Le akartam írni, hogy milyen kurva jó volt a Bakonyban ez a hétvége a csajommal, meg a régi barátokkal, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig nem fejeztem be azt a mesét, amit egyszer régen elkezdtem mesélni:
Meglendült a kardom, kiáltásra nyílt a szám. Nekirugaszkodtam, éreztem, ahogyan az izmaim keményen megfeszülnek. A királylány szeme kitágult a félelemtől, dermedten nézte, ahogyan a sárkányra vetem magam. A sárkány kitátotta a száját, éles fogai megvillantak. Aztán...
Aztán a királylány egyszerre lerázta magáról dermedtségét. Közénk ugrott, egyik karjával eltérítette kardomat, másikkal pedig eltaszította a sárkány fejét, aki harapni készült.
Mindkettőnket meglepett az ereje. Nem a sárkányé; a királylányé. Ott állt közöttünk, szigorúan, határozottan. Én lassan leengedtem a kardomat, mert megéreztem, hogy az a küzdelem, amire számítottam, ezúttal elmarad. A királylány a sárkányra nézett:
- Ugye te sem gondoltad, hogy magad mellett tarthatsz örökre, rabságban? - kérdezte komolyan. A sárkány döbbenten nézte, megszólalni sem tudott. Láttam rajta, hogy őt is letaglózta a kis vörös királylány ereje. A szemében láttam, ahogyan belé villant a felismerés, hogy mindeddig félreismerte azt, akit a rabszolgájának vélt.
A királylány bólintott, és felém fordult. Fáradt, de őszinte volt a mosolya, amikor kinyújtotta a kezét.
- Nem engedem meg, hogy megöld, bár tudom, hogy képes lennél rá. Együtt képesek lennénk. De nem kell meghalnia. Az átok megtört, többé nem lesz képes maga mellett tartani; ehhez elég volt az is, hogy végre eljöttél értem, és én megláttalak. Innen már rajtam áll, hogy mihez kezdek az életemmel. Gyere. - Azzal kézen fogott, és a mozdulatlanul álló sárkány szeme láttára kihúzott maga után az ajtón.
A vártorony egészen megváltozott. Mintha új ablakok nyíltak volna rajta ott, ahol eddig puszta kő volt, és ezeken az ablakokon fényesen ragyogott be a meleg, nyári napsugár. A tükrök mind törötten hevertek a földön; a sárkány varázsereje semmivé vált.
Senki és semmi nem állta utunkat lefelé. Én azt hiszem, kicsit csalódott voltam. Tudtam, hogy lesz még alkalmam küzdeni bőven, a királylánnyal az oldalamon; és ezzel a kurta, furcsa győzelemmel végül hamar megbékéltem.
Kiléptünk a toronyból. Odakint nyár volt, illatos, meleg, boldog nyár. A királylány rám nézett, és elmosolyodott.
- Vannak kérdéseid - jelentette ki.
Bólintottam.
- Majd egyszer talán választ is kapsz rájuk - nevette el magát, azzal futásnak eredt, lefelé egy füves, virágokkal teleszórt domboldalon.
Nem tehettem mást; követtem. És közben arra gondoltam, hogy ez a királylány a leggyönyörűbb, de egyben a legpofátlanabb kis ribanc, akivel valaha életemben találkoztam.
Hát ennyi volt ez a mese. Itt a vége, fuss el véle, boldogan éltünk, míg meg nem haltunk, innen már tudod.
Aztán meg, ha lesz még valami közös kalandunk a ribanckirálylánnyal, úgyis elmesélem.
Mert tudom, hogy érdekel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése