Neked, szerelmem 2.

"köszönöm, h felforgattad az életem :)

örökre hálás leszek érte :) :)"

Emlékszem, nem is olyan régen még gyűlöltél azért, amiért azon a hideg, szürke novemberi napon felforgattam a hideg, szürke életedet.

Gyűlöltél azért, amiért jöttem, mit jöttem, rád rontottam, akár egy vadkan, és áttaszítottalak téged egy másik világba, amiről addig nem is tudtál, és ahová magadtól - akkor még - sohasem léptél volna át önszántadból. Aljas voltam, igen, őrült és cseppet sem kíméletes; még csak nem is figyelmeztettelek, hogy mi vár rád, hogy mi fog veled történni, és hogy mire a zuhanásnak vége lesz, már sohasem leszel többé az, aki addig voltál, és hazudtam neked, igen, hazudtam, mert nem mondtam el, hogy kislány, most már ha akarnál sem térhetnél vissza oda.

Nem azért, mert én bezártam az átjárót, ami a régi életedbe vezetett vissza. Az életed abban a pillanatban nem volt többé a régi, hogy először találkoztunk, de ezt akkor még nem tudtam én sem. Azóta sem tudok többet, csak érzek, de mivel az érzéseim eddig is mindennél biztosabban vezettek át az életemen, ezért mostanra már csaknem vakon bízom bennük.

Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy lesz olyan, amikor nem tudom majd érteni, és ha boldog akarok lenni, csak elfogadnom kell.

Elfogadni megértés nélkül mocskosul nehéz egy olyan agyas csávónak mint én. De ezt tudod. Te is ilyen vagy. Kibaszottul egyformák vagyunk, te meg én. Mintha régen, még a világ kezdetén, amikor a lelkek születtek, az öreg készített volna egy párt, egy éppen olyan párt, de nem úgy, mint ahogyan a görög mese mondja, hogy készített egy egészet, aztán kettészakította, nem. Készített kettő majdnem teljesen ugyanolyat. Vagy csak közvetlenül egymás után készítette a kettőt, és ezért olyan hasonlóak. Ezt nem tudom, és annyira nem is érdekel.

Meg az is lehet, hogy nincs is olyan, hogy lélek, és csak a génjeinkben őrzött hajlamaink, meg az életkörülményeink tettek bennünket olyan hasonlókká, mintha egymás visszhangjai lennénk.

Mint már mondtam, nem tudom, és nem is érdekel.

A lényeg, hogy megtaláltalak. A lényeg, hogy azóta sem eresztettelek. A lényeg, hogy amíg téged megtartalak, magamat is megtartom. Ezt értsd, ahogyan akarod.

Ne haragudj rám; amit tettem veled, készakarva tettem, és úgy, hogy közben végig nem tudtam, csak éreztem, hogy ami veled és velem történik, az jó, mindennél jobb a világon.

Akkor is megtettem volna, ha végül nem maradsz velem, ezt tudnod kell. Hogy ez miért jó nekem, azt nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, egyszerűen ilyen a természetem. Egyszerűen meg kellett téged szabadítanom, látnom kellett, ahogyan megszabadulsz, még ha nem is értem, még ha nem is nekem.

Mert a legmámorítóbb dolog a világon a szabadság. Az benne a legcsodálatosabb, és egyben a legborzasztóbb is, hogy ha egyszer megtapasztaltad, többé nem élhetsz nélküle, mert nem ereszt, nem hagy békén egészen addig, amíg meg nem éled magadban teljesen. Elég megízleltetni valakivel, és az az ember örökre elveszett. Mert vagy szabad lesz, vagy belehal a küzdelembe, hogy megszabaduljon.

Tudtam jól, hogy egyszer hálás leszel nekem ezért, és tudtam jól, hogy engem akkor már nem fog érdekelni, mert nem magamért tettem veled, amit tettem. Nem kell hálálkodnod. Az én jutalmam az, hogy megszabadultál. Azt hiszem, ebben mindörökre buddhista maradok.

Tótágast állt a világ, ugye. Csak nevess rajta, mint egy gyerek, mert ez jó, nagyon jó. A zen mesterek úgy mesélik: amikor elindulsz az úton, a hegyek csak hegyek, a folyók csak folyók. Aztán amikor már megtettél valamennyit az úton, a hegyek folyók, a folyók hegyek - minden összekavarodik. S legvégül, amikor célba érsz, meglátod: a hegyek csak hegyek, a folyók csak folyók.

Lassan megint november lesz; és hideg és szürke lesz a világ újra. De csak odakint, idebent már sohasem.

Idebent már sohasem.