilyen semleges területen lesz, például egy munkahelyen, és az alkalmi összezördüléseket leszámítva általában megy a szükséges együttműködés. Persze mind a kettő reménytelen esetnek fogja tartani a másikat, de ennyi.

De amikor csak kis eltérések vannak, amik akár évekig ki sem derülnek... hát akkor van a húbazmeg. A nagy húbazmeg meg akkor van, ha ezek az eltérő paradigmák egy családon belül feszülnek egymásnak. A rokonait nem maga választja az ember, ezt az igazságot elég jól megtanultam. Na de mi van azzal, akit te választasz (már ha valóban te választasz). Éveket leélni valakivel, és egyszercsak megérteni, hogy itt valami nagyon nem stimmel, az a kemény. A házastársad családjáról nem is beszélve, mert a paradigmáját, azt nagyrészben hozza magával az ember, minél egyszerűbb és ostobább valaki, annál nagyobb mértékben. Nota bene: lehet valaki kiemelkedően intelligens, okos és művelt, de mégis egyszerű. Ez nem ezen múlik.

Erről jut szembe, Istenem, kérlek óvj meg azoktól az emberektől, akiknek soha nincsenek kétségei, magukban vagy másokban, vagy a világ dolgaiban úgy általában. Mert akinek soha nincsenek kétségei, az nem is ember. Akinek soha nincsenek kétségei, annak olyan mélyen van fenn a feje a saját seggében, hogy már teljesen reménytelen, hogy valaha is kihúzza onnan.

Szóval amennyire fontosnak tartom, hogy valakinek legyen egy markáns, erős, határozott személyisége és gondolkodásmódja (paradigmája), annyira fontosnak tartom azt is, hogy maradjon mindig, mindig nyitott és kétkedő. És talán ez a legnehezebb dolog a világon, ez így együtt. Fanatikusnak lenni mindig könyebb, mint kritikusan szemlélni mindent, ami csak van körülöttünk és bennünk.

És a kritikus gondolkodás egy olyan készség, aminek az elsajátítása szerintem fontosabb, mint bármiféle más műveltségé vagy készségé. Mert enélkül minden információ csak bevitt adat lesz, minden olvasott könyv kinyilatkoztatás, minden más ember véleménye megkérdőjelezhetetlen igazság. Jobb esetben. Rosszabb esetben mindig arra forgunk, amerre éppen fúj a szél. Így pedig nem lehet élni.

Pál apostol írja: Ismerj meg, vizsgálj meg mindent, s ami jó, azt tartsd meg. Ehhez képest éppen a keresztények járnak élen abban, hogyan lehet leélni egy életet úgy, hogy a fejüket a saját seggükben tartják. De persze ez csak a vallás, és nem a hit, a vallás pedig engem különösebben sohasem érdekelt. (Viszont ha a mostani munkám becsődöl, még lehet, hogy alapítok egyet. Tudod jól, hogy menne.)

Visszatérve Pál apostolhoz, egy arra ténfergő zen mester megkérdezte volna tőle, hogy jó, jó, de ki az, aki megismer? Ki az, aki megvizsgál? És erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, ha az ember a személyiséget nem veszi adott dolognak, márpedig szerintem nem az.

A személyiség, és vele a gondolkodás módja, (a paradigma), az egy olyan dolog, ami kialakul, és folyton változik; és ha ez a változás elérkezik egy kritikus pontra, akkor a személy vagy paradigmát vált, vagy összeroskad, és visszazuhan abba, amiből kilépni szándékozott. Bizonyos folyamatok persze visszafordíthatatlanok, ezért az, aki sikertelenül próbál kilépni valahonnan, és visszazuhan, sohasem lesz már az, aki előtte volt; hogy mennyire lesz elbaszott élete, az attól függ, mekkora a törés az új (sikertelen) önmaga és a régi, immár vesztesnek látott önmaga között. Ez egy lose-lose helyzet.

A win-win helyzet ilyenkor az, ha valaki meg tud változni, ki tudja alakítani az új paradigmáját, és közben a régi önmagát is integrálni tudja ebbe az új helyzetbe. Ez segítség nélkül azért kemény dió lehet, öcsém. De mindenképpen lehetséges.

Sajnos azonban sohasem az a kérdés, hogy mit kezdjünk új önmagunkkal, hogyan éljünk az új paradigmánkkal; ezzel még egy gyerek is könnyen elboldogul, elvégre a jót könnyű megszokni. A nehéz az, hogy mit kezdjünk a körülöttünk élőkkel, a családunkkal (akiket részben kaptunk, részben választottunk), illetve a barátainkkal (akiket szintén részben kaptunk, részben választottunk).

Az ember társas lény; önmagukban létezni kizárólag a legerősebbek tudnak (ide kívánkozna valami Nietzsche idézet, de most lusta vagyok keresgélni). Ha az ember önmagában elég erős egy paradigmaváltáshoz, az sajnos még nem jelenti azt, hogy ezt a váltást az életében keresztül is tudja vinni. Tudni persze tudja, hogy kellene, és érzi, hogy érdemes, de ez nem mindig ennyire egyszerű. Voltak korok, amikor valóban lehetetlen volt; manapság a korlátok már szinte kizárólag csak bennünk vannak.

Az én véleményemet persze már ismered ebben; megrögzött individualista vagyok, és azt gondolom, hogy az egyénnek meg kell valósítania önmagát, ha kell, akár minden határt áthágva, amit csak ismer. Kudarc nincs, inkább a halál. Amiben viszont különbözöm a hardcore individualistáktól, illetve a tradicionális értelemben vett sátánistáktól (nem borzong, inkább utánaolvas) az az, hogy én azt gondolom, a kialakult, megvalósított egyénnek ezután "vissza kell térnie" a társadalomba, újra kell értelmeznie korábbi kapcsolatait, és kialakítani az újakat, a valódiakat, és (ebben is) meg kell szabadulnia mindentől, ami csupán hazugság, ami csupán látszat. Arról nem is beszélve, hogy nekem a beérkezett ember mindig olyan, aki harmóniában él Istennel, erre pedig a valódi individualisták nem képesek, mert nem ismernek el semmiféle autoritást önmagukon kívül.

És ez sokkal nehezebb, mint negyven napig bolyongani a pusztában, és a jutalom sem mindig olyan, mint amit önmagunkért kapunk. Nem csoda, hogy annyian föladják, és inkább élnek tovább kettősségben - egyfelől megélik új, valódi önmagukat, másfelől pedig a körülöttük élők felé továbbra is régi önmagukat mutatják. Mindenki úgy számol el ezzel a kettősséggel, ahogyan csak akar és ahogyan csak tud, de mint mindennek az életben, ennek is ára van.

Neked, barátom, Isten adjon erőt ahhoz, hogy soha többé ne kelljen hazugságban élned. Isten adjon erőt neked ahhoz, hogy beérkezz, és hogy ott, ahová érkezel, mindig legyenek elegen olyanok, akik önmagadért szeretnek, és akiket te is szeretni tudsz önmagukért.

Ámen.