Már a gyerekem is

Már a gyerekem is geek.

Nem csak azért, mert hatévesen fejből megy neki a Star Wars meg a Gyűrűk Ura; nem csak azért, mert fél napokat képes Minecraftozni és olyan dolgokat épít, hogy csak nézek; nem csak azért, mert az Outcast nevű kibebaszottul állat, egyébként ősrégi PC játék bányászainak halandzsanyelvű dalait énekli fejből, vagy éppen első hallásra felismeri a Skyrim főcímdalát, vagy pontosan tudja, hogy a D&D-ben mennyit sebez egy kétkezes csatabárd, és ki is választja a megfelelő kockát a halomból.

Ezek mind borzasztóan fontos és lényeges elemei a geekségnek, de egy geek attól fogva lesz igazán geek, hogy képes hosszasan eltársalogni más geek-ekkel. Mindjárt elmesélem.

Nemrég benéztünk itt a kisvárosban a konzolboltba, mert megígértem a kis vadonjárónak, hogy nézünk neki olyan játékokat a PS2-re, amikkel ő is tud játszani. Tudod, olyan gyerekjátékokat. És végül mit vettünk meg? Jó, megvettük a Jak-et, meg a Ratchet & Clank-et, de a legnagyobb sikere akkoris a God of War-nak volt. Igen bazmeg, 18+-os játék. Vér, szex, erőszak, és annyi gyilkosság, hogy a megölt szörnyek (igen, szerencsére csak szörnyek, a játékban embert nem ölünk) száma kiadná egy kisebb dél-amerikai banánköztársaság teljes lakosságát. És ez egy pálya volt.

Próbáltál már úgy együtt játszani egy hatéves gyerekkel, hogy előre végigmész a pályákon, leellenőrzöd a durva részeket, és aztán engeded csak neki játszani? Pedig én mindent megtettem, hogy lebeszéljem róla, igyekeztem kielemezni a főhős erőszakhoz való viszonyát, a helyes erkölcsi magatartást a modern társadalomban, Kratos mitológiai hős voltát, és egyáltalán, finomítani és megbeszélni a látott dolgokat, hogy ne csak lássa a gyerek azt, hogy mi az az erőszak, hanem értse is.

Azt hiszem, a valdorfos szülők ezen a ponton hívnák rám a gyámügyet.

Én viszont elgondolkodtam pár dolgon, miközben a kis vadonjáróval beszélgettem az erőszakról, ölésről, meg a mesékről úgy általában.

Ja, és mielőtt a valdorfosok megsértődnének, nemrégiben éppen egy hárdkór valdorfos anyuka blogján olvastam, hogy mennyire szereti és támogatja azt, hogy a gyerekei az apjukkal együtt fantasy szerepjátékokat játsszanak, mert látja a gyerekein az egyértelműen pozitív hatásokat. Úgyhogy ennyit erről.

Szóval azon gondolkodtam el, hogy tulajdonképpen miért baj az, ha egy gyerek vért lát. A vér nagyon is valóságos dolog. Ott folyik mindegyikünkben, és a látványa nem szabadna, hogy rémületet keltsen, mert a vér, az egy természetes dolog.

Miért baj az, ha a gyerek látja, hogy mi a halál, és hogy milyen meghalni? A halál egy természetes dolog, mindannyiunkkal megtörténik, a gyereknek tudnia kell, fel kell dolgoznia azt, hogy egy napon mindenki, akit csak ismer, meg fog halni. Meg fognak halni a szülei, a barátai, és meg fog halni ő maga is. És igen, a gyilkosság is nagyon valóságos dolog. És még az is előfordulhat, hogy a gyerekem anyját az ő szeme láttára belezi ki egy pszichopata baltás gyilkos.

És a kurva életbe, ez nem kitaláció, ez nem fantasy, ez igenis megtörténhet, még ha eléggé valószínűtlen is. Igen, sajnos a gyilkosság nagyon is valóságos és mindennapi dolog. Akkor a gyerek miért ne tudjon róla?

A mi társadalmunkban nem beszélünk a vérről, irtózunk tőle. Nem beszélünk a halálról, gyilkosságról, erőszakról, a gyerekek elől (meg magunk elől is) elrejtjük, de azért néha kéjesen tobzódunk benne, ha az a kis szaros végre elaludt. Ha nem látja, élvezettel nézzük a jó kis darabolós horrorpornókat, de a gyerek előtt soha, jaj, még traumatizálná a kis lelkét!

Aztán a szex. Jaj, a gyerekeket tönkreteszi a szex. Ne is tudjanak róla. Azt se tudják, hogy létezik, ameddig nem muszáj. Meztelenül se legyenek, á, a szülők se, mert az kérdéseket vet fel, és a kérdéseket kerülni kell. (Aztán meg, ha ezek a gyerekek felnőnek, és nem lesz jó a szex, na az teszi tönkre őket végleg, de azt ki nem szarja le, akkor már felnőttek, oldják meg ők a problémáikat.)

Apu, engem tényleg a gólya hozott? Igen, kisfiam. És anya szerinted nem jó nő? De, persze hogy jó nő az anyukád kisfiam. Akkor apu, végül is miért a gólyát basztad meg?

Sokat olvastam arról, hogy hogyan is kéne a gyerekeket bevezetni a szex és az erőszak világába. Csak egy a baj. Egyrészt többen többfélét gondolnak, és egyáltalán, nincs megegyezés a pszichológusok között arról, hogy mi a tuti, a tudományból tehát nem lehet kiindulni, mert ebben a kérdésben nem egzakt. Ez nem matematika. Persze, alapdolgok vannak, de azt hiszem, annál fontosabb, mint hogy legyél a gyerekkel amikor ezeket a dolgokat megtapasztalja és beszéld meg vele, nincs. Úgyis mindenki másképp éli meg azt, amit megtapasztal.

És tudod, ha helyesen viszonyulnánk ezekhez a dolgokhoz, mindjárt kevesebb lelki sérült lenne ezen a világon. De kurvára nem viszonyulunk helyesen, ez látszik. Tehát a társadalmi normákra sem hagyatkozhatunk, mert a társadalmi normák rohadtul el vannak baszva.

Akkor mi marad? A saját józan paraszti eszed. Neked a tiéd, nekem az enyém.

És az én saját józan paraszti eszem azt súgja, hogy ne rejtsem el a gyerekem elől az erőszakot, a szenvedést, a szexet, a halált; tehát sem a rosszat, sem a jót. Tapasztalja meg, mi az öröm, mi a boldogság, igen, de tapasztalja meg azt is, mi a fájdalom. És a legjobbat akkor teszed meg a gyerekeddel, ha nem rögtön élesben kell meglátnia, hogy mi a halál.

Ezért játszunk, végeredményben. Hogy rákészüljünk az életre. És nem csak a jóra, hanem a rosszra is. Az emberfeletti hősök és a szörnyetegek nem valóságosak. De a küzdelem, az erőszak, a halál és a gyilkosság; a fájdalom, a szenvedés, a szex élvezete és gyötrelme - ezek nagyon is valóságosak és az életünknek ezek a legfontosabb elemei. Ezeket meg kell ismerni, mert aki nem ismeri meg ezeket a dolgokat, akkor fog sérülni, amikor a legkevésbé lesz rá félkészülve, amikor a legsebezhetőbb lesz, és kurvára nagy az esélye annak, hogy sohasem fog felgyógyulni a sérüléseiből.

Ennyi a véleményem ezekről a dolgokról. És tovább folytatjuk a God of War-t, és én továbbra is végigjátszom előre a pályákat, hogy lássam, mi fog történni; hogy elmagyarázhassam a kis vadonjárónak; hogy megértse. És persze ha nem akarja, nem kell néznie. De eddig mindig akarta, hát nézi. Hiszek abban, hogy ez így működni fog, és a javára válik. Legfeljebb már hétévesen tudni fogja, mi történik akkor, ha valakinek kitörik a nyakát, vagy lehajítják egy hegyoldalról; vagy hogy valójában honnan is jön egy kisbaba.

Megpróbálom úgy csinálni, hogy neki a lehető legjobb legyen. Ezért vagyok én az apja. Persze amit már elbasztam, azon nem tudok segíteni, de azon, ami most jön, azon még igen. Sohasem leszünk konformisták, az kurvaélet, de ezt már akkor tudnia kellett, amikor hozzám született, erre a világra. Sohasem fogunk beolvadni, mi mindig lázadók leszünk, aztán hogy ezzel mit tudunk kezdeni, azt majd meglátjuk. Nekem bejött. Hiszek abban, hogy neki is be fog jönni. Nem ez a legkönnyebb a lehetséges utak közül, de biztosan tudom, hogy ezen lehet a legmesszebbre jutni. És ha már megszülettünk, ha már itt élünk ezen a világon, akkor hozzuk ki belőle a lehető legtöbbet. És a legjobbat.

Ennyit erről.

Na, de befejezem a történetet, amit elkezdtem: szóval bementünk a konzolboltba, és a kis vadonjáró rögtön letámadta az eladósrácot. A csávó klasszik video game nerd volt, fajának jellemző példánya: alacsony, kurva dagadt, szakállas, hosszú hajú, szemüveges, zsíros, pattanásos arcú srác. Emellett nem volt antiszociális, tehát rosszul mondtam, mégsem volt annyira jellemző példány; és én teljesen hanyatt vágtam magam azon, hogy a kis vadonjáró milyen természetes módon beszélget el vele a Lego Batman nevű játék apróságairól. Engem is megdöbbentett, hogy a csávó fejből nyomta, hogy melyik Lego játékok jelentek meg PS2-re; eddig azt hittem, csak én tudom fejből ezeket a dolgokat. Tudom, többet kéne geekek közé járnom. Nem, nem is az döbbentett meg igazán, hogy ő kurvára képben van, elvégre ez a kasztja, inkább az döbbentett meg, hogy itt vagyok én meg a gyerekem, és mi kurvára képben vagyunk, pedig egyikünk sem az a tipikus geek.

Most komolyan, én ezzel az eladósráccal órákat tudtam volna beszélgetni úgy, hogy senki más nem érti, hogy miről beszélünk, aki nem gamer; de kettőnk között a kontraszt nem is lehetett volna nagyobb. A napbarnított, kigyúrt kopasz kidobósrác, meg a klasszikus basement dweller. Érted. És ilyenkor mindig komolyan elgondolkodom azon, hogy akkor én most hova is tartozom igazán? Nekem mi a kasztom? Hogy lehet az, hogy harminchárom év alatt nem olvadtam be sehová? Miért nincs egy egyértelmű címkém, hogy ez vagyok, vagy az vagyok, miért érzem azt, hogy megmaradtam kívülállónak, és miért nem rémülök meg ettől?

És miért érzem azt, hogy bármennyire nehéz is olykor, a kis vadonjárónak sem kívánom másképpen?

Majd egyszer, ha felnőtt, megkérdezem tőle, hogy szerinte jól csináltam-e.

És igyekszem nem félni attól, amit majd válaszolni fog.