Éreztem én, hogy nem kell nekem igazán a mártírapukás szenvedés, csak nem hittem el igazán. De most már látom. És mielőtt közbepofáznál, hogy csak racionalizálok, közölném, hogy megvolt a lehetőségem másképpen dönteni, még mindig megvan, és ahogyan az exsárkányt ismerem, még egy jó darabig meg is lesz, de most már nem fogom meggondolni magam. Ha ő igen, akkor pedig megszívta. Alaposan.
Nekem mindig idő kell, méghozzá sok idő, hogy megszokjam az újat, de egyébként bármihez alkalmazkodom, akár egy kaméleon, és ha már befészkeltem magam az újba, sohasem szoktam visszasírni a régit. Alapvetően nem szeretek nosztalgiázni. Tudod milyen, amikor az emberek leöntik a régi emlékeiket ilyen cukros-taknyos-nyálas-aranyozott szósszal, és könnybe lábadt szemmel merengenek azon, hogy höjj, milyen jó is volt az.
Hát nem volt jó.
Kurvára kibaszottul nem volt jó.
Most jó. Itt és most.
Nemrég eszembe jutott, hogy az egyik oka annak, amiért ezt akartam, az volt, hogy több időt szerettem volna. Több időt magamra. Több időt anélkül, hogy győzködni és könyörögni és alkudozni kelljen. És több időt anélkül, hogy rosszul kelljen éreznem magam miatta. Ezt meg kell még tanulnom. Gyakorolnom kell. Mondják, hogy a jót könnyű megszokni, de még a legjobbhoz is kell némi idő. Főleg az olyanoknak, mint én.
És meg kell tanulnom azt is, hogy milyen szabadnak lenni.
Most például végre van időm olvasni. Tudod, milyen sokat jelent ez nekem?
Komolyan, az élet császárának érzem magam, mert tudom, hogy ha belendülök, újra úgy fogom falni a könyveket, mint régen. És milyen átkozottul hiányzott már. Kicsit átlépni máshová. Nem azért, mert az itt az rossz, hanem mert a máshol is kell. Ennyi megmaradt belőlem az álmodozóból, és ennyit meg is akarok tartani belőle.
Mert amúgy hídégető típus vagyok, tudtad? Nem szeretem a megalkuvást, meg az elmaszatolást, a félmegoldásokat, meg nem szeretem az egy helyben toporgást sem. És az égő hídról legalább muszáj lerohanni, vagy te is vele égsz el. És elégni is egy megoldás, csak nem az enyém.
Tudod, mostanában sokszor érzem azt, hogy a régi életem csak álom volt. Van bennem ez a dolog, hogy a rosszat általában könnyen és gyorsan elhalványítom magamban. El nem felejtem soha, de inkább a jó dolgok maradnak meg élesebben. Önvédelem, persze, meg hárítás, meg ilyenek, de leszarom; a lényeg, hogy ne felejtsek el semmit, ez az egyetlen módja annak, hogy ne kövessem el újra és újra ugyanazokat a hibákat.
Ha nem tanultam meg, amit kellett, úgyis újra el fogom követni.
Most pedig gyerünk, folytassuk a Vadonjáró-showt, mert végre nyár van, meleg van, élet van, hát nyomassuk.
Stay tuned.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése