Ismersz olyan kertet, vagy udvart, amelyiknek van elfeledett sarka? Tudod, mire gondolok. Azokra a bokroktól, gaztól benőtt kis zugokra, amiket sokáig nem használnak, olyan sokáig, hogy el is felejtik, hogy egyáltalán ott van.
Vagy a házak között azok a méternyi rések, ahol sosem jár senki, amit észre sem lehet venni, ha az ember nem figyel oda. Pedig sokszor a legforgalmasabb utcák mentén vannak, ahol a legtöbb az ember, és mégis, ezek a helyek mintha nem is léteznének az arra járók fejében. Sokszor még akik ott élnek sem tudnak róla, vagy ha tudnak, hát úgy tesznek, mintha nem tudnának.
A nagyvárosokban nagyon sok ilyen van. És biztosan nem csak én látom őket. Biztosan más is látja őket, csak azért nem megy oda be, mert fél. Vagy mert nem érzi azt, hogy be kéne mennie, mert nincs ott semmi.
Ezeknek a zugoknak a létezése teljesen értelmetlen.
Ezek a zugok, azt hiszem, a lélek sötét oldalának a kapui. És értsd: ami sötét, az nem feltétlenül gonosz. Csak nem ragyogja be a fény, valami okból.
Nemrégen akadtam rá egyre, amikor éppen vártam valakire egy budapesti ház kis kertjében. Csakis azért vettem észre, mert éppen vártam. És amikor az ember vár, és nincsen semmi dolga (ugye milyen nagyon ritkán van ilyen?) akkor jobban kinyílik a szeme, alaposabban szemügyre veszi a környezetét és hajlamos olyan dolgokat is észrevenni, amelyek egyébként teljesen elkerülnék a figyelmét.
Már ha valaki tudja még, milyen teljesen kinyitni a szemet. Észrevetted, hogyha manapság az embereknek várakozniuk kell, egyszerűen előkapják a telefonjukat, és elkezdik nyomkodni? Nem néznek körül. Nem látnak. Nem is érdekli őket, mi van körülöttük. Nagy kár, de hát az ő bajuk.
Szóval észrevettem ezt a kis zugot a kert legvégében, két házfal között. Ronda egy hely volt. A szomszédos ház teteje rálógott, lehetett fél méter széles az egész, és csakis akkor lehetett észrevenni, amikor az ember elment egészen a kert végéig. Nekem volt időm, hát elmentem. És észrevettem, hogy az a kis zug tele van dobálva fogasokkal. Régi, használt, törött fogasok hevertek ott a feltöredezett betonon egy nagy kupacban.
Az itt lakók ebbe a kis elrejtett sarokba hordták a fogasaikat meghalni.
Miért gondolok ilyenkor mindig arra, hogy az emberi léleknek olyan mélységei vannak, amiket sohasem fogunk megérteni? Ezt látni kell. És még ha meglátjuk se biztos, hogy tudunk vele mit kezdeni.
És megértem azokat, akik messze kerülik ezeket az elfeledett sarkokat. Olyan dolgokat látni ott, amit nem biztos, hogy látni szeretnénk.
Én gyerekkoromban sokszor behúzódtam ezekre a helyekre, egyedül lenni. Tudod, ezeken a helyeken azt érezni, hogy kilépsz a térből, és kilépsz az időből. Az ilyen elfeledett helyek nem igazán a világ részei már. Valahová máshová tartoznak, hogy hová, azt nem tudom. Ezeken a helyeken nagyon könnyű egyedül lenni, és nagyon könnyű azt érezni, hogy a világ többi része valójában nem is létezik. Könnyű elbújni. Könnyű kifakulni kicsit a világból. És gyerekként nekem ez nagyon jól esett néha.
Aztán felnőttem, és mindig igyekeztem úgy élni, hogy az én kertemben ne legyenek ilyen elfeledett sarkok. Azt akarom, hogy a napfény mindenhová elérjen, és a szemét a szemetesbe kerüljön, azok a tárgyak, amiket pedig valóban használok, a kezem ügyébe.
És már nem vágyom arra sem, hogy elbújjak egy ilyen helyre; és már én is félek kicsit attól, hogy kifakulok ebből a világból, ha túl sokáig leszek ott, de ez csak azért van, mert már nagyon szeretek ebben a világban élni, jobban, mint a saját képzeletemben, és ez nagy dolog.
De azért még meglátom ezeket a helyeket. Még észreveszem.
És remélem ez így lesz, amíg csak élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése