Vissza az időben

Na, ismét volt egy kurva jó hétvégénk a Bakonyban.

Most már évek óta ez a tradíció, hogy összejövünk a régi arcokkal, valahol a Bakonyban az Isten háta mögött, és eltenyészünk ott egy hétvégét; túl rövid, ha engem kérdezel, mindig túl rövid.

Főleg, hogy a kis vörös ribancom is velem volt, ami önmagában elég lett volna, de az, hogy mindehhez még a legrégebbi barátaim is ott voltak, tökéletessé tette az egészet. Bográcsoztunk, vedeltük a pálinkát meg a buzisört, és igen, elővettük a régi sztorikat is (ilyenkor mindig jönnek az anekdoták, hogy mekkora állat voltam régen, nem mintha most nem lennék az), de magamban örömmel állapítottam meg, hogy mindőnknek éppen eléggé sok új története is van ahhoz, hogy legyen mit mesélni egymásnak.

Nem csak azért vagyunk együtt, szerencsére, hogy a múltat idézgessük, menekülve a jelen és a jövő elől. Mindegyikünknek eléggé összejött az élet ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, jóllehet egyikünknek sem volt könnyű. Mindegyikünk veszített valamit, mindegyikünkkel történt valami, amit sosem gondoltunk volna, és egyáltalán, az élet hozta a szokásos formáját, hogy sose lehessen kiszámítani, hogy sose lehessen felkészülni rá, csak szembenézni vele, és várni, hogy mit fog hozni. Közben pedig reménykedni, hogy lesz elég erőnk szembeszállni a sok szarsággal, és talán még boldognak is lenni közben. Vagy legalább a végén.

Néztem, ahogyan változunk az évek során. Figyeltem, hogy melyikünkből mi lesz. És vannak dolgok, amikben igazam lett, és vannak, amikben nem, de összességében nem lepett meg semmi. Na jó, az egyik barátom coming out-jára még várok, de ennyi. És próbálom megfogalmazni, hogy miért olyan hihetetlenül jó nekem velük.

Talán azért, mert azóta együtt vagyunk, hogy kikeveredtünk a kamaszkorból, és mepróbáltunk elkezdeni élni. Megpróbáltunk sokféleképpen, aztán vagy bejött, vagy nem. Ha velük vagyok, mindig eszembe jut, hogy ki voltam, és hogy mit akartam az élettől akkor régen, és mindig végignézem azt az utat, amit eddig megtettem, hogy hová jutottam rajta. Ilyenkor mindig megkérdezem magamtól, hogy jó-e ez így, és hogy ha változtathatnék (és miért ne tehetném meg?) akkor mi lenne az, amin változtatnék.

És ez nagyon fontos. Mert nem veszek bele az életbe, amíg néha megteszem azt, hogy megvizsgálom magam. Nem veszítem el magamat, nem fakulok ki, nem tűnök el, érted. Ettől félek a legjobban, tudod? Annyi embert ismertem, aki tizenvésen volt valaki, de aki mostanra mintha megszűnt volna létezni. Nem tudom, mi történik valójában ezekkel az emberekkel, de félelmetes látni őket. Szürkék, boldogtalanok, fásultak, és mintha máris halottak lennének odabent, de ez még csak nem is érdekli őket. Szorgalmasan élik az életüket, teszik a dolgukat, közben pedig mintha nem is léteznének.

Na nem, ezt sohasem.

És amikor együtt vagyok a régi arcokkal, mindig megkönnyebbülök, hogy sem én, sem ők (akik megmaradtak) nem vesztünk még bele a világba, és élők vagyunk, nem élőhalottak. Olyan jó életben lenni. És amikor mondtuk egymásnak, hogy jövőre veletek ugyanitt, arra gondoltam, hogy ugyan miért kéne egy évet várni? Most élünk, nem?

Akkor meg mire várjunk?