Álmoskönyv 11.

Megint az álmok.

Azt hiszem, ez a sok minden, ami mostanában összejött, nálam úgy csapódik le, hogy többet és erőteljesebbeket álmodok. Mondjuk ez mindig így volt, de ennyire talán még sosem jött össze egyszerre minden.

Mindegy, ezt is ki kell próbálni, és az álmaim feszültségoldónak kurva jók, mert mindig könnyű lélekkel ébredek, akármilyen gondterhelten aludjak is el.

Van egy elmélet, amely szerint a császármetszéssel született gyerekek hajlamosabbak a passzivitásra, ami nem egy előnyös tulajdonság; ugyanakkor hajlamosabbak arra is, hogy kivárják, amíg elkövetkezik a dolgok megfelelő ideje, ami viszont jó dolog, mert kevesebb erőbefektetéssel érik el ugyanezt, mint azok, akik folyton tepernek valamin. Igen, én is császármetszéssel születtem, és valóban hajlamos vagyok a passzivitásra, de szerencsére időben ráleltem a taoizmusra és a zenre, így van megfelelő filozófiai hátterem arra, hogy miért vagyok olyan, amilyen, és ez rendkívül megnyugtató.

Szóval a lényeg, hogy akármekkora szarkupac közepén is kényelmesen hátra tudj dőlni, és a legteljesebb nyugalommal tudjál szemlélődni, derűs mosollyal az arcodon, tudva, hogy a végén úgyis minden rendben lesz; ha ehhez az kellett, hogy császárral szülessek meg, akkor kösz, öreg. Végülis a másik opcióm az lett volna hogy meghalok anyámmal együtt, és ha így nézzük, akkor meg főleg jól jártam, nem igaz?

Na de az álmom.

Otthon voltam, csak a kertem volt sokkal, sokkal nagyobb. És nem egy völgy volt előttem, hanem egy széles földút, és mögötte egy sűrű erdő. A házam még ennél is elhagyatottabb helyen volt, és a kertem még ennél is gazosabb volt, ami azért kemény, mi? Szóval arra jöttem haza, hogy egy fickó, akit sosem láttam, születésnapi bulit szervezett a házamba, egy olyan embernek, akit csak látásból ismertem valahonnan. A csajom és a két gyerekünk már otthon volt, és ők élvezték az összeröffenést, úgy láttam, de én kurvára ki voltam akadva azon, hogy valami faszjóska itt eljátssza helyettem a házigazdát.

A fickó érdekes karakter volt. Nagydarab, izmos csóka, hosszú, hátul összefogott hajjal, nagy szemekkel és ronda békaarccal, és mindehhez széles mosollyal és behízelgő modorral. Alapvetően olyan igazi patkánynak tűnt, de éreztem, hogy megszokta már, hogy ezt leplezze, ezért ha valaki nem jó emberismerő, fel sem tűnik neki. Nem nagyon találkoztam még erősebb ellenféllel álmomban. Amikor dühösen nekirontottam, hogy mi a faszt képzel, hogy az én házamba hív meg embereket, és itt bulit rendez a tudtom nélkül, csak mosolyogva legyintett. Aztán mikor tovább keménykedtem, ő is megváltozott. Fenyegető lett a tekintete, és a viselkedése. Egyszer még az államnak is nyomta az öklét, csak úgy félig játékosan, és én megéreztem, hogy ez a fickó kurva erős. Tényleg, egy pillanatra úgy éreztem, hogy ha akarna, darabokra tudna törni. Tehetetlen voltam. Egy darabig arcomra fagyott mosollyal álltam a házam előtt, a fickó pedig diadalittasan tért visssza a buliba.

Tehetetlen voltam. Nem volt jó érzés, hogy finoman fogalmazzak.

Úgy éreztem, hogy semmit sem tudok tenni, csak tűrni, ami történik. Aztán eszembe jutott egy kézenfekvő megoldás; megmondtam a fickónak is, hogyha nem tűnik el most azonnal mindenki, kihívom a zsarukat. Persze kiröhögött. Én meg telefonáltam. Elmondtam, hogy mi a helyzet, a zsaruk meg megígérték, hogy küldenek egy kocsit. Közben azért erőre kaptam, és eljátszottam a gondolattal, hogy hátramegyek a fészerbe egy vascsőért, és hátulról nekiesek a fickónak, és úgy verem péppé az agyát, hogy azt sem tudja meg soha, hogy mi történt vele. Egy darabig komolyan eltűnődtem ezen. Még el is indultam a fészer felé, de végül meggondoltam magam. Végülis kihívtam a rendőrséget, basszus. Jól néznék ki, ha egy szétvert fejű, kivérzett hulla heverne az udvaromon. Magyarázkodhatnék erősen, több tucat szemtanúval, akik végignézték az egészet.

Így aztán vártam. Az emberek pedig lassan elindultak hazafelé, mert a bulinak időközben vége lett. Az archenemy persze maradt, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki indulni készül. Már kint álldogáltunk mind az udvarban, lassan sötétedni kezdett, mindenki búcsúzkodott, amikor megérkeztek a zsaruk. Négyen jöttek; két egyenruhás rendőr, és két kommandós. Talán ők már tudták, hogy mire számítsanak, és ezúttal a fickó arcán fagyott meg a mosoly. Ordítva nekem esett, hogy mit képzelek magamról, teljesen kivetkőzött magából, és én elégedetten figyeltem, hogyan hullik le róla minden álca és álarc. Egy szörnyeteg volt. Harcolnom nem kellett vele, mert a kommandósok azonnal leszedték rólam, bilincsbe verték, és a rendőrautóba tuszkolták. Aztán elhúztak; további magyarázkodásra nem volt szükség.

Én álltam ott az út mellett, bámultam bele a lassan elsötétedő tájba, de a katarzis elmaradt. Fogalmam sincs, mi történt valójában.

Na de nem kell nekem mindig mindent érteni.