Edzésnapló 20.

Na mi van, puhány gecik?

Rájöttem, hogy havonta egyszer azért le akarom írni, hogy mi a szar is van az edzéssel; ennél többször viszont felesleges, mert olyan drasztikus váltások mostanában már nem hiszem, hogy lesznek. Viszont havi szinten meg legalább követni akarom a fejlődésemet, meg a csajom fejlődését is, aki végre úgy néz ki fog tudni rendesen edzeni, és már most kurva gyorsan fejlődik.

Baszott jó az edzésterve, igen. Nem kell megköszönni, végülis a munkát azt nem én rakom bele, hanem ő. És végeredményben az számít. Nem hiába mondják annyian, hogy nem is annyira az edzésterv számít, hanem a rendszeres, kitartó munka. Illetve az egyik kedvenc szövegem: a legtökéletesebb edzésterv sem ér semmit, ha nem csinálod, viszont egy tökéletlen edzéstervvel is lehet jó eredményeket elérni, ha szorgalmas vagy.

Mostanában kurvára kimerült vagyok, de az edzéseimet mindig végigcsinálom, minden egyes napon, ha törik, ha szakad. Egyrészt azért, mert az edzés egy olyan dolog, ami mindennél jobban tudja tartani bennem a lelket, másrészt meg az edzésbe fektetett energia mindig megtérül, méghozzá kamatostul. Egyetlen olyan dolgot sem tudok elképzelni, amibe inkább beleraknám az időmet és az energiámat, mint a vasak pumpálása; még egy olyan ideális világban, ahol akármit csinálhatnék, még ott sem hiszem, hogy lenne fontosabb, mint mindennap rendszeresen emelgetni a kurva nagy vasakat.

De tényleg, kirakhatnál engem egy lakatlan szigeten, a kunyhóépítés után az első dolgom lenne, hogy csinálnék egy szabadtéri edzőtermet öcsém. Na jó, legelőször ivóvizet keresnék, mert az a legfontosabb, de érted. Akkor is gyúrnék, ha senki más nem lenne körülöttem, hogy értékelje, hogy hány kókuszdióval nyomok fekve. (Most se nagyon van, de az más kérdés.)

Ami a konkrét dolgokat illeti, az elmúlt hetekben kipróbáltam pár kiegészítő gyakorlatot, jelesül az állig húzást (a baszott nagy csuklyásizmokért), a szűken nyomást (a baszott nagy tricepszekért) és a kiegészítő bicepszezést (a baszott nagy bicepszekért. Gondoltad volna?) A tapasztalat a következő: az állig húzás ugyan jobban bedurrantja a csuklyásizmomat, mint a sima deadlift, de ez akkor is csak olyan pumpálgatás. Csak a töredékével tudom csinálni annak a súlynak, mint amivel deadliftezek, és a közvetlen hatás a csuklyásizmaimra lófasz ahhoz képest, ami közvetett hatást a deadliftből nyerek. Úgyhogy hagyom a faszba, ráadásul fárasztja a vállamat. Meghagyom a testépítőknek.

A szűken nyomás egy kurva jó gyakorlat (igazából egy sima fekvenyomás variációról beszélünk, ami a tricepszre fókuszál, de emellett kap tőle a belső mellizom és az első vállizom is), de azt vettem észre, hogy a heti két fekvenyomás és a heti két katonai nyomás mellett (ráadásul mind a kettőből hat sorozatot csinálok már öt helyett) felesleges még külön tricepszre is menni - megint csak az a helyzet, mint az állig húzás és a deadlift esetében. Hiába nyomok szűken 90 kilóval nyolcakat, ez nem fog akkorát dobni a karom térfogatán mint a sima fekvenyomás 150 kilóval. Ráadásul ha kifárasztom a tricepszemet, kevesebb energiám marad a nagy nyomógyakorlatokra. Ha szteroidokat tolnék, biztosan lenne még bennem annyi kraft, hogy a fekvenyomás és a vállból nyomás mellett még tricepszezzek is, de így ennek nem látom sok értelmét. Ez is megy a kukába.

A bicepszezést megtartom, vagy legalábbis még adok neki pár hetet; nem mintha jobban ütne, mint a húzódzkodás, egyszerűen csak valamiért makacs ostobasággal ragaszkodom ahhoz, hogy bicepszezni kell. Biztosan a sok sittes edzésvideó égett be túl mélyre. Aztán kinövöm majd ezt is, mint a többi testépítő hülyeséget, de mivel a bicepszem kifárasztása nem vesz el a nagy gyakorlatoktól erőt, (nem úgy, mint a tricepszem túledzése) ezért nyugodtan tesztelhetem még egy darabig, hogy számít-e, ha külön is edzek a bicepszemre. Van egy olyan érzésem, hogy kurvára nem, de muszáj megtapasztalnom is.

Ezeken felül maradok az öt alapgyakorlatnál, mindegyik heti kétszer hat sorozat. Csak kéne valamennyit többet aludni, és teljesen rendben lennék. Közben végre megszereztem a két 25 kilós tárcsát, és el is kezdtem használni őket, (a rohadt gecik súlypontja persze máshol van, mint a megszokott nagy tárcsáimé, ezért még szoknom kell őket) és végre semmi okom sincsen rá, hogy ne emeljem tovább a súlyokat mind a három alapgyakorlatban.

Kardiózás az elég régen nem volt már, mostanában örülök, ha a súlyzózás megvan, (meg is nőtt a belem basszameg) de a rendszeres gyaloglást tervezem folytatni, amint megtehetem. Az eső meg a hideg nem zavar, legalább annál gyorsabban igyekszem majd letudni a távot.

Egy dolgon még változtattam: a heti két guggolást, fekvenyomást és deadliftet úgy osztottam fel, hogy mindegyikből legyen egy nehéz nap, meg egy széria nap. A nehéz napon felmegyek a maxig (kb. 3 ismétléses súly, de néha fel fogok menni egészen az 1 ismétléses maximumig), a széria napokon pedig akkora súllyal nyomom, hogy nyolcakat tudjak tolni. Már ezt is csinálom egy ideje, és eddig bejött. A cél, hogy az izom-állóképességemen is javítsak, ne csak a maximum erőmön.

Most, hogy jön a szeptember, és a kis vadonjáró elkezdi az iskolát, elmegyünk majd vele pár helyre megnézni, hogy miket lehet edzeni egy ekkora gyerekkel (persze csak a bunyós helyekre megyünk) és ha valamelyik megtetszik neki, akkor kipróbáljuk. Mekkora lenne már a kis vadonjáróval együtt tolni valamit. A sulijában egyébként van kempo karate, amit ugyan komolytalan dolognak tartok, de azért egy próbát megér. Régen bohóckodtam pár pizsamában, meg úgyis az a lényeg, hogy a gyerek jól szórakozzon.

Legvégül az erőszint célok, amiket időnként azért átnézek annak fényében, hogy mennyire gyorsan tudok fejlődni (és hogy éppen mennyire tudok hinni magamban):

Nyomás - 100 kiló (egyszer), mert egy szép kerek szám, öcsém.

Fekvenyomás - 160 kiló. Ha ebből kinyomok egyet, az elég, egyébként a cél hogy a 150 kilóból fölmenjek öt ismétlésig.

Guggolás - 180 kilóból kéne guggolni egyet.

Deadlift - 220 kilót egyszer föl akarok húzni a földről.

Húzódzkodás - saját testsúllyal hússzor föl akarom húzni magam.

Ezekhez azért kell még pár élet év, de időm az van bőven. Összehasonlításképpen, a csajomnak a következő erőszinteket lőttem be (persze azt tudni kell, hogy a kis ribanc feleakkora, mint én):

Nyomás - 40 kiló.

Fekvenyomás - 60 kiló.

Guggolás - 80 kiló.

Deadlift - 100 kiló.

Húzódzkodás - saját testsúllyal tíz ismétlés.

Ezt csak így első körben, úgyis lesz, amiben jobban fog teljesíteni, és gyorsabban fog fejlődni, és lesz, amiben lassabban. Én meg majd időnként leírom, mert ezek igenis izgalmas és tanulságos dolgok. (Főleg évek múltán lesz majd értékes visszaolvasni.)

Ja, és kurva sokat kacérkodok mostanában a strongman edzéssel. Nem csak azért, mert Elliott Hulse is tolta ezt egy időben, hanem mert ezek a faszik erősek, mint a kurvaélet, de nem olyan dagadt zsírgolyók, mint az erőemelők kivéve amikor igen. Meg úgy érzem, van valami felszabadító a traktorgumik, hordók és kőgolyók emelgetésében. És figyeld a kis szőke ribanc is milyen keményen tolja már.

Évforduló

Tök véletlenül megnéztem, és basszameg, éppen egy éve kezdtem blogolni.

Nem tűnt fel, tényleg nem. Elröpült ez az egy év gyorsan, és öregem, micsoda egy év volt. És még nincs is vége, már ha érted, mire gondolok.

Biztos nem véletlen, hogy éppen egy éve kezdtem el blogolni; akkor kezdtek el történni azok a dolgok, amik végül kibillentették az életemet a holtpontról, a zsákutcából, amiben addig éltem, és akkoriban döntöttem el azt is, hogy történjen bármi, én valóra fogom váltani az álmaimat.

Mindet.

Most is ezen dolgozom, és jól haladok, hidd el. Most már nem is tudnék másképpen élni, és néha beleborzongok abba, hogy milyen sokáig tudtam.

A blogolásról meg annyit, hogy eddig is elmondtam ezeket a dolgokat, amiket most leírok, eddig is elmondtam, séta közben, edzés közben, vezetés közben, csak úgy bele a vakvilágba, de akárhányszor ismételtem is el, nem tudtam megszabadulni tőle. Velem maradt, és tovább baszkodott belülről. Aztán amikor elkezdtem ezt a blogot, akkor jöttem rá, hogy amit leírok, az onnantól fogva rendben lesz. Rendben lesz, és rendben is marad.

Az elején, emlékszem, sokáig azt gondoltam, hogy csak a lúzerek blogolnak. Az ismerősök, barátok blogjait olvasva feltűnt, hogy mindenkinek szar. Mindenki panaszkodik, baszarog, szenved, küszködik, egy helyben toporog. Aztán rájöttem, hogy ez nem azért van, mert akik blogolnak, azok balfaszok - hanem azért, mert az emberek balfaszok, úgy általában. De a blogolástól önmagában még senki sem lesz egy szerencsétlen nyomoronc. Én például boldog vagyok, és mindenem megvan az életben, amire csak vágyom. Így, egyszerűen. Amim nincs meg, azt meg tudom, hogy úgyis megszerzem.

Úgyhogy fasza dolog ez, megtartom.

Az elején úgy gondoltam, hogy majd mindennap fogok írni, de hamar kiderült, hogy a faszomat, azt. Akkor legalább minden másnap. Ez sem jött be. Most annyit fogadtam meg magamnak, hogy legalább minden harmadik napon írok, és ez már működik. Úgyhogy ennél maradok.

Megfelelni továbbra sem fogok senkinek, azt írok amit érzek és gondolok, és leszarom kinek mi a véleménye róla. Csak így van ennek értelme.

Meg az életnek is, baszod.

Álmoskönyv 11.

Megint az álmok.

Azt hiszem, ez a sok minden, ami mostanában összejött, nálam úgy csapódik le, hogy többet és erőteljesebbeket álmodok. Mondjuk ez mindig így volt, de ennyire talán még sosem jött össze egyszerre minden.

Mindegy, ezt is ki kell próbálni, és az álmaim feszültségoldónak kurva jók, mert mindig könnyű lélekkel ébredek, akármilyen gondterhelten aludjak is el.

Van egy elmélet, amely szerint a császármetszéssel született gyerekek hajlamosabbak a passzivitásra, ami nem egy előnyös tulajdonság; ugyanakkor hajlamosabbak arra is, hogy kivárják, amíg elkövetkezik a dolgok megfelelő ideje, ami viszont jó dolog, mert kevesebb erőbefektetéssel érik el ugyanezt, mint azok, akik folyton tepernek valamin. Igen, én is császármetszéssel születtem, és valóban hajlamos vagyok a passzivitásra, de szerencsére időben ráleltem a taoizmusra és a zenre, így van megfelelő filozófiai hátterem arra, hogy miért vagyok olyan, amilyen, és ez rendkívül megnyugtató.

Szóval a lényeg, hogy akármekkora szarkupac közepén is kényelmesen hátra tudj dőlni, és a legteljesebb nyugalommal tudjál szemlélődni, derűs mosollyal az arcodon, tudva, hogy a végén úgyis minden rendben lesz; ha ehhez az kellett, hogy császárral szülessek meg, akkor kösz, öreg. Végülis a másik opcióm az lett volna hogy meghalok anyámmal együtt, és ha így nézzük, akkor meg főleg jól jártam, nem igaz?

Na de az álmom.

Otthon voltam, csak a kertem volt sokkal, sokkal nagyobb. És nem egy völgy volt előttem, hanem egy széles földút, és mögötte egy sűrű erdő. A házam még ennél is elhagyatottabb helyen volt, és a kertem még ennél is gazosabb volt, ami azért kemény, mi? Szóval arra jöttem haza, hogy egy fickó, akit sosem láttam, születésnapi bulit szervezett a házamba, egy olyan embernek, akit csak látásból ismertem valahonnan. A csajom és a két gyerekünk már otthon volt, és ők élvezték az összeröffenést, úgy láttam, de én kurvára ki voltam akadva azon, hogy valami faszjóska itt eljátssza helyettem a házigazdát.

A fickó érdekes karakter volt. Nagydarab, izmos csóka, hosszú, hátul összefogott hajjal, nagy szemekkel és ronda békaarccal, és mindehhez széles mosollyal és behízelgő modorral. Alapvetően olyan igazi patkánynak tűnt, de éreztem, hogy megszokta már, hogy ezt leplezze, ezért ha valaki nem jó emberismerő, fel sem tűnik neki. Nem nagyon találkoztam még erősebb ellenféllel álmomban. Amikor dühösen nekirontottam, hogy mi a faszt képzel, hogy az én házamba hív meg embereket, és itt bulit rendez a tudtom nélkül, csak mosolyogva legyintett. Aztán mikor tovább keménykedtem, ő is megváltozott. Fenyegető lett a tekintete, és a viselkedése. Egyszer még az államnak is nyomta az öklét, csak úgy félig játékosan, és én megéreztem, hogy ez a fickó kurva erős. Tényleg, egy pillanatra úgy éreztem, hogy ha akarna, darabokra tudna törni. Tehetetlen voltam. Egy darabig arcomra fagyott mosollyal álltam a házam előtt, a fickó pedig diadalittasan tért visssza a buliba.

Tehetetlen voltam. Nem volt jó érzés, hogy finoman fogalmazzak.

Úgy éreztem, hogy semmit sem tudok tenni, csak tűrni, ami történik. Aztán eszembe jutott egy kézenfekvő megoldás; megmondtam a fickónak is, hogyha nem tűnik el most azonnal mindenki, kihívom a zsarukat. Persze kiröhögött. Én meg telefonáltam. Elmondtam, hogy mi a helyzet, a zsaruk meg megígérték, hogy küldenek egy kocsit. Közben azért erőre kaptam, és eljátszottam a gondolattal, hogy hátramegyek a fészerbe egy vascsőért, és hátulról nekiesek a fickónak, és úgy verem péppé az agyát, hogy azt sem tudja meg soha, hogy mi történt vele. Egy darabig komolyan eltűnődtem ezen. Még el is indultam a fészer felé, de végül meggondoltam magam. Végülis kihívtam a rendőrséget, basszus. Jól néznék ki, ha egy szétvert fejű, kivérzett hulla heverne az udvaromon. Magyarázkodhatnék erősen, több tucat szemtanúval, akik végignézték az egészet.

Így aztán vártam. Az emberek pedig lassan elindultak hazafelé, mert a bulinak időközben vége lett. Az archenemy persze maradt, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki indulni készül. Már kint álldogáltunk mind az udvarban, lassan sötétedni kezdett, mindenki búcsúzkodott, amikor megérkeztek a zsaruk. Négyen jöttek; két egyenruhás rendőr, és két kommandós. Talán ők már tudták, hogy mire számítsanak, és ezúttal a fickó arcán fagyott meg a mosoly. Ordítva nekem esett, hogy mit képzelek magamról, teljesen kivetkőzött magából, és én elégedetten figyeltem, hogyan hullik le róla minden álca és álarc. Egy szörnyeteg volt. Harcolnom nem kellett vele, mert a kommandósok azonnal leszedték rólam, bilincsbe verték, és a rendőrautóba tuszkolták. Aztán elhúztak; további magyarázkodásra nem volt szükség.

Én álltam ott az út mellett, bámultam bele a lassan elsötétedő tájba, de a katarzis elmaradt. Fogalmam sincs, mi történt valójában.

Na de nem kell nekem mindig mindent érteni.

Amikor fordul egyet a sorskerék...

...kurvára jobban teszed, ha eltakarodsz az útból.

Észrevetted már, hogy milyen nehéz azt megúszni, hogy a nagyobb váltásoknál ne basszon pofán az élet, csak a miheztartás végett? Tudod, mindig éreztem, hogy vannak törvényszerűségek ezekben a dolgokban, és egy ideje már figyelem is. Az éberség amúgy is nagyon fontos, és amikor úgy érzed, hogy Itt Most Valami Történni Fog, akkor meg aztán főleg jobban teszed, ha odafigyelsz.

Az éberség a legjobb dolog, amit tehetsz magaddal. Ha nem vagy éber, ha belefeledkezel a dolgokba, az két szempontból nagyon szar. Egyrészt idővel elveszíted önmagad, és beleolvadsz a világba, rossz értelemben, aztán te is elszürkülsz és idővel teljesen megszűnsz létezni; csak egy fogaskerék leszel a gépben, de még csak erről sem fogsz tudni.

A másik dolog, amikor a boldogságba feledkezel bele, mert éppen egy kellemesen langyos pocsolyában ücsörögsz, és az olyan jó, és minden rendben van és semmi gáz - na ilyenkor szokott megtörténni az, hogy akkorát kapsz az élettől, hogy belerázkódsz tetőtől-talpig.

A isten sors valamiért utálja, ha valaki ellangyosodik, de meg nem mondom neked, hogy miért. Talán mert embernek lenni egyet jelent a tudatossággal, a jelen levéssel, és ha valaki ezt nem fogadja el, az szívni fog. Szívni addig, amíg fel nem rázza magát és el nem kezd élni végre, vagy meg nem adja magát az ördögnek és fel nem adja végleg, hogy már az életében lassan, fokozatosan meghaljon.

A sorskerék fordulását észrevenni egyébként fantasztikus dolog, semmihez sem hasonlítható. Nemrégen én is megéreztem, hogy most már aztán kurvára történni fog valami, és történt is; és tudtam azt is, hogy nagyon, nagyon észnél kell lennem, különben lemaradok valami fontos dologról, de ilyenkor aggódni, úgy vettem észre, kurvára felesleges.

Mintha egy gátszakadásnál azon aggódnál, hogy jut-e elég víz a völgyben minden virágra.

Naná, bazmeg, az árvíz tövestül kiszaggat mindent, te barom, de víz, víz az aztán lesz kurva sok.

Remélem érted.

Vannak dolgok, amik ha egyszer elindultak, már nem lehet őket megállítani. Lassítani vagy gyorsítani lehet, de ha a sorskerék fordul, már régen nem arról szól a dolog, hogy megtörténik-e, vagy sem, hanem hogy te hol leszel, amikor megtörténik.

Az utóbbi években, így utólag visszagondolva, kurva sok sorskerékfordulást megéltem már - és egyre könnyebb őket felidézni. Aztán ahogy megyek vissza az időben, úgy látom azokat a pontokat, ahol egy-egy elágazáshoz érve így, vagy úgy döntve próbáltam meglovagolni a történéseket - mert illúzióid ne legyenek, a sorskereket nem te forgatod meg, te csak ott vagy, amikor fordul. Ez az egész több is, kevesebb is nálad, öcsém.

Emlékszem például, amikor pár éve a pucér kis vadonjáróval sétálgattam a vadonban, nyár közepén, és azon töprengtem eléggé kétségbeesetten, hogy vajon mit fog hozni számomra a jövő. Felnéztem az égre, és nagyon akartam egy választ. Nagyon szerettem volna, ha valaki megmondja, hogy hol leszek akár egy év múlva is, de nem mondott senki semmit, az élet pedig ment tovább. Végül aztán minden rendben lett, de ezt akkor nem tudhattam előre.

Sosem tudjuk előre, erről szól a játék.

És azért azt könnyű belátni, hogy miért nem tudhatjuk előre. Az mindent megölne. Megölné az izgalmat, a kalandot, az örömet, a bánatot, a boldogságot, mindazt, amitől emberek vagyunk, és amitől jó élni. Félni meg teljesen felesleges. Igazából ugyanis semmi rossz dolog nem történhet veled, ameddig éber vagy. Szívni fogsz így is, úgy is, de kell az is, hogy néha ne legyél boldog, mert őszintén, ki a faszom akar folyton bágyadtan vigyorogni? Az egyik legtutibb recept önmagunk elvesztésére az a felhőtlen boldogság. Az a rosszfajta. Kell a francnak.

Úgyhogy ne aggódj, és ne félj, mert semmi okod rá. Kapd össze magad, és maradj éber. Most éppen zúgva, csikorogva lassan megmozdult a sors kereke, hogy forduljon egyet. Neked semmi más dolgod nincs, mint az eszednél maradni, a többi megtörténik magától, akármit gondolj is.

És nem, ne akarj a kerék útjába állni. Ismertem olyanokat, akik megpróbálták. A sors kereke nem játék; véres masszává lapítja azokat, akik az útjába állnak. Vannak erők, amelyekkel nem érdemes baszakodni. Akár a nyári vihar. Élvezd, ahogyan tombol, és érezd az erejét és a féktelen szabadságot, amikor ott zúg körülötted, de ne ugrándozz egy vasvillával, amikor csapkodnak a villámok. Nem okos dolog.

És mi nagyon okosak vagyunk, nem igaz?

Álmoskönyv 10.

Kurva régen nem írtam az álmaimról, pedig változatlanul nagyon sokat és sokszor szoktam álmodni. Majdnem minden éjjel álmodom, és ráadásul ébredéskor emlékszem is rájuk, csak aztán mire eljutok odáig hogy leírjam, addigra rájövök, hogy basszameg, mégis elfelejtettem.

Meg mostanában nem volt annyira érdekes álmom, hogy írjak róla, de tegnap ma volt egy álom az álomban álmom, és ezt muszáj leírnom. Nemrég ébredtem, úgyhogy még emlékszem is rá.

Szóval edzőteremben voltam a csajommal. (Nem röhög.) Kiosztottam a ribancot, hogy mit csináljon, mekkora súllyal és mennyit. Külön kiemeltem, hogy a végén hasazzon, mire ő kiöltötte a nyelvét és közölte hogy ő bizony nem hasazik. Erre pipa lettem, ő kiröhögött, mire ordítva végigkergettem az edzőtermen, ő meg röhögve menekült előlem. Egy kurva nagy raktárépület volt egyébként az edzőterem, TELE VOLT gépekkel és súlyokkal, tényleg, mint a saját mennyországom, de komolyan. Eladnivaló cuccok is voltak ott, halomban álltak a még becsomagolt súlytárcsák és kiegészítők, köztük meg a gépek és a szabadsúlyok szanaszéjjel. Szóval olyanfajta hely volt, ahol a magamfajta gyúrós csávónak spontán erekciója lesz, amint belép az ajtón. Kibaszottul sokat adnék azért, hogy egyszer lehessen egy ilyen edzőtermem. És érted, közben kurva nagy kupleráj volt, meg kosz, de kurva jó arcok voltak ott, és persze ott volt a kis vörös ribanc is.

Na, miután jól megkergettem, végre elkezdett edzeni (lihegve), és akkor meg azzal idegesített, hogy elvegyült a fitneszpicsákkal, elkezdtek csicseregni, és közben tolták ezeket a belsőcomb-gépeket, meg hasonló szarokat. Én végül úgy döntöttem, a ribanc azt csinál amit akar, és mentem guggolni, mert eltökéltem, hogy nyugodtan végigtolom az aznapi edzésemet, lesz ami lesz.

Na, kezdjük ott, hogy először nem találtam a guggolóállványt. Elkezdtük keresni a csajommal. Végül persze ő találta meg. Képzelj el egy fából ácsolt emelvényt, deszkák, bazmeg, rajta egy fémkeret, és ez volt a guggolóállvány. Fel kellett menni az emelvényre, a deszkák recsegtek és meghajlottak alattad, a nyakadba venni a kurva hosszú rudat (tényleg, volt vagy három méteres az az acélrúd) és úgy guggolhattál. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi artista baszod.

Na de én faszagyerek vagyok, úgyhogy azért is guggoltam. Az volt mondjuk a furcsa, hogy a teremben mindenki körém gyűlt, és mondták a frankót, hogy szélesebb terpesz, meg sarkadon a súly, meg hasonlókat. Én meg morogtam magamban és nyomattam neki. Csináltam pár sorozatot, és bár kurva kényelmetlen meg idegesítő volt egy deszkaállványon edzeni, végül nagyobb súllyal tudtam guggolni, mint igazából. Meg is lepődtem rajta.

Aztán még volt mindenféle edzés, de arra csak halványan emlékszem, meg a csajom ott feszítgette a bicepszét a tükör előtt, úgyhogy rájöttem, hogy muszáj lesz neki külön bicepszgyakorlatokat beiktatnom, ha már ennyire rá van gerjedve (ezt egyébként tényleg).

Na, aztán egyszercsak felébredtem. De még mindig aludtam valójában, érted. Szóval felébredtem arra, hogy egy asztal alatt fekszem, ponyvával betakarva. Kivergődtem az asztal alól, mire megjelent a kis vadonjáró és az ex-feleségem. A kis vadonjáró örült nekem, az ex-feleségem meg picsogni kezdett, hogy állítólag előző éjjel én seggrészegen egy vadászpuskával kergettem őt, mert szarvasnak néztem és le akartam lőni. Hát, nem emlékeztem semmire, de azért nem zártam ki a dolgot persze. Na, aztán ment az alkudozás, hogy akkor most kinél legyen a kis vadonjáró aznap, merthogy neki dolga van, és blabla, meg blabla, de én csak legyintettem, hogy nálam ugyan lehet a gyerek (fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk és hol van a nálam). Erre ex-feleség beült egy limuzinba és eltűzött. Én meg körülnéztem végre, hogy hol a faszban is vagyunk. Egy kurva nagy épületben voltunk, rengeteg lépcső, rácsok, létrák és átjárók és korlátok mindenfelé, mint egy ügyességi játékban, érted, és le lehetett látni egészen a legaljáig, de kurva magasan voltunk, úgyhogy rögtön bele is kapaszkodtam egy korlátba, és éreztem, hogy én tényleg másnapos vagyok és mindjárt kidobom a taccsot.

A kis vadonjáró meg Kratost megszégyenítő ügyességgel elkezdte felfedezni az épületet, úgyhogy nekem sem volt más választásom, mint rohanni, mászni, meg egyensúlyozni utána. A többire nem emlékszem, de asszem kicsit sok God of Wart játszottunk tegnap.

Aztán megint felébredtem, és rájöttem, hogy egyszer már felébredtem, és az még mindig álom volt, és most vagyok igazából otthon.

Bár igazából ki tudja?

Vissza az időben

Na, ismét volt egy kurva jó hétvégénk a Bakonyban.

Most már évek óta ez a tradíció, hogy összejövünk a régi arcokkal, valahol a Bakonyban az Isten háta mögött, és eltenyészünk ott egy hétvégét; túl rövid, ha engem kérdezel, mindig túl rövid.

Főleg, hogy a kis vörös ribancom is velem volt, ami önmagában elég lett volna, de az, hogy mindehhez még a legrégebbi barátaim is ott voltak, tökéletessé tette az egészet. Bográcsoztunk, vedeltük a pálinkát meg a buzisört, és igen, elővettük a régi sztorikat is (ilyenkor mindig jönnek az anekdoták, hogy mekkora állat voltam régen, nem mintha most nem lennék az), de magamban örömmel állapítottam meg, hogy mindőnknek éppen eléggé sok új története is van ahhoz, hogy legyen mit mesélni egymásnak.

Nem csak azért vagyunk együtt, szerencsére, hogy a múltat idézgessük, menekülve a jelen és a jövő elől. Mindegyikünknek eléggé összejött az élet ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, jóllehet egyikünknek sem volt könnyű. Mindegyikünk veszített valamit, mindegyikünkkel történt valami, amit sosem gondoltunk volna, és egyáltalán, az élet hozta a szokásos formáját, hogy sose lehessen kiszámítani, hogy sose lehessen felkészülni rá, csak szembenézni vele, és várni, hogy mit fog hozni. Közben pedig reménykedni, hogy lesz elég erőnk szembeszállni a sok szarsággal, és talán még boldognak is lenni közben. Vagy legalább a végén.

Néztem, ahogyan változunk az évek során. Figyeltem, hogy melyikünkből mi lesz. És vannak dolgok, amikben igazam lett, és vannak, amikben nem, de összességében nem lepett meg semmi. Na jó, az egyik barátom coming out-jára még várok, de ennyi. És próbálom megfogalmazni, hogy miért olyan hihetetlenül jó nekem velük.

Talán azért, mert azóta együtt vagyunk, hogy kikeveredtünk a kamaszkorból, és mepróbáltunk elkezdeni élni. Megpróbáltunk sokféleképpen, aztán vagy bejött, vagy nem. Ha velük vagyok, mindig eszembe jut, hogy ki voltam, és hogy mit akartam az élettől akkor régen, és mindig végignézem azt az utat, amit eddig megtettem, hogy hová jutottam rajta. Ilyenkor mindig megkérdezem magamtól, hogy jó-e ez így, és hogy ha változtathatnék (és miért ne tehetném meg?) akkor mi lenne az, amin változtatnék.

És ez nagyon fontos. Mert nem veszek bele az életbe, amíg néha megteszem azt, hogy megvizsgálom magam. Nem veszítem el magamat, nem fakulok ki, nem tűnök el, érted. Ettől félek a legjobban, tudod? Annyi embert ismertem, aki tizenvésen volt valaki, de aki mostanra mintha megszűnt volna létezni. Nem tudom, mi történik valójában ezekkel az emberekkel, de félelmetes látni őket. Szürkék, boldogtalanok, fásultak, és mintha máris halottak lennének odabent, de ez még csak nem is érdekli őket. Szorgalmasan élik az életüket, teszik a dolgukat, közben pedig mintha nem is léteznének.

Na nem, ezt sohasem.

És amikor együtt vagyok a régi arcokkal, mindig megkönnyebbülök, hogy sem én, sem ők (akik megmaradtak) nem vesztünk még bele a világba, és élők vagyunk, nem élőhalottak. Olyan jó életben lenni. És amikor mondtuk egymásnak, hogy jövőre veletek ugyanitt, arra gondoltam, hogy ugyan miért kéne egy évet várni? Most élünk, nem?

Akkor meg mire várjunk?

35. zen történet

Ez a legrövidebb koan, amit ismerek, és az egyik legütősebb is; benne van az égvilágon minden. Valahányszor elolvasom, elröhögöm magam. Imádom, de tényleg.

Egy nap, amint Mandzsusrí a kapu előtt álldogállt, a Buddha megszólította:
- Mandzsusrí, Mandzsusrí, miért nem lépsz be?
- Mert nem látom, hogy kint lennék - válaszolta Mandzsusrí.

Vége a mesének

Le akartam írni, hogy milyen kurva jó volt a Bakonyban ez a hétvége a csajommal, meg a régi barátokkal, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig nem fejeztem be azt a mesét, amit egyszer régen elkezdtem mesélni:

Meglendült a kardom, kiáltásra nyílt a szám. Nekirugaszkodtam, éreztem, ahogyan az izmaim keményen megfeszülnek. A királylány szeme kitágult a félelemtől, dermedten nézte, ahogyan a sárkányra vetem magam. A sárkány kitátotta a száját, éles fogai megvillantak. Aztán...

Aztán a királylány egyszerre lerázta magáról dermedtségét. Közénk ugrott, egyik karjával eltérítette kardomat, másikkal pedig eltaszította a sárkány fejét, aki harapni készült.
Mindkettőnket meglepett az ereje. Nem a sárkányé; a királylányé. Ott állt közöttünk, szigorúan, határozottan. Én lassan leengedtem a kardomat, mert megéreztem, hogy az a küzdelem, amire számítottam, ezúttal elmarad. A királylány a sárkányra nézett:
- Ugye te sem gondoltad, hogy magad mellett tarthatsz örökre, rabságban? - kérdezte komolyan. A sárkány döbbenten nézte, megszólalni sem tudott. Láttam rajta, hogy őt is letaglózta a kis vörös királylány ereje. A szemében láttam, ahogyan belé villant a felismerés, hogy mindeddig félreismerte azt, akit a rabszolgájának vélt.
A királylány bólintott, és felém fordult. Fáradt, de őszinte volt a mosolya, amikor kinyújtotta a kezét.
- Nem engedem meg, hogy megöld, bár tudom, hogy képes lennél rá. Együtt képesek lennénk. De nem kell meghalnia. Az átok megtört, többé nem lesz képes maga mellett tartani; ehhez elég volt az is, hogy végre eljöttél értem, és én megláttalak. Innen már rajtam áll, hogy mihez kezdek az életemmel. Gyere. - Azzal kézen fogott, és a mozdulatlanul álló sárkány szeme láttára kihúzott maga után az ajtón.
A vártorony egészen megváltozott. Mintha új ablakok nyíltak volna rajta ott, ahol eddig puszta kő volt, és ezeken az ablakokon fényesen ragyogott be a meleg, nyári napsugár. A tükrök mind törötten hevertek a földön; a sárkány varázsereje semmivé vált.
Senki és semmi nem állta utunkat lefelé. Én azt hiszem, kicsit csalódott voltam. Tudtam, hogy lesz még alkalmam küzdeni bőven, a királylánnyal az oldalamon; és ezzel a kurta, furcsa győzelemmel végül hamar megbékéltem.
Kiléptünk a toronyból. Odakint nyár volt, illatos, meleg, boldog nyár. A királylány rám nézett, és elmosolyodott.
- Vannak kérdéseid - jelentette ki.
Bólintottam.
- Majd egyszer talán választ is kapsz rájuk - nevette el magát, azzal futásnak eredt, lefelé egy füves, virágokkal teleszórt domboldalon.
Nem tehettem mást; követtem. És közben arra gondoltam, hogy ez a királylány a leggyönyörűbb, de egyben a legpofátlanabb kis ribanc, akivel valaha életemben találkoztam.


Hát ennyi volt ez a mese. Itt a vége, fuss el véle, boldogan éltünk, míg meg nem haltunk, innen már tudod.

Aztán meg, ha lesz még valami közös kalandunk a ribanckirálylánnyal, úgyis elmesélem.

Mert tudom, hogy érdekel.

"Mondd, hogy te vagy a legerősebb"

Valamelyik este, amikor feküdtünk le a kis vadonjáróval, nézelődtem kifelé a nyitott ablakon. Kurva meleg volt, és ilyenkor az ablak mindig nyitva van (a szúnyogháló egy kurva jó találmány), a mindenféle vadonbéli dögök meg szöszmötöltek odakint. A kis vadonjárót akkoriban éppen idegesítette a kinti motoszkálás, mire viccesen odavetettem neki, hogy nyugodjon meg, ezen a vidéken én vagyok a legerősebb, úgyhogy nincs mitől félnie.

Pár nappal később, lefekvéskor a gyerekem rám szólt, hogy "Apa, mondd el megint, hogy te vagy a legerősebb". Mondom, miért? "Mert megnyugtat." Elmondtam neki, ő meg elégedetten bólintott egyet, befordult a fal felé, nyakig betakarózott (igen, ötven fokban is), és elaludt, mint a tök.

Én pedig arra gondoltam, hogy akkor és ott valóban azt éreztem, hogy én vagyok a legerősebb. Nem csak azon a vidéken, de az egész kurva világon. És a pokol összes démonát puszta kézzel széjjel tudtam volna tépni, ha kell.

És nem, nem önmagamtól voltam én a legerősebb; a fiam tett azzá.

Adja az Isten, hogy sohase kelljen csalódnia az erőmben.

Már a gyerekem is

Már a gyerekem is geek.

Nem csak azért, mert hatévesen fejből megy neki a Star Wars meg a Gyűrűk Ura; nem csak azért, mert fél napokat képes Minecraftozni és olyan dolgokat épít, hogy csak nézek; nem csak azért, mert az Outcast nevű kibebaszottul állat, egyébként ősrégi PC játék bányászainak halandzsanyelvű dalait énekli fejből, vagy éppen első hallásra felismeri a Skyrim főcímdalát, vagy pontosan tudja, hogy a D&D-ben mennyit sebez egy kétkezes csatabárd, és ki is választja a megfelelő kockát a halomból.

Ezek mind borzasztóan fontos és lényeges elemei a geekségnek, de egy geek attól fogva lesz igazán geek, hogy képes hosszasan eltársalogni más geek-ekkel. Mindjárt elmesélem.

Nemrég benéztünk itt a kisvárosban a konzolboltba, mert megígértem a kis vadonjárónak, hogy nézünk neki olyan játékokat a PS2-re, amikkel ő is tud játszani. Tudod, olyan gyerekjátékokat. És végül mit vettünk meg? Jó, megvettük a Jak-et, meg a Ratchet & Clank-et, de a legnagyobb sikere akkoris a God of War-nak volt. Igen bazmeg, 18+-os játék. Vér, szex, erőszak, és annyi gyilkosság, hogy a megölt szörnyek (igen, szerencsére csak szörnyek, a játékban embert nem ölünk) száma kiadná egy kisebb dél-amerikai banánköztársaság teljes lakosságát. És ez egy pálya volt.

Próbáltál már úgy együtt játszani egy hatéves gyerekkel, hogy előre végigmész a pályákon, leellenőrzöd a durva részeket, és aztán engeded csak neki játszani? Pedig én mindent megtettem, hogy lebeszéljem róla, igyekeztem kielemezni a főhős erőszakhoz való viszonyát, a helyes erkölcsi magatartást a modern társadalomban, Kratos mitológiai hős voltát, és egyáltalán, finomítani és megbeszélni a látott dolgokat, hogy ne csak lássa a gyerek azt, hogy mi az az erőszak, hanem értse is.

Azt hiszem, a valdorfos szülők ezen a ponton hívnák rám a gyámügyet.

Én viszont elgondolkodtam pár dolgon, miközben a kis vadonjáróval beszélgettem az erőszakról, ölésről, meg a mesékről úgy általában.

Ja, és mielőtt a valdorfosok megsértődnének, nemrégiben éppen egy hárdkór valdorfos anyuka blogján olvastam, hogy mennyire szereti és támogatja azt, hogy a gyerekei az apjukkal együtt fantasy szerepjátékokat játsszanak, mert látja a gyerekein az egyértelműen pozitív hatásokat. Úgyhogy ennyit erről.

Szóval azon gondolkodtam el, hogy tulajdonképpen miért baj az, ha egy gyerek vért lát. A vér nagyon is valóságos dolog. Ott folyik mindegyikünkben, és a látványa nem szabadna, hogy rémületet keltsen, mert a vér, az egy természetes dolog.

Miért baj az, ha a gyerek látja, hogy mi a halál, és hogy milyen meghalni? A halál egy természetes dolog, mindannyiunkkal megtörténik, a gyereknek tudnia kell, fel kell dolgoznia azt, hogy egy napon mindenki, akit csak ismer, meg fog halni. Meg fognak halni a szülei, a barátai, és meg fog halni ő maga is. És igen, a gyilkosság is nagyon valóságos dolog. És még az is előfordulhat, hogy a gyerekem anyját az ő szeme láttára belezi ki egy pszichopata baltás gyilkos.

És a kurva életbe, ez nem kitaláció, ez nem fantasy, ez igenis megtörténhet, még ha eléggé valószínűtlen is. Igen, sajnos a gyilkosság nagyon is valóságos és mindennapi dolog. Akkor a gyerek miért ne tudjon róla?

A mi társadalmunkban nem beszélünk a vérről, irtózunk tőle. Nem beszélünk a halálról, gyilkosságról, erőszakról, a gyerekek elől (meg magunk elől is) elrejtjük, de azért néha kéjesen tobzódunk benne, ha az a kis szaros végre elaludt. Ha nem látja, élvezettel nézzük a jó kis darabolós horrorpornókat, de a gyerek előtt soha, jaj, még traumatizálná a kis lelkét!

Aztán a szex. Jaj, a gyerekeket tönkreteszi a szex. Ne is tudjanak róla. Azt se tudják, hogy létezik, ameddig nem muszáj. Meztelenül se legyenek, á, a szülők se, mert az kérdéseket vet fel, és a kérdéseket kerülni kell. (Aztán meg, ha ezek a gyerekek felnőnek, és nem lesz jó a szex, na az teszi tönkre őket végleg, de azt ki nem szarja le, akkor már felnőttek, oldják meg ők a problémáikat.)

Apu, engem tényleg a gólya hozott? Igen, kisfiam. És anya szerinted nem jó nő? De, persze hogy jó nő az anyukád kisfiam. Akkor apu, végül is miért a gólyát basztad meg?

Sokat olvastam arról, hogy hogyan is kéne a gyerekeket bevezetni a szex és az erőszak világába. Csak egy a baj. Egyrészt többen többfélét gondolnak, és egyáltalán, nincs megegyezés a pszichológusok között arról, hogy mi a tuti, a tudományból tehát nem lehet kiindulni, mert ebben a kérdésben nem egzakt. Ez nem matematika. Persze, alapdolgok vannak, de azt hiszem, annál fontosabb, mint hogy legyél a gyerekkel amikor ezeket a dolgokat megtapasztalja és beszéld meg vele, nincs. Úgyis mindenki másképp éli meg azt, amit megtapasztal.

És tudod, ha helyesen viszonyulnánk ezekhez a dolgokhoz, mindjárt kevesebb lelki sérült lenne ezen a világon. De kurvára nem viszonyulunk helyesen, ez látszik. Tehát a társadalmi normákra sem hagyatkozhatunk, mert a társadalmi normák rohadtul el vannak baszva.

Akkor mi marad? A saját józan paraszti eszed. Neked a tiéd, nekem az enyém.

És az én saját józan paraszti eszem azt súgja, hogy ne rejtsem el a gyerekem elől az erőszakot, a szenvedést, a szexet, a halált; tehát sem a rosszat, sem a jót. Tapasztalja meg, mi az öröm, mi a boldogság, igen, de tapasztalja meg azt is, mi a fájdalom. És a legjobbat akkor teszed meg a gyerekeddel, ha nem rögtön élesben kell meglátnia, hogy mi a halál.

Ezért játszunk, végeredményben. Hogy rákészüljünk az életre. És nem csak a jóra, hanem a rosszra is. Az emberfeletti hősök és a szörnyetegek nem valóságosak. De a küzdelem, az erőszak, a halál és a gyilkosság; a fájdalom, a szenvedés, a szex élvezete és gyötrelme - ezek nagyon is valóságosak és az életünknek ezek a legfontosabb elemei. Ezeket meg kell ismerni, mert aki nem ismeri meg ezeket a dolgokat, akkor fog sérülni, amikor a legkevésbé lesz rá félkészülve, amikor a legsebezhetőbb lesz, és kurvára nagy az esélye annak, hogy sohasem fog felgyógyulni a sérüléseiből.

Ennyi a véleményem ezekről a dolgokról. És tovább folytatjuk a God of War-t, és én továbbra is végigjátszom előre a pályákat, hogy lássam, mi fog történni; hogy elmagyarázhassam a kis vadonjárónak; hogy megértse. És persze ha nem akarja, nem kell néznie. De eddig mindig akarta, hát nézi. Hiszek abban, hogy ez így működni fog, és a javára válik. Legfeljebb már hétévesen tudni fogja, mi történik akkor, ha valakinek kitörik a nyakát, vagy lehajítják egy hegyoldalról; vagy hogy valójában honnan is jön egy kisbaba.

Megpróbálom úgy csinálni, hogy neki a lehető legjobb legyen. Ezért vagyok én az apja. Persze amit már elbasztam, azon nem tudok segíteni, de azon, ami most jön, azon még igen. Sohasem leszünk konformisták, az kurvaélet, de ezt már akkor tudnia kellett, amikor hozzám született, erre a világra. Sohasem fogunk beolvadni, mi mindig lázadók leszünk, aztán hogy ezzel mit tudunk kezdeni, azt majd meglátjuk. Nekem bejött. Hiszek abban, hogy neki is be fog jönni. Nem ez a legkönnyebb a lehetséges utak közül, de biztosan tudom, hogy ezen lehet a legmesszebbre jutni. És ha már megszülettünk, ha már itt élünk ezen a világon, akkor hozzuk ki belőle a lehető legtöbbet. És a legjobbat.

Ennyit erről.

Na, de befejezem a történetet, amit elkezdtem: szóval bementünk a konzolboltba, és a kis vadonjáró rögtön letámadta az eladósrácot. A csávó klasszik video game nerd volt, fajának jellemző példánya: alacsony, kurva dagadt, szakállas, hosszú hajú, szemüveges, zsíros, pattanásos arcú srác. Emellett nem volt antiszociális, tehát rosszul mondtam, mégsem volt annyira jellemző példány; és én teljesen hanyatt vágtam magam azon, hogy a kis vadonjáró milyen természetes módon beszélget el vele a Lego Batman nevű játék apróságairól. Engem is megdöbbentett, hogy a csávó fejből nyomta, hogy melyik Lego játékok jelentek meg PS2-re; eddig azt hittem, csak én tudom fejből ezeket a dolgokat. Tudom, többet kéne geekek közé járnom. Nem, nem is az döbbentett meg igazán, hogy ő kurvára képben van, elvégre ez a kasztja, inkább az döbbentett meg, hogy itt vagyok én meg a gyerekem, és mi kurvára képben vagyunk, pedig egyikünk sem az a tipikus geek.

Most komolyan, én ezzel az eladósráccal órákat tudtam volna beszélgetni úgy, hogy senki más nem érti, hogy miről beszélünk, aki nem gamer; de kettőnk között a kontraszt nem is lehetett volna nagyobb. A napbarnított, kigyúrt kopasz kidobósrác, meg a klasszikus basement dweller. Érted. És ilyenkor mindig komolyan elgondolkodom azon, hogy akkor én most hova is tartozom igazán? Nekem mi a kasztom? Hogy lehet az, hogy harminchárom év alatt nem olvadtam be sehová? Miért nincs egy egyértelmű címkém, hogy ez vagyok, vagy az vagyok, miért érzem azt, hogy megmaradtam kívülállónak, és miért nem rémülök meg ettől?

És miért érzem azt, hogy bármennyire nehéz is olykor, a kis vadonjárónak sem kívánom másképpen?

Majd egyszer, ha felnőtt, megkérdezem tőle, hogy szerinte jól csináltam-e.

És igyekszem nem félni attól, amit majd válaszolni fog.

Kalandok a vadonban 12.

Na elkezdtük a nyár utolsó hónapját öcsém. Vagyis helyesebben mondva az augusztust, mert ezen az éghajlati övön, itt a vadonban a nyár utolsó hónapja az utóbbi években a szeptember, és ez jól van így.

Az időjárás-előrejelzést nézve még mindig heves erekcióm támad a számokat nézegetve, mert úgy néz ki, hogy az egész augusztus kurva meleg lesz. És ez is jól van így. Helyükön vannak a dolgok.

A tüzifám is megérkezett, leborították az udvarra, és az a baszott nagy kupac most pár napra megoldja a kardióedzés problematikáját, merthogy talicskázni fogok, pakolni és rakodni megállás nélkül. Legalább elfoglalom magam és nem gondolok arra, aki ami hiányzik. A kis vadonjáró már felajánlotta a segítségét, és ahogyan ismerem, nem is lehet majd lerázni, muszáj lesz hagynom hogy segítsen, de még úgyis hamar megunja ezeket a dolgokat, és inkább bezúz Minecraftozni.

(Én meg elképzelem, hogy rabszolga vagyok valahol az ókori Rómában, és két gladiátorviadal között fát hordok a gazdag patríciusok téli lakába, hogyha hűvösebbre fordul az idő, nehogymár megfázzanak szerencsétlenek. Jó, mi? LARP-olás felsőfokon, nagyoknak.)

Ja, és önálló életemben végre először kisuvickoltam a fürdőszobámat, amúgy istenesen, de tényleg. Tudom, hogy ez kis lépes az emberiségnek, de annál nagyobb lépés nekem. Rájöttem, hogy én szeretem azt a látványt, amikor fényesen ragyog a csap, szeretem a tisztítószerek szagát, és kurva nehezen állom meg, hogy az egyszer már vadiújra suvickolt mosdókagylót ne puckoljam ki minden egyes használat után. De majd erőt veszek magamon, és csak heti egyszer tisztítok fürdőszobát. A többi napot meg valahogyan majd átvészelem.

És igen, onnantól fogva, hogy te pucolod a saját vécédet, többé nem akkora élvezet körbehugyozni a klotyó peremét, csak mondom. És már a gyerekemnek sem hagyom, inkább leordítom a haját, tanuljon meg célozni, a kurva életbe.

És nem, köcsögök, a közhiedelemmel ellentétben a házimunka nem feminizál.

Viszont mostantól fogva figyelni fogom, mennyire dzsuvázod össze a mosdómat, gecc.