Megyünk az őszbe bele

Fölkeltem hajnalban reggel a szokásos időben és kint sötét volt öcsém.

Már el is felejtettem milyen az amikor sötétben mászok megyek ki edzeni. Ilyenkor több akaraterőre van szükségem, még ahhoz is, hogy az ágyból kitápászkodjak, nemhogy baszott nagy súlyokat emelgessek; de ne izgulj, azért változatlanul nagyon kemény vagyok.

Még az ablakok nyitva vannak bukóra éjszakánként; olyan könnyen azért nem adom meg magam az ősznek. És különben is, egyetlen szavam sem lehet, mert eddig egészen kellemes volt. A szeptember általában kellemes, októbertől jönnek a durva dolgok. Októberrel keződik az a hat hónap, ami "nem az enyém", ahogyan mondani szoktam, amikor hideg van, sötét van, eső van, hó van és egyáltalán - amikor nem túl élvezetes dolog hosszabb ideig a házamon kívül tartózkodni, legfeljebb még több tűzifáért.

Ja és most kell kurvára odafigyelnem arra, hogy meg ne fázzak durván, mert nekem ilyenkor a legkönnyebb. A geci kis vírusok és bacik vadul üzekedve tenyésznek a levegőben, meg mindenhol, és alig várják hogy elszaporodhassanak bennem. Na de majd én adok nekik. A sok vitamin és a durva nemi élet a garancia arra, hogy ne tudjanak legyűrni. Állítom, hogy a magas tesztoszteronszint önmagában elég az egészséghez, öcsém.

Egyébként az időjárás-előrejelzést nézve azért most októberben nem fog havazni, de ettől még persze nyugodtan lehet akármilyen idő, a lényeg, hogy innentől fogva minden napsütéses nap ajándék, úgyhogy mostantól fogva a boldogságtól zokogva térdelsz le és adsz hálát az Istennek minden reggel, amikor felragyog a nap. Mondjuk ha ilyen kurva sötét van, amikor felkelek, pár órát mindenképpen várnom kell még a zokogva letérdelésre, de edzés után úgyis könnyebb.

Úgyhogy ez van, öcsém. Most már ősz van. És hogy átérezd amit én érzek, itt egy kis Lake of Tears:

Paradigmaváltás

Nem az enyém, mielőtt még izgulni kezdenél. Az én paradigmám most éppen kurvára be van betonozva. (Azt mondjuk nem tudom, hogy ez jó vagy rossz; majd elválik.)

Valaki másnak a paradigmájáról van szó, de ettől a dolog még ugyanolyan izgalmas. A kérdés az, hogy miért olyan kurva nehéz paradigmát váltani? Hát azért, mert a paradigma valahol meghatároz mindent, amik vagyunk. Ennek a szónak egyébként sokféle meghatározása van, de az én kedvencem persze saját találmány az, hogy értelmezési tartomány. Ebben az esetben, amikor egy adott ember gondolkodásmódjáról van szó, ezt tartom a legtalálóbbnak.

A paradigma az, ahogyan a dolgokat megértjük.

Mindig is döbbenetesnek tartottam azt, hogy ez néha mennyire eltérő tud lenni két emberben. És sokszor nem is akkor döbbenetes, ha nagyon eltérő, mert akkor azonnal látszik, és rendszerint félreértésekre sor sem kerül, mert annyira egyértelmű, hogy a kölcsönös megértés itt nem pálya. Ezek az emberek gondosan messzire kerülik egymást, így még csak súrlódniuk sem kell. Ha mégis kénytelenek együtt lenni, az is valamilyen semleges területen lesz, például egy munkahelyen, és az alkalmi összezördüléseket leszámítva általában megy a szükséges együttműködés. Persze mind a kettő reménytelen esetnek fogja tartani a másikat, de ennyi.

De amikor csak kis eltérések vannak, amik akár évekig ki sem derülnek... hát akkor van a húbazmeg. A nagy húbazmeg meg akkor van, ha ezek az eltérő paradigmák egy családon belül feszülnek egymásnak. A rokonait nem maga választja az ember, ezt az igazságot elég jól megtanultam. Na de mi van azzal, akit te választasz (már ha valóban te választasz). Éveket leélni valakivel, és egyszercsak megérteni, hogy itt valami nagyon nem stimmel, az a kemény. A házastársad családjáról nem is beszélve, mert a paradigmáját, azt nagyrészben hozza magával az ember, minél egyszerűbb és ostobább valaki, annál nagyobb mértékben. Nota bene: lehet valaki kiemelkedően intelligens, okos és művelt, de mégis egyszerű. Ez nem ezen múlik.

Erről jut szembe, Istenem, kérlek óvj meg azoktól az emberektől, akiknek soha nincsenek kétségei, magukban vagy másokban, vagy a világ dolgaiban úgy általában. Mert akinek soha nincsenek kétségei, az nem is ember. Akinek soha nincsenek kétségei, annak olyan mélyen van fenn a feje a saját seggében, hogy már teljesen reménytelen, hogy valaha is kihúzza onnan.

Szóval amennyire fontosnak tartom, hogy valakinek legyen egy markáns, erős, határozott személyisége és gondolkodásmódja (paradigmája), annyira fontosnak tartom azt is, hogy maradjon mindig, mindig nyitott és kétkedő. És talán ez a legnehezebb dolog a világon, ez így együtt. Fanatikusnak lenni mindig könyebb, mint kritikusan szemlélni mindent, ami csak van körülöttünk és bennünk.

És a kritikus gondolkodás egy olyan készség, aminek az elsajátítása szerintem fontosabb, mint bármiféle más műveltségé vagy készségé. Mert enélkül minden információ csak bevitt adat lesz, minden olvasott könyv kinyilatkoztatás, minden más ember véleménye megkérdőjelezhetetlen igazság. Jobb esetben. Rosszabb esetben mindig arra forgunk, amerre éppen fúj a szél. Így pedig nem lehet élni.

Pál apostol írja: Ismerj meg, vizsgálj meg mindent, s ami jó, azt tartsd meg. Ehhez képest éppen a keresztények járnak élen abban, hogyan lehet leélni egy életet úgy, hogy a fejüket a saját seggükben tartják. De persze ez csak a vallás, és nem a hit, a vallás pedig engem különösebben sohasem érdekelt. (Viszont ha a mostani munkám becsődöl, még lehet, hogy alapítok egyet. Tudod jól, hogy menne.)

Visszatérve Pál apostolhoz, egy arra ténfergő zen mester megkérdezte volna tőle, hogy jó, jó, de ki az, aki megismer? Ki az, aki megvizsgál? És erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, ha az ember a személyiséget nem veszi adott dolognak, márpedig szerintem nem az.

A személyiség, és vele a gondolkodás módja, (a paradigma), az egy olyan dolog, ami kialakul, és folyton változik; és ha ez a változás elérkezik egy kritikus pontra, akkor a személy vagy paradigmát vált, vagy összeroskad, és visszazuhan abba, amiből kilépni szándékozott. Bizonyos folyamatok persze visszafordíthatatlanok, ezért az, aki sikertelenül próbál kilépni valahonnan, és visszazuhan, sohasem lesz már az, aki előtte volt; hogy mennyire lesz elbaszott élete, az attól függ, mekkora a törés az új (sikertelen) önmaga és a régi, immár vesztesnek látott önmaga között. Ez egy lose-lose helyzet.

A win-win helyzet ilyenkor az, ha valaki meg tud változni, ki tudja alakítani az új paradigmáját, és közben a régi önmagát is integrálni tudja ebbe az új helyzetbe. Ez segítség nélkül azért kemény dió lehet, öcsém. De mindenképpen lehetséges.

Sajnos azonban sohasem az a kérdés, hogy mit kezdjünk új önmagunkkal, hogyan éljünk az új paradigmánkkal; ezzel még egy gyerek is könnyen elboldogul, elvégre a jót könnyű megszokni. A nehéz az, hogy mit kezdjünk a körülöttünk élőkkel, a családunkkal (akiket részben kaptunk, részben választottunk), illetve a barátainkkal (akiket szintén részben kaptunk, részben választottunk).

Az ember társas lény; önmagukban létezni kizárólag a legerősebbek tudnak (ide kívánkozna valami Nietzsche idézet, de most lusta vagyok keresgélni). Ha az ember önmagában elég erős egy paradigmaváltáshoz, az sajnos még nem jelenti azt, hogy ezt a váltást az életében keresztül is tudja vinni. Tudni persze tudja, hogy kellene, és érzi, hogy érdemes, de ez nem mindig ennyire egyszerű. Voltak korok, amikor valóban lehetetlen volt; manapság a korlátok már szinte kizárólag csak bennünk vannak.

Az én véleményemet persze már ismered ebben; megrögzött individualista vagyok, és azt gondolom, hogy az egyénnek meg kell valósítania önmagát, ha kell, akár minden határt áthágva, amit csak ismer. Kudarc nincs, inkább a halál. Amiben viszont különbözöm a hardcore individualistáktól, illetve a tradicionális értelemben vett sátánistáktól (nem borzong, inkább utánaolvas) az az, hogy én azt gondolom, a kialakult, megvalósított egyénnek ezután "vissza kell térnie" a társadalomba, újra kell értelmeznie korábbi kapcsolatait, és kialakítani az újakat, a valódiakat, és (ebben is) meg kell szabadulnia mindentől, ami csupán hazugság, ami csupán látszat. Arról nem is beszélve, hogy nekem a beérkezett ember mindig olyan, aki harmóniában él Istennel, erre pedig a valódi individualisták nem képesek, mert nem ismernek el semmiféle autoritást önmagukon kívül.

És ez sokkal nehezebb, mint negyven napig bolyongani a pusztában, és a jutalom sem mindig olyan, mint amit önmagunkért kapunk. Nem csoda, hogy annyian föladják, és inkább élnek tovább kettősségben - egyfelől megélik új, valódi önmagukat, másfelől pedig a körülöttük élők felé továbbra is régi önmagukat mutatják. Mindenki úgy számol el ezzel a kettősséggel, ahogyan csak akar és ahogyan csak tud, de mint mindennek az életben, ennek is ára van.

Neked, barátom, Isten adjon erőt ahhoz, hogy soha többé ne kelljen hazugságban élned. Isten adjon erőt neked ahhoz, hogy beérkezz, és hogy ott, ahová érkezel, mindig legyenek elegen olyanok, akik önmagadért szeretnek, és akiket te is szeretni tudsz önmagukért.

Ámen.

Edzésnapló 21.

Csá gyúrós gecik.

Véget ért a nyár, úgyhogy mostantól tolhatom reggelente pulcsiban, ha nem akarok megfázni. (És nem, nem akarok.) Annak is kurvára örülök, hogy eddig elkerült az őszi nátha, pedig ilyenkorra már egy taknyadzás be szokott figyelni. És csak hogy tudd, ez azért olyan lényeges dolog, mert ha jól számolom, nagyon régóta tudok már edzeni megszakítás nélkül, és ez meg is látszik. Nyáron volt egy megfázásom a kurva légkondi miatt, de szerencsére végig tudtam edzeni, csak a súlyokat vettem kicsit visszább.

Az edzésben az egyik, ha nem a legfontosabb dolog a folyamatosság. Még a legjobb edzésterv sem ér semmit, ha kihagyod az edzéseket, és a legszarabb edzéstervtől is lehetsz állat, ha csinálod megszakítás nélkül. Ha megkérdezik őket, hogy mi a sikerük legnagyobb titka, a profi testépítők és erőemelők általában ezt mondják legelőször. Sosem hagytam ki edzést az elmúlt húsz évben, bazdmeg.

És valószínűleg minden mással is így van az életben. A győztesek azok, akik nem hagyják abba. Milyen kurva egyszerűen hangzik, és mégis milyen kurva nehéz, igaz?

Igaz.

Én is kitartóan és folyamatosan nyomom a súlyemelést, szünet nélkül, és mint mondtam, ez meg is látszik. Ugyan mióta a kajálásra nem figyelek a hasam elkezdett nőni, úgyhogy ezzel valamit kezdenem kell, kevesebbet zabálni és sokat gyalogolni de majd kitalálok valamit. Annyira azért nem vagyok kétségbeesve, mert még mindig nem érdekel a fehérneműmodell-karrier. Erős legyek mint a szar, a többi nem számít.

Összevetve a különböző erőszint táblázatokat eléggé pontosan be tudom már lőni, hogy mik azok a célok, amiket szeretnék elérni, illetve mik azok a gyakorlatok, amiket szeretnék még kipróbálni. Az elmúlt hónapban eljátszottam pár dologgal, és le is írom a tapasztalataimat.

A megcélzott súlyokról: fej fölé nyomásban szeretném elérni a kerek 100 kilót. Mindig is ez volt az erő legkeményebb mércéje a földről felemelésen kívül a régi időkben, és én szeretem a régi és egyszerű dolgokat. Persze, a fekvenyomásban nagyobb súlyokat lehet mozgatni, de van valami badass abban, ahogyan valaki kinyom a feje fölé egy mázsát. És nem is vagyok messze tőle.

A fekvenyomásban 160 kilóból szeretnék egyet kinyomni, és ettől sem vagyok messze. Nyomásban erős vagyok, persze ennek az a hátránya, hogy a másik két nagy gyakorlatban arányosan gyengébb is vagyok.

A húzódzkodásnál annyit lőttem be, hogy saját testsúllyal képes legyek 20 felhúzásra (aztán esetleg még előbb beszerzek egy övet, amire lehet súlyokat akasztani, nem tudom). Ez egy szép kerek szám, és mivel nem vagyok könnyű, nekem a sima húzódzkodás az még mindig erőedzés, és még mindig imádom. Ez sincs annyira messze, de azért ezen még kell dolgoznom.

A deadliftnél maradok a 200 kilós egy ismétléses maximumnál. Ez is egy szép kerek szám, és mire idáig eljutok, elég nagydarab leszek ahhoz, hogy már ne is akarjak ennél erősebb lenni. Továbbra is azt gondolom, hogy a deadlift az erő valódi mércéje, így ebben kell a legjobbnak lenni. És ezt a gyakorlatot is kurvára imádom.

A guggolást fel akarom vinni 180 kilóig (egy ismétlés). Ebben vagyok a leggyengébb változatlanul, de azért fejlődöm folyamatosan. Sokat kell még finomodnom technika szintjén is, de no para, végülis ezt még mindig csak nemrégen kezdtem a másik két nagy gyakorlathoz képest. Kísérleteztem az elmúlt hetekben az elülső guggolással, de nagyon nem jött be, úgyhogy maradok a hagyományos változatnál.

A használt súlyokon amúgy nem emeltem sokat az elmúlt hónapban, de nem direkt, egyszerűen így jött ki. Lassan bele kéne nyomnom a 150 kilóba fekvenyomásban, meg fel akarok menni szintén 150 kilóig a deadliftben is, a guggolásban meg legalább a 120-ba belenyomni. A fej fölé nyomásnál meg kipróbálni a 80 kilót. De továbbra sem sietek. Nekem a legnagyobb megnyugvás akkor is az, hogy tudom, a megfelelő gyakorlatokat csinálom, és ennyi éppen elég a maximális fejlődéshez. Még annyi, de annyi időm van, akármeddig eljuthatok, csak akarnom kell.

Sokat olvastam mostanában az evező gyakorlatokról, mert sokan esküsznek rá, de hamar rájöttem, hogy ebben is mindenki mást mond, és mindenféle végletek vannak attól függően, hogy ki miben hisz. Én azt gondolom, hogy a húzódzkodás és a deadlift heti kétszer elég kell, hogy legyen a hátizmok edzésére, de ha nagyritkán terembe tévedek, azért bedobok egy adag evezést gépen (vagy a T-rudas cuccot ha van, hmmmm), csak a tisztesség kedvéért, de ennyi. Alapvetően az a bajom az evezéssel, hogyha valaki deadliftezik és guggol rendesen, akkor ha még evezni is akar, akkor túlságosan ki fogja fárasztani a háta alsó részét, és ez a terület egyrészt lassan regenerálódik, másrészt fokozott a sérülésveszély ezen a részen. Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, az evezésben nem lehet akkora súllyal dolgozni, mint mondjuk a deadliftben, így a hatása sem lesz akkora. Ha testépítő vagy, persze evezzél, akkor úgysem dolgozol akkora súlyokkal, meg úgysem fogsz deadliftezni mert egy NYÚLBÉLA vagy, de egy minimalista erőemelő edzéstervben szerintem csak időpocsékolás bármiféle evezőgyakorlat. Ha gyengének érzed a hátad öcsém, emelj nagyobb súllyal.

Viszont bicepszezni érdemes pluszban, mert a bicepsz annyira nem vesz részt a három nagy gyakorlatban, hogy az edzése miatt gyengülj, meg lehet, hogy visszajön az erőemelésbe, mint külön gyakorlat (régen benne volt, csak hogy tudd). A lényeg, hogy ezt is csak és kizárólag baszott nagy súllyal érdemes csinálni, mint mindent az életben.

Néha a hasazás témában is vannak kétségeim, bár jónak tartom a saját hasazásomat (mégiscsak egy gyógytornász mutatta meg a gyakorlatsort), de azért érdekel, mások mit tolnak hasra. Utánaolvasni felesleges, a neten több az idióta mint a komoly hozzáértő, a rendes edzők mind arra esküsznek, hogy a hasad eleget kap a nagy gyakorlatokban. Én azért azt a heti pár hasazást megtartom, de például gondolkodtam azon, hogy veszek egy haskereket, de végül lebeszéltem magam róla. Az a baj ezzel a kis kütyüvel, hogy kurva jó vele edzeni, meg nagyon hatékony, de ez is eléggé lefárasztja azokat az izmokat, amik frissen és kipihenten kellenek a komoly gyakorlatoknál. Azért van, akinek ajánlanám, mert a sima felülésnél például sokezerszer jobb. Én maradok a szupertitkos gyakorlatsoromnál.

Küzdősport továbbra is nuku, ennyire elég az energiám, amennyit most csinálok, de azért újra elkezdtem püfölni a zsákot, meg rengeteg bunyós játékot játszom a kis vadonjáróval a Playstation-ön, és csak hogy tudd, egy párhuzamos világban már kick-box bajnok vagyok.

De tényleg, megálmodtam.

Szombat esti blues

Szombat este van, köcsögök; mire ezt végig megírom, talán már éjjel, és én rock 'n' rollt hallgatok max hangerőn, és közben suvickolom a fürdőszobámat.

(Kurva jó ez a youtube-playlist cucc, ha a végére ér, újraindul. Imádom. Tudom, mindenki ismeri már évek óta, de ne vedd el tőlem a gyermeki felfedezés örömét, mert leszakítom a karod és azzal loccsantom ki az agyadat.)

Mire minden csillog-villog a fürdőben, azért eszembe ötlik, nem szánalmas-e, hogy éppen gyerek nélküli szingli apukaként itthon tolom szombat este, egyedül, és bazmeg takarítok. És közben olyan zenét hallgatok, ami már gyerekkoromban is ósdinak számított.

Tizenévesen nagy partiarc voltam, na jó, már ami a gimi utolsó két évét illeti, meg az utána következő éveket; mégis kurva sok emlékem van arról, hogy elkeseredetten gubbasztok otthon szombat este, és várom, hogy elkezdődjön végre az életem.

Körbeértünk, öregem, körbeértünk.

Tényleg, a vasalót és a vasalóállványt még mindig nem vettem meg, de talán jövő héten. Ez a házimunkáról jutott eszembe. Már csak az hiányzik ahhoz, hogy fullra fölszerelt háztartásom legyen, és ha megtanulok végre inget vasalni (mást nem leszek hajlandó) akkor aztán teljesen ki fogom tudni tölteni az eljövendő szombat estéimet. Fasza.

És a világért félre ne érts, nem rinyálok; csak emlékezem. Szoktam olyat is. És ha dohányoznék, most kiülnék a lépcsőre egy vastag pulóverben, és elszívnék egy cigit. Esetleg kettőt. És ha innék, kivinnék mellé egy kis whiskey-t is. Nem sokat, csak egy pohárral. Kint felhős az ég, de azért a Hold fénye átszűrödik a felhők között, és megvilágítja a völgyet. Most még egy napig, talán. Esetleg kettőig. Addig még lehet látni egy keveset ilyenkor is odakint.

Megint régen jártam a vadonban. Régen sétáltam egy jót. Meg kell figyelnem végre alaposan, ahogyan a nyár őszbe fordul. Hallanom kell, hogyan bőgnek a szarvasok. Látnom kell, ahogyan a falevelek lehullanak, és a völgy túloldalán a hegyoldal az eddigi zöldről egyre sokszínűbbé változik. Ilyenkor még el sem tudom képzelni, pedig pár éve nézegetem már. Mégis minden évben elfelejtem, hogyan is történik meg. Biztosan azért, mert a nagy változások sohasem egyik napról a másikra történnek.

Szóval látnom kell, ahogyan történik az élet, nem akarom azt érezni, hogy csak ülök és várok. Vártam már eleget. És a vadonban legalább van élet, annyi élet van, hogy ha mindennap csak az erdőt járnám, akkor is látnék újat minden utamon. De ezért szeretek annyira itt élni.

Cigi és pia nincs, most akkor hogy a francba érezzem én magam úgy, mintha valami film noir főszereplője lennék? Sört nem nyitok még egyet, a fűnyírásnál már lecsúszott egy, és az elég egy napra, így is gyorsabban nő a hasam, mint szeretném. Különben is, a sör jó egy lengyel vígjátékba, de abba a filmbe, amibe én vágyom most, nagyon nem. A csoki meg a fagyi az meg végképp nem noir, basszameg. Asszem inkább lefekszem, akkor hamarabb vége lesz ennek a magányos szombat estének.

És legalább a fürdőszobám tiszta, faszok.

37. zen történet

Csuang-ce-t egyszer valaki meglátogatta, és a tao titkát kérdezte tőle. A mester elmondta neki, s amikor az ember elment, az egyik tanítvány lelkesen így szólt:
- A legnagyobb titkokat még soha ilyen egyszerű szavakkal nem magyaráztad meg.
Csuang-ce elgondolkozott ezen, és azt dünnyögte:
- Szegény fickó. Egész életére szerencsétlenné tettem.

Álmoskönyv 12.

Jó reggelt gecc.

Mivel ma kivételesen végre nem kell sehová sem mennem, ezért hajnalban úgy döntöttem, hogy alszom nyolcig. Nyolcig, öcsém.

Most kilenc óra van, már bennem van a kávé és egy fahéjas csiga (nem röhög) és még mindig tiszta kóma vagyok. De akkor is megérte.

Mert olyanokat álmodtam. És annyit. Ilyenkor gyakorlatilag ahányszor visszalszom (kábé hajnaltól számolva volt négy-öt fél-ébredésem) annyiszor álmodok valami újat, és már régen észrevettem, hogy főleg akkor, amikor pluszban alszom pár órát, (vagy délután) akkor tudok igazán kurva jókat álmodni.

A szokásos szex témát most nem mesélem el, legyen elég annyi, hogy álmomban akkora erekcióm volt, hogy magam is megijedtem tőle (tényleg), de szerencsére ott volt a közelben a csajom, hogy segítsen rajtam. Bár ő is előhozakodott azzal, ami rajtam is végigfutott, hogy hát csak nemrégen rendeztük le a dolgot, aztán már megint? De ő már megszokhatta, én meg... nos, az én álmom, legalább nekem hadd legyen jó, bazmeg.

A gyengébb sztorik nem voltak túl emlékezetesek, viszont hadd meséljem el neked Minden Gyúrós Csávó Rémálmát.

Szóval ennél jobb edzőtermet még nem láttam. Tengerpart, fadeszkákból épített kerítés a fövenyen, tudod, hangulat ezerrel, mögötte meg az arab kőerődnek álcázott fitnesz center, kurva nagy belső tér, nyitott tető, rengeteg gép, rengeteg súly. Minden adott volt ahhoz, hogy egy kurva jót eddzek. Kurva jó idő volt, meg jól is éreztem magam, ott volt a csajom is, úgyhogy minden oké volt.

Aztán amikor elkezdtem az edzést, akkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, mire akarok ma edzeni. Egyszerűen az istennek se jutott eszembe az aznapi edzéstervem. Sőt - arra is képtelen voltam emlékezni, hogy milyen nap van akkor éppen, és mivel nekem minden napra megvan, hogy mikor mit edzek, ezért nem árt tudnom, hogy milyen nap is van. Azt már nem is mondom, hogy az sem jutott eszembe, hogy előző nap milyen nap volt, pedig az sokat segített volna.

Na, végül úgy döntöttem, fekvenyomok, mert abból baj nem lehet. De hiába volt ott ötezer gép, egyetlen normális fekvepad volt csak, annál meg nyolcan álltak sorba. Ekkor tűnt fel az is, hogy kibaszott nagy tömeg van amúgy az edzőteremben, folyton nekimentem valakinek, és ez kezdett egyre idegesítőbb lenni. Na, végül úgy döntöttem, ferdepadon fogok fekvenyomni, otthon úgyse csinálok olyat.

Fél óráig kerestem a ferdepadot, végül egy sarokban találtam meg elrejtve (azt is úgy mutatta meg valaki), de nem volt rajta rúd. Na, akkor elindultam rudat keresni, méghozzá húsz kilóst, mert tíz kilósok voltak mindenütt, de azok rövidek voltak, nem lehetett őket azzal a paddal használni. A terem nagy volt, gyalogoltam perceket a tömegben, mire elértem az állványhoz. Nem volt rajta nagy rúd. De ott... kicsit messzebb mintha láttam volna. Elindultam arra, közben észrevettem egy boltívet, ami a terem külső falához vezetett, gondoltam átvágok arra, hátha gyorsabban visszajutok. Tévedtem. Közben egyre melegebb lett, az út, amin elindultam, pedig kivezetett a tengerpartra, és útközben találkoztam másokkal is, akik az edzőterembe szerettek volna jutni, de nem tudták, hogy kell.

Kezdtem kurvára bepöccenni. Úgy éreztem, órák óta baszakszom, és még egyetlen sorozatot, egyetlen ismétlést sem csináltam meg, pedig nincs akármennyi időm, legalábbis álmomban nem volt. (Ezt egyébként kivételesen tudom, hogy miről szól: a csajomról, meg az együtt töltött időről). Úgyhogy egyre dühösebb lettem. Visszafordultam, bezúztam az edzőterembe, hogy találjak valamit, amit edzhetek. Vállgép, nem szabad súly, leszarom, jó lesz. Odaállok a géphez, erre odajön valami ellenszenves picsa, és elkezdi magyarázni, hogy hát látszik, hogy most vagyok itt először, meg hogy most edzek életemben először, mert azt nem úgy kell használni. Gondoltam egy pillanatra, hogy erődemonstrációnak egyszerűen kettétépem a picsát, de aztán végül a gép maxsúlyával kezdtem szériázni, erre elhallgatott és elhúzott a faszba.

Aztán mire a vállazással végeztem, annyira elegem lett az egészből, hogy nem is érdekelt már, hogy mit lehetne még csinálni, mert sokan voltak, a faszom se akart sorbaállni a gépeknél, meg egyáltalán. Nagyon rossz érzés volt, tudod milyen kényszeresen maximalista vagyok az edzéseimmel kapcsolatban. Azt hiszem, ha valaha pokolra kerülök, az lesz ilyen, de tényleg. Tudomásul vettem, hogy ezt az edézsnapomat már semmi sem menti meg, ez úgy van elbaszva ahogy van, úgyhogy inkább fogtam magam és felébredtem.

...és egy darabig fogalmam sem volt róla hogy milyen nap van, és azt sem értettem, hogy miért nem emlékszem arra, hogy mit edzettem előző nap. Aztán rájöttem viszonylag gyorsan, hogy hétfő van, és azért nem emlékszem, hogy mit edzettem előző nap, mert hétvégén egyáltalán nem edzek.

Na. És most, hogy végre magamhoz tértem, zúzok ki edzeni, öcsém.

Az élet körforgása

Na, most olyan igazi őszi idő van. Eldöntöttem, hogy nem szenvedek és nem gyötröm magam azzal, hogy fázom, úgyhogy kurvára begyújtottam. (Remélem azért még lesznek napsütéses napok, legalább addig, amíg a kertrendezést befejezem. Arra elég nekem mondjuk két nap, úgyhogy majd reménykedem. Legrosszabb esetben megcsinálom szakadó esőben, hangosan káromkodva, mi az nekem.)

Szóval most éppen lobog a tűz a kandallóban, ajtó-ablak tárva, kint szemerkél az eső, én meg így éppen jól vagyok.

Nagyon fárasztó az ősz, így hirtelen a sok napsütés után, és ezt minden évben megérzem. A tavaszi fáradtságot nem szoktam érezni, de az őszit - azt baszottul. Sebaj. Az esőben edzéstől viszont mindig megugrik a teljesítményem, mert olyan pipa leszek attól, hogy már megint szakad ez a kurva eső és csúszik a rohadt rúd, hogy dühömben erősebb leszek. Szóval érted. Télen dettó.

Maga a nyár vége nem izgat különösebben, azt hiszem az ember így 34 évesen már eléggé bízik abban, hogy jövőre is lesz nyár, és ugyanolyan jó lesz, ha nem jobb, mint a legutóbbi. Meg egyáltalán, minden okom megvan rá, hogy kurvára optimista legyek a jövőmet illetően. Igen, eljutottam odáig, hogy minden nap jó nap. Kivéve akkor, ha nem, de akkor meg még jobb. Úgyhogy tőlem jöhet ősz, tél, leszarom, nekem már jó, öcsém. Nekem már mindig jó.

Elliott Hulse rakott föl nemrégen egy kurva jó videót erről a pörgés/pihenés, körforgás dologról. Azért maradt annyira meg bennem, mert látom benne a párhuzamot a saját életemmel. Be is rakom ide, de azért kommentelni is fogom, naná:

Mivel úgyis lusta vagy megnézni, mert nincs tíz kurva perced értelmes dolgokra, meg gondolkodni angolul fárasztó, ezért inkább elmesélem. Szóval van ez a csóka, aki teljesen jól érzi magát edzés közben, nyomatja neki ezerrel, meg fejlődik is rendesen, csak újabban állandóan rohadtul fáradt, és naponta többször le tudna dőlni aludni egyet. Na, kedvenc kigyúrt néger állatom neki ad tanácsot ebben a videóban.

Elliott szeret néha odabaszni a társadalomnak, meg annak az életmódnak, amivel feleslegesen gyötörjük magunkat. És ezekben a dolgokban egyet is értek vele. Annyira az lett az ideál, hogy legyünk olyanok, mint a kibaszott gépek, hogyha valaki csak semmittenni akar, vagy aludni, meg heverni és nézni ki a fejéből, azt egyrészt szégyellni kell, másrészt magyarázkodni kell miatta, mert hát mit képzel magáról az, aki nem csinál semmit?

A gép valóban nem pihen sohasem, de figyelj öcsém: mi nem vagyunk gépek. Még a közelében sem járunk egy gép racionalizmusának, haszonelvűségének és céltudatosságának. Vagy egyáltalán, egy gép értelmének. Merthogy egy gép sohasem létezhet értelmetlenül, de (hála Istennek!), egy ember igen.

Van olyan, hogy az ember állandóan csak aludni akar. Tudod miért? Mert fejlődni csakis akkor lehet, ha rápihensz a dolgokra. Izmot pihenés közben építesz; minél többet akarsz izmosodni, annál több időt kell pihenésre (is) fordítanod. A lelked tudatod sem működik másképpen, ha előre akarsz lépni az életedben, arra is rá kell pihenned. Különben csak küszködsz, csak erőlködsz, de nem leszel képes továbblépni. Gondolj csak bele ebbe.

Egy gép nem tudja értelmezni a pihenést, a gépnek csak a menj, csináld, pörögj bazdmeg létezik; a gép tönkre is megy hamar. De neked azért nem kéne. Te nem vagy pótolható, cserélhető alkatrészekből összerakott sorozatgyártmány. Te egyetlen vagy, kivételes és megismételhetetlen, ne baszd el magad.

Végeredményben az ember sem működik másképpen, mint a természet. Mi is ciklikusak, körökben forgók vagyunk. Minden körünk más és más, persze, de nem tehetjük meg, hogy kihagyunk belőle, mert akkor nem fogunk működni. Elliott azt mondja, ha leállnánk azzal a sok szarral, amivel pörgetjük magunkat a hétköznapokban, hogy bírjuk az iramot, a legtöbbünk négy napot aludna egyfolytában. De ezt sosem tesszük meg, mert nem tehetjük meg. Mert akkor lemaradunk. Késünk az ütemtervvel, és már sohasem leszünk képesek behozni a lemaradást, mert szoros az iram, éles a verseny. Aki egyszer is kimarad, annak vége.

És akkor csodálkozunk, ha nem megy. Miért nem fejlődöm? Miért vagyok fáradt? Azért, bazdmeg, mert éppen arra nem hagysz magadnak időt, ami nélkül sohasem leszel képes többé, jobbá válni annál, mint ami most vagy.

De tudod mit, én igazából leszarom. Azt csinálsz magaddal amit csak akarsz.

Kertrendezés

Nekiálltam végre a kertrendezésnek.

Ha elsőre nehéz felfogni, hogy ez miért is olyan kurva nagy dolog azon kívül hogy egy lusta geci voltam eddig, csak gondoljátok végig, mit is jelent valójában a kert.

Mivel bunkók vagytok és fogalmatok sincs a szimbolikáról nekem sincs sok ezért alább beschmitteltem az idevágó passzust az online is elérhető szimbólumszótárból (kötelező olvasmány by the way, hogy enyhítsetek a bunkóságotokon). Ja, és mivel egy puszta beschmittelés önmagában unalmas és etikátlan dolog, ezért néhol kiegészítettem saját elmés megjegyzéseimmel.

"kert: A kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom (nekem tényleg az öcsém). Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése (de főként a pusztulása, mert kurva lusta vagyok locsolni). Közepén axis mundi-ként helyezkedik el a világfa (ha elültetem végre azt a kurva hársfát akkor ez lesz az) vagy a halhatatlanságot biztosító fa; földjét négy folyó öntözi (meg leginkább én a slaggal). Más elképzelések szerint a kertben a fák a terület határvonalát adják, s a centrumban a templom vagy oltár áll, illetve kút (ez megvan, jessz) esetleg medence, amely az élet vizének forrása (ha elég pénzem lesz lesz ez is bazmeg). Érett gyümölcsökkel teli fák, színpompás virágok díszítik, és szabadon sétáló állatok (szarvas, páva, galamb/gerle) népesítik be (hát, nálam van kutya, macska, fácán, mindenféle egyéb madarak meg a részeg nő).

Az egyiptomi kultúrában a természeti adottságok miatt igen nagy értéke volt a művelhető területnek. A tikkasztó sivatagos táj elleni védekezés eredménye volt a fallal elkerített, növényekkel beültetett kert, amely szökőkútjaival, árnyékot adó fáival magát az életet jelentette. Emellett azonban szakrális jelentés is társult hozzá. A templomok kertjeit szent ligetekként tisztelték. Egyes feliratok szerint Amon isten megparancsolta Hatsepszut királynőnek, hogy létesítsen részére egy nagy kertet, amelynek közepén templom áll. III. Ramszesz fáraó a Medinet Habuban emelt templomnál először egy nagy kertet építtetett: „tágas helyet, ahol annyi a Lótusz és Papirusz, mint a homok.” Számos kert és fa vallásos tisztelet tárgya volt. Az egyiptomiak azt remélték, hogy lelkük haláluk után is részesedni fog a kert áldásaiban, ezért a sírkamrák falaira kertrészleteket is festettek.

Mezopotámia többek között függőkertjeiről volt híres, amelyeket valószínűleg a zikkurat-ok mintájára építettek. Az ókor hét csodájának egyikeként tartották számon Szemiramisz királynő függőkertjét.

Perzsiában, Egyiptomhoz hasonlóan, a természeti körülmények miatt a kert az életet adó oázis, a Paradicsom. A kertek szeretete és a fák kultusza gondolkodásuk egyik alapvető jellegzetessége. A kertészkedés az ifjúság neveléséhez tartozott, s még magas rangú hercegek is részt vettek benne. Leghíresebb versgyűjteményeik a Gulisztán (Rózsakert) és a Busztán (Gyümölcsöskert) címet viselik. Egy XV. sz.-i miniatúra egy kínai hercegnő és egy perzsa herceg találkozását kertben jeleníti meg. Két híres középkori költő, Szádi és Háfiz sírja falakkal körülvett kis ligetben áll. A kertek értékét jelzi az is, hogy lázadás esetén a nép először az uralkodói kerteket, a hatalom és a gazdagság szimbólumait rombolta le. A perzsa szőnyegek egyik alaptípusa kertet modellál. A zord idő beálltával hatalmas, kertet ábrázoló szőnyegekkel pótolták a valódi kertet a király számára. A téglalap alakú mezőt – amely a tipikus perzsa kert sémája – egyenes vonalú csatornák osztják föl, ezek a csatornák virágokkal és cserjékkel teli négyszögeket határolnak el. Ez megfelel a négy paradicsomi folyó által négy területre osztott univerzum ideájának. A perzsa kertet is mindig fal veszi körül. Ebben az értelemben a kert jelentése a sziget és az oázis motívumával rokon: a védett intimitás, a visszavonulás, megpihenés helyszíne. Az arabok később átvették ezt a kertkultúrát. Művészetük hatása Európában Dél-Spanyolországban (Cordoba, Toledo, Granada) érezhető olyan alkotásokon, mint pl. az Alhambra erőd kertjei.

Indiában elsősorban pihenésre, testi-lelki felüdülésre szolgált a kert, amelynek alaprajza a mandalához hasonlít. Kozmikus tengelykereszt húzódik át rajta, amely tizenkét teraszra osztja fel a tizenkét állatövi jegynek megfelelően. Ilyen pl. az indiai muszlim építészet remekműve, a Tadzs Mahal kertje.

A kínai mítoszokban a halhatatlanság gyümölcseit termő fák Hszi-vang-mu (’nyugati királyi anya’) istennő kertjében teremnek, s ez a halhatatlanok „Paradicsoma”. A Távol-Keleten, különösen Kínában és Japánban, fontos jelentősége volt a magánkertek ápolásának, amelyek a természettel való közvetlen kapcsolatot jelentették. A természet kicsinyített másai; két legfontosabb alkotóelemük, a víz és a kő/szikla, az aktív és passzív princípium együttesét, a világ változtathatatlan lényegét tükrözik, míg a növények a születés és pusztulás folytonosságát, a mulandó szépséget jelenítik meg (egyszer én is csinálok egy zen kertet, imádom, mert kicsi, egyszerű és csak homok meg kő van benne bazmeg). Japánban a kertekben kaptak helyet a teaházak is, mivel a teaszertartásra a kerten való áthaladás készíti fel a résztvevőket.

A görögök kertjei eleinte a kegyhelyként tisztelt szent ligetek voltak. Ezek közepén oltár vagy templom állt. Az istenek és hősök szent ligetei versenyjátékok színteréül is szolgáltak. A testedző iskolákat, a gümnaszionokat szintén nagy kert vette körül, s az egyes kertrészleteket akadémiának, líceumnak nevezték (tessék, én is a kertben gyúrok, mint a régi görögök). Később a gümnaszionok sétaútjaiból a filozófusok gyülekezőhelye lett, ahol a mesterek sétálva tanítottak (igen, gyúrás közben néha szoktam filozofálni is, vérbeli ókori görög csávó vagyok a kurva életbe). A kert tehát iskolaként funkcionált, pl. Epikuroszt „a Kert filozófusának” nevezték. Priaposzt tisztelték a kertek védőisteneként, s szobrain a fallosz hangsúlyos ábrázolása termékenységi vonásaira utal (na ez a vonal az én életemben is igen jelentős). A kert az antikvitás szerelmi költészetében is erotikus szimbólum, ill. a női genitália jelképes megjelenítése. A kertbe való behatolás, a termények megdézsmálása a nemi aktust jelöli: „Elveheted kertemből büntelenül mi csak ott van, / ha megadod te nekem mind, mit a kerted igér” (Corpus Priapaeorum, 5.). (És akkor ÉN vagyok a szexmániás, öcsém. Na persze.) Homérosz Odüsszeiájában is több kertleírással találkozhatunk. A phaiák fejedelem, Alkinoosz gyümölcsöskertje maga a tökéletesség, a bőség, az istenek ajándéka (Od., VII. 112–132). A mítoszokban szereplő Heszperiszek kertje az aranykor eszményi helyszínéhez hasonló.

A bibliai Édenkert a tökéletes boldogság és az ártatlanság állapotának szimbóluma. Ugyanakkor fájának gyümölcse a testi gyönyörök megízlelését kínálja, így válhat a földi szerelem helyévé. (MEGINT csak a szex, ugye?) A bűnbeesés és kiűzetés ábrázolásain is megjelenhet a tökéletes állapotra utaló kert (pl. Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). Az Énekek énekében az elzárt kert a kedves szüzességére utal (Én 4,12). A keresztény szimbolika ezt veszi át a szeplőtelen fogantatás, ill. Szűz Mária tisztaságának jelképeként (hortus conclusus). Erre a jelentésre utal Stefan Lochner Madonna rózsalugasban c. festménye is (1440 k., Köln, Wallraf-Richartz-Museum). Az Angyali üdvözlet ábrázolásainak is gyakori színtere (pl. Leonardo da Vinci: Angyali üdvözlet, 1472–1475, Firenze, Uffizi).

A néphagyományban is megjelent a nagyhét utolsó napjain és húsvét éjszakáján a kerti imádkozás szokása, amely a Getsemáné-kertben történt eseményekre emlékeztetett (Mt 26,36–42).

A középkori templomok fallal bekerített kolostorkertjei, a reneszánsz szimmetrikus elrendezésű kastélykertjei, a francia és spanyol barokk labirintus típusú, geometrikus formákat kedvelő kertjei, majd a természet mintájára telepített angol kertek mind egy-egy kor világfelfogását tükrözik.

A gyönyörök kertje (hortus deliciarum) a XX. sz.-ig nyomon követhető toposz, s a testi örömök, az érzékiség kifejezője (Bosch: A Gyönyörök kertje, 1503–1504, Madrid, Prado; Gulácsy Lajos: Szerelmespár [Don Juan kertje], 1910, Bp., MNG; William Blake: A szerelem kertje; Oscar Wilde: Eros kertje; Csáth Géza: A varázsló kertje; Ady: Az árvaság kertjeiben). (Erre már nem is mondok semmit. Na EZÉRT kell egy kert mindenkinek).

Ovidius az állam jelképeként is használja (Fasti, II. 701–710). Ezt a hagyományt folytatja Shakespeare, akinek több drámájában a „gyomos kert” a hanyatló állam, ill. világ szimbóluma (Hamlet,I. II.): „kertünket, a szép hont / Gyom veri fel” (II. Richárd, III. IV.). A magyar irodalomban Móricz Zsigmond Tündérkert c. regényének címe is kifejezi, hogy a korabeli, három részre szakadt Magyarországnak egyetlen „művelt” része a Bethlen Gábor vezette Erdély.

A világtól való elvonulás egy lehetséges formája: pl. Szt. Ágoston Vallomások c. művében a szerző megtérése olvasás közben egy kertben zajlik le. A pihenés, a magány (Milton: Il Penseroso), a gondolkodás, a misztikus megvilágosodás tere (Marvell: Gondolatok a kertben). Voltaire Candide-jának zárómondata az egyéni lét kiteljesítésének (mint egyetlen lehetséges életcélnak) jelszava lett: „Műveljük kertjeinket!” (Igen, a kertben dögleni egy sörrel tényleg pihentető dolog öcsém). Vörösmarty Csongor és Tünde c. darabjában a kert maga a világ, amelyben az emberiség drámája zajlik a megkísértéstől a beavatásig. Lehet a megszelídített és művelés alatt álló lélek jelképe, szemben az erdő szimbolizálta vad lélekkel (Hamvas Béla: Scientia Sacra). Bartók (Balázs Béla szövegére komponált) A Kékszakállú herceg vára c. operájában a férfilélek gyöngédségét jelképezi: „Ó! Illatos kert! / Kemény sziklák alatt rejtve.”"

Remélem most már kurvára műveltnek érzitek magatokat, és azt is megértettétek végre, hogy a kert művelése is csak a szexről szól leginkább, mint mindig minden az égegyadta világon. De a szimbólumokat félretéve, nekem az igazi kertemmel van most sok dolgom. Mert azt a kertet álltam én neki rendezni teljes erőbedobással, és mire az ősz véget ér, meg is leszek vele, az kurvaélet, vagy ne legyen a nevem Vadonjáró.

Aztán végre minden rendben lesz.

Minden.

A délutáni szunya

Jópár évig elszoktam attól, hogy délután is aludjak.

Emlékszem, még az egyetemen, amikor még fingom sem volt róla, hogy mit is jelent valójában fáradtnak lenni, minden évben úgy raktam össze az órarendemet, hogy ebéd után is szunyálhassak egyet. Nem pusztán lustaságból - ez muscle nap (muszkliszunya) volt, öcsém. Reggel judoedzés, aztán lebzselés az órákon, vagy rögtön zúzás az edzőterembe gyúrni, utána ebéd, szunya, és délután megint egy edzés. Este meg bringa vagy futás.

Akkoriban rengetegen szivattak azzal, hogy ennyi erővel már az olimpiára is készülhetnék. Mondjuk tényleg volt olyan nap, hogy összesen hat órát edzettem. Régi szép idők. A durva az, hogy ezt most újra megtehetném, ha akarnám.

Lényeg ami a lényeg, a délutáni szunyák rengeteget dobtak a fejlődésemen, és elég könnyen kurva nagyra gyúrtam magam akkoriban. Pedig még kreatint sem szedtem. Sőt, extra fehérjét sem. Ennyit számít a sok pihenés, öcsém.

Igaz, emlékszem, az esti elalvással mindig voltak gondjaim akkoriban. Most meg valósággal álomba zuhanok esténként, de ez jó érzés, mert egyébként utálom, ha nem tudok elaludni.

Ez az egész egyébként arról jutott eszembe, hogy az új életemben végre megint megtehetem, hogy délutánonként aludjak, ha éppen úgy vagyok itthon, és nincs itt a kis vadonjáró, hogy a lelkemet szipolyozza. Na jó, nem leszek geci, ha itt van is megtehetem hogy bekábuljak egy órára, de ez nem az az igazi délutáni szunya.

Mint Orfűn régen, nyáron. Képes voltam négy órát aludni délután, utána persze a fél éjszakát olvasással töltöttem el, hogy aztán másnap délelőtt ébredjek teljesen szétesve; a bioritmusom nem szerette annyira ezt a rendszert, de azért voltak előnyei is.

Egyrészt néha kell, hogy az ember szétessen, amennyire csak lehet, mert ilyenkor van lehetősége valójában kiszakadni a hétköznapi kerékvágásból, és ilyenkor van lehetősége meglátni dolgokat új szemszögből, meg ilyen faszságok. Tanulságos lehet, mert általában az emberek kurva jók abban, hogy megóvják a kis látszatvilágukat amiben tenyésznek, és egy ilyen akcióval legalább lehetőséget adsz magadnak arra, hogy elbaszd átlásd, amit olyan gondosan felépítettél. Érted miről pofázok ugye?

A másik dolog meg az álmok. Kibaszottul jókat bírok álmodni olyankor, ha délután alszom. Meg ugye ebéd után betolok egy kávét, amitől ugyanolyan jól tudok aludni, de az álmaim élénkebbek lesznek (egy orvos haver egyszer le is vezette, hogy miért, de már elfelejtettem) és mivel semmi stressz nincs bennem az ébredéssel kapcsolatban, mint máskor, hogy felkelni, edzeni, munkába menni, ilyenek, ezért aztán nyugodtan végig tudom álmodni, amit elkezdtem, ha máshogy nem, akkor félálomban. Mert van időm. Mert megtehetem.

Tegnap (eléggé elbaszott módon) aludtam délután háromtól hatig. Eszem ágában sem volt elaludni, csak ledőltem olvasni egy kicsit, aztán egyszercsak letettem a könyvet, hasra fodultam, és durr. Tudtam, hogy késő van, és meg fogom szívni, de kibaszottul jólesett. Felébredtem arra, hogy lemenő nap beleragyog a pofámba, letöröltem a nyálat a szám széléről, és jót röhögtem, amikor az órára néztem. Így kell ezt nyomatni bazdmeg.

Egyébként nem érzem kialvatlannak magam, de ezek az extrák azért kellenek néha. Tudod, erőedzés, a központi idegrendszernek kell a feltöltődés, meg ott a meló, a gyerek, a ház, a kert, az egész kibaszott élet, és elég pihenés nélkül csak küszködés az egész, az meg kell a francnak.

Mindig utáltam azokat, akik szerint az alvás elpocsékolt idő. Ezek azok az emberek, akik állandóan félig leeresztett szemhéjjal, kábán, komoran és morogva baszkoródnak át az életen, és nagyon büszkék magukra azért, mert ők olyan kurva hasznosak, hogy egyetlen felesleges percet sem töltenek alvással. Megdöglenek aztán gyorsan, meg hát előtte sem nagyon élnek, de mindig van idejük baszogatni azért, mert te friss vagy, vidám és energikus. Mintha bűn lenne arra törekedni, hogy kihozd magadból a lehető legtöbbet. És hát ismered a mottómat: inkább ragyogj pár óráig, akár egy üstökös, minthogy évekig csak pislákolj, mint a gyertyaláng. De te tudod.

És most megyek és visszafekszem még egy kicsit.

Neked, szerelmem 2.

"köszönöm, h felforgattad az életem :)

örökre hálás leszek érte :) :)"

Emlékszem, nem is olyan régen még gyűlöltél azért, amiért azon a hideg, szürke novemberi napon felforgattam a hideg, szürke életedet.

Gyűlöltél azért, amiért jöttem, mit jöttem, rád rontottam, akár egy vadkan, és áttaszítottalak téged egy másik világba, amiről addig nem is tudtál, és ahová magadtól - akkor még - sohasem léptél volna át önszántadból. Aljas voltam, igen, őrült és cseppet sem kíméletes; még csak nem is figyelmeztettelek, hogy mi vár rád, hogy mi fog veled történni, és hogy mire a zuhanásnak vége lesz, már sohasem leszel többé az, aki addig voltál, és hazudtam neked, igen, hazudtam, mert nem mondtam el, hogy kislány, most már ha akarnál sem térhetnél vissza oda.

Nem azért, mert én bezártam az átjárót, ami a régi életedbe vezetett vissza. Az életed abban a pillanatban nem volt többé a régi, hogy először találkoztunk, de ezt akkor még nem tudtam én sem. Azóta sem tudok többet, csak érzek, de mivel az érzéseim eddig is mindennél biztosabban vezettek át az életemen, ezért mostanra már csaknem vakon bízom bennük.

Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy lesz olyan, amikor nem tudom majd érteni, és ha boldog akarok lenni, csak elfogadnom kell.

Elfogadni megértés nélkül mocskosul nehéz egy olyan agyas csávónak mint én. De ezt tudod. Te is ilyen vagy. Kibaszottul egyformák vagyunk, te meg én. Mintha régen, még a világ kezdetén, amikor a lelkek születtek, az öreg készített volna egy párt, egy éppen olyan párt, de nem úgy, mint ahogyan a görög mese mondja, hogy készített egy egészet, aztán kettészakította, nem. Készített kettő majdnem teljesen ugyanolyat. Vagy csak közvetlenül egymás után készítette a kettőt, és ezért olyan hasonlóak. Ezt nem tudom, és annyira nem is érdekel.

Meg az is lehet, hogy nincs is olyan, hogy lélek, és csak a génjeinkben őrzött hajlamaink, meg az életkörülményeink tettek bennünket olyan hasonlókká, mintha egymás visszhangjai lennénk.

Mint már mondtam, nem tudom, és nem is érdekel.

A lényeg, hogy megtaláltalak. A lényeg, hogy azóta sem eresztettelek. A lényeg, hogy amíg téged megtartalak, magamat is megtartom. Ezt értsd, ahogyan akarod.

Ne haragudj rám; amit tettem veled, készakarva tettem, és úgy, hogy közben végig nem tudtam, csak éreztem, hogy ami veled és velem történik, az jó, mindennél jobb a világon.

Akkor is megtettem volna, ha végül nem maradsz velem, ezt tudnod kell. Hogy ez miért jó nekem, azt nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, egyszerűen ilyen a természetem. Egyszerűen meg kellett téged szabadítanom, látnom kellett, ahogyan megszabadulsz, még ha nem is értem, még ha nem is nekem.

Mert a legmámorítóbb dolog a világon a szabadság. Az benne a legcsodálatosabb, és egyben a legborzasztóbb is, hogy ha egyszer megtapasztaltad, többé nem élhetsz nélküle, mert nem ereszt, nem hagy békén egészen addig, amíg meg nem éled magadban teljesen. Elég megízleltetni valakivel, és az az ember örökre elveszett. Mert vagy szabad lesz, vagy belehal a küzdelembe, hogy megszabaduljon.

Tudtam jól, hogy egyszer hálás leszel nekem ezért, és tudtam jól, hogy engem akkor már nem fog érdekelni, mert nem magamért tettem veled, amit tettem. Nem kell hálálkodnod. Az én jutalmam az, hogy megszabadultál. Azt hiszem, ebben mindörökre buddhista maradok.

Tótágast állt a világ, ugye. Csak nevess rajta, mint egy gyerek, mert ez jó, nagyon jó. A zen mesterek úgy mesélik: amikor elindulsz az úton, a hegyek csak hegyek, a folyók csak folyók. Aztán amikor már megtettél valamennyit az úton, a hegyek folyók, a folyók hegyek - minden összekavarodik. S legvégül, amikor célba érsz, meglátod: a hegyek csak hegyek, a folyók csak folyók.

Lassan megint november lesz; és hideg és szürke lesz a világ újra. De csak odakint, idebent már sohasem.

Idebent már sohasem.

36. zen történet

Egy harcművészetet tanuló ifjú ezzel a kérdéssel fordult tanítójához:
- A te stílusod elsajátításának szenteltem magam. Mennyi ideig fog tartani, míg mester leszek?
- Hát úgy tíz évig - szólt a mester. A tanuló türelmetlenül válaszolt:
- De én gyorsabban szeretném. Keményen fogok dolgozni. Minden nap gyakorlok, akár több, mint tíz órát, ha kell. Mennyi ideig fog akkor tartani?
A mester gondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt:
- Akkor húsz évig.