Orfű

Na, ha már úgysincs nyár odakint, legalább nosztalgiázhatok tovább a régi nyarakról.

Szóval még mindig a június és még mindig az érzés, hogy végre itt a nyár, és végre szabad vagyok. Komolyan, nekem ez mindig ilyen volt. Nem azért, mert az iskola szar volt, de tényleg, rohadtul jó volt a társaság, egyébként elbaszott idő volt minden perc, amit ott töltöttem, de ha az ember megtanult álmodozni az órák alatt, és elég okos volt ahhoz, hogy oda sem figyelve is tudja az anyagot, akkor túl lehetett élni.

Túl lehetett élni elég sokáig, és előbb-utóbb mindig jött a nyár. Azt hiszem, ezért tudok annyira jól várni (ne ugass közbe ribanc), még ha nem is megy mindig könnyen, mert tudom, hogy úgyis eljön amire vágyom.

Mindig eljön.

A másik hely az Orfű volt. Úgy nőttem föl, hogy Orfű mindig volt, és nem is értettem azokat, akik nem valami vízparton töltötték az egész nyarat. Akiknek nem az a program egész nyáron, hogy reggel felkelés után irány a strand, hatalmas cuccolással, lerakodás egy fa alá, ebédre palacsinta meg lángos, meg a becsomagolt szendvicsek, fürdés-megszáradás-olvasás-játék-fürdés végtelen körforgásban, mindennap. Ha meg rossz az idő, ott a faház, meg a konzol (Nintendo, öcsém).

És soha, semmit sem kell csinálni, de bármikor bármit lehet.

Meg persze a bringa ott is, mert nekem egész életemben az volt a fő menekülési szórakozási formám, tekerni bele a világba, ameddig csak bírom erővel. Orfűn tanultam meg egyébként bringázni. Orfűn tanultam meg úszni is. Orfűn tanultam meg, hogyan érdemes élni akkor, ha minden rendben van.

Azóta sincs olyan, hogy minden rendben volna, de jó tudni, hogy volt valaha.

És az is fontos, hogy legalább emlékezni van mire. És persze ami velem maradt, ami most már mindig velem marad, hogy annyira várom a nyarat, mert a nyár az csodálatos, a nyár az én évszakom, nyáron kiszabadulok, nyáron boldog vagyok. Nyáron minden lehetséges. Igen, szerelmes is nyáron voltam először életemben, az mondjuk a Balaton volt (naná) és nem Orfű, de volt ott is elég kaland, mert a nyár az olyan.

Orfű már nincs meg, mert a nyaralót eladtuk, a strandot átépítették, mert ezek a dolgok így mennek. Valaha, régen, azt terveztem hogy ott fogok élni, de másképpen alakult, és nem, nem bántam meg, csak a szívem sajdul meg néha, ha arra gondolok, hogy valaha az enyém volt az a hely. Ott sem jártam soha télen. Nem érdekelt. Csak tavasztől őszig, csakis akkor akartam látni, mintha az a hely egészen odáig nem is létezett volna, és csak akkor kelt volna életre. Én legalábbis így éltem meg.

És most már az a hely örökre az álmaim világába került, és most már csak a képzeletemben térhetek vissza oda.

És ez fontos, mert megértettem, hogy idővel mindennel így leszek majd. Az egész életemmel is, igen.

Igaz?

(És mire befejeztem ezt a bejegyzést, haza is értem, és mire hazaértem, kisütött a nap. Néha nem szavakban kap választ az ember, ha kérdez, de a válasz mindig megérkezik.)