Kalandok a vadonban 11.

Onnan tudod, hogy tényleg itt a nyár, hogy odakint a mezőn virágzik a lábszagvirág.

Most a latin nevét meg nem mondom neked, de évekkel ezelőtt, amikor ideköltöztünk (éppen nyár volt akkor is), és elmentünk sétálni, találkoztunk először ezzel a randa, széles bokrokban kéken virágzó izével. A kis vadkan kis vadonjáró megszagolta, és közölte, hogy lábszaga van, mire én is megszagoltam, és tényleg az volt. Klasszikus, férfias lábszag.

Ezzel aztán megszületett a növény azóta is használatos, vadonjárók számára hivatalos elnevezése, a lábszagvirág.

Megfigyeltük az elmúlt években, hogy mindig júniusban virágzik, hol előbb, hol később, de amikor átható lábszagával beborítja az egész környéket, akkor tutibiztos, hogy már nyár van.

Úgyhogy nekem már a lábszagról is csak a nyár jut eszembe, mert mint azt a tudósok tudományos alapon megállapították, legerősebb emlékeink valamiért a szagokhoz kötődnek. Nekem történetesen ezúttal a lábszaghoz.

A kis rohadékok ráadásul több, mint egy hónapig virágzanak ilyenkor, amitől olyan kellemesen tornatermi öltözőszag van ilyenkor ezen a vidéken, de ez nem baj, én szeretem a tornatermeket is, mert sportos csávó vagyok, ha nem tudnád.

Tegnap fűnyírás közben is mélyeket szippantottam a fejedelmi illatból, és csak kicsit zavart, hogy minden belélegzéskor tucatnyi szúnyogot is letüdőztem. Meg lehet szokni. Mert az árvíz ugyan hozzám nem ért el, de az a több millió szúnyog, aki az árvíznek köszönheti nyomorult kis életét, az viszont igen. Ha valaki tegnap estefelé erre járt volna, akkor láthatott volna egy nagy, sűrű szúnyogfelhőt hangos motorzúgás közepette haladni egy meredek, teraszos elrendezésű kert füves rézsűin. Szemfülesebbeknek az is feltűnt volna, hogy a berregő szúnyogfelhő nyomában csutkára eltűnik a fű. Ebből aztán le lehetett volna szűrni azt a következtetést, hogy az éhező szúnyogok kínjukban nyilván rákaptak a fűevésre.

Holott a helyzet sokkal prózaibb - csak én nyírtam a füvet a hátsó kertben. A végére úgy lezsibbadtam a két sörtől szúnyogcsípésektől, hogy már egyáltalán nem is zavartak a kis gecik. A tüdőmben elfér az a pár szúnyog, a gyomromban is, csak a szememből piszkáltam ki őket folyamatosan, mert a szememre arra érzékeny vagyok.

Most egy darabig igyekszem kerülni a kertet. Vagy beszerzek egy olyan vegyvédelmi kezeslábast, és abban fogom tolni.

A nyár végéig.

Megszabadulni a számoktól

Régebben volt kinti hőmérőm, nézegettem is sokat. Érdekelt is, hogy hány fok van, mert nem mindegy, hogy például a reggeli edzéshez hogyan öltözöm föl, tudod. Kurva fontos dolgok ezek.

Régebben volt benti hőmérőm is, nézegettem azt is sokat. Érdekelt hogy hány fok van, mert tudnom kellett, hogy kell-e még rakni a kandallóba, vagy kell-e szellőztetni ha túl meleg van, mit vegyek föl a lakásban, nyitva hagyhatom-e az ajtót, vagy nem. Kurva fontos dolgok ezek is.

Aztán az ex-feleségem elvitte a hőmérőket (igen, a kintit és a bentit is) és azóta nem tudom, hogy pontosan hány fok van odakint, meg idebent.

A döbbenet az, hogy így is tudok élni. Sosem gondoltam volna.

Persze tudhattam volna, mert a számok absztrakt dolgok. Nem valódiak. Nem is léteznek, csak a fejünkben. Ezen elgondolkodtál már? És még hány olyan dolog is van, aminek kurva nagy jelentőséget tulajdonítunk, pedig csak bennünk van?

És nem a hőmérsékletről beszélek; persze, a meleg az van, meg a hideg is van. De hogy ez jó, vagy rossz, és hogy mikor túl meleg, meg mikor túl hideg, azt ki mondja meg?

Mostanában sokat nézegetem a lakásban az órákat is. Azok is csak számok. És azokat is a legjobb lenne kibaszni a mezőre. Rabságban tartanak azok a rohadékok is, azt hiszem.

(Az megvan, amikor a szerzetes odamegy a zen mesterhez, és megkéri őt, hogy segítsen neki megszabadulni? Nincs? Akkor gyorsan elmondom. Szóval a mester erre megkérdezi, hogy fiam, téged meg ki vetett rabságba? A szerzetes csodálkozva feleli, hogy őt ugyan senki. Mire a mester: akkor meg mi a szarnak akarsz megszabadulni?)

Most őszintén, mi a jelentősége egyetlen percnek, hogy mérni kelljen? Persze, tudom, ne is mondd. Van, akinek egy perc elég a szexre, például. Egy atomfizikus ennyi idő alatt annyi részecskét összeütköztet, amennyit te elképzelni sem tudsz. És a forró kályhára ráülni is elég hosszú idő az az egy perc.

De például megcsókolni a csajodat, egy egész percig, az sem akármi. Csak azt kevesebbnek érzed. Mindig kevesebbnek.

És azt hiszem, éppen ez a bajom a számokkal. Amikor tudományt csinálunk velük, akkor kurva jók, és kurva hasznosak, és nem tudnánk nélkülük élni. De boldoggá tenni, azt nem tudnak. Akármennyire is jó lenne lemérni és kiszámolni a boldogságot, nem megy. Pedig olyan könnyű lenne.

Sőt, nemhogy nem segítenek boldognak lenni, de a boldogsághoz néha teljesen meg is kell szabadulni tőlük. Teljesen, érted? Mert van, ami nem mérhető, és van, ami nem számolható ki, mert van, ami úgy lett kitalálva, hogy ne fogjon rajta a ratio, hanem kaotikus legyen, bolond legyen, őrült legyen, szertelen legyen, határtalan legyen, korlátlan, végtelen, felfoghatatlan legyen. És mégis, mégis teljesen átélhető. Mégis megfogható, ölelhető, szerethető, élvezhető.

Azt hiszem, ha végre szabadságra megyek, kikúrom a lakásból az összes órát.

Érted, legalább a szabadságomon hadd legyek szabad.

A vadkan

Új totemállatom van, csak mondom.

Ez a csávó itt:

Ez egy vadkan, a gyengébbek kedvéért, kissé úgy alakítva, hogy még jobban hasonlítson rám.

Ezt a képet egyébként még tetkóként is el tudnám viselni, annyira telitalálatnak érzem.

A helyzet az, hogy sokáig a farkas volt a totemem, egészen hosszú évekig, de úgy látszik, ha az ember megváltozik (vagy mondjuk inkább úgy, hogy önmaga lesz végre), akkor még ezek az apró dolgok is megváltoznak.

Vagy talán nem is annyira apró dolgok. Egyes kultúrákban a totemállat minden területen meghatározhatta valakinek az életét, kezdve attól, hogy miket és mikor eszik, mit dolgozik, mi az értékrendje, és mik a céljai (és persze a feladata) az életben. Szóval érted.

Na, és nekem most el kéne magyaráznom, hogy miért egy vaddisznó, és többé miért nem a farkas.

Ahhoz, hogy ezt el tudjam magyarázni, ki kéne elemeznem magam durván, de ezt most nem fogom megtenni. Ha ismersz, úgysem kell bemutatnom magam, ha meg nem ismersz, találgass. Pszichoanalízis helyett inkább minden további rizsa nélkül leírok nektek pár dolgot a vadkanról (latinul Sus Scrofa ha tudni akarod):

- egy vadkan akár 400 kilósra is megnőhet, a hosszúsága pedig megközelítheti a 3 métert. És ezt szteroidok nélkül, öcsém.

- alapvetően nem agresszív, de ha basztatják, nagyon durván be tud gerjedni, és akkor lazán megöl egy embert. Még halálra sebzetten is életveszélyes. Ha le akarsz zúzni egy vaddisznót, készülj fel a legrosszabbra. (Vagy lődd le fél kilométerről egy puskával, te gyáva fasz.)

- a vadkan és a házi sertés között a különbség inkább csak felfogás kérdése. Azért én oda fogok figyelni arra, hogy ez a különbség mindig egyértelműen érzékelhető legyen. A házi sertések is vissza tudnak vadulni, csak hogy tudd, úgyhogy a helyzet sosem teljesen reménytelen.

- a vaddisznónak rövid farka van. (Hát, úgy látszik a hasonlóság sosem lehet teljes.)

- a vaddisznók kondában élnek, de a vadkanok csak a párzás ideje alatt szállnak be a csapatba, egyébként magányosan élnek. Érted.

- a vadkan mindenevő. Ha éhes, még téged is megeszik öcsém.

- a vadkan odúban él. Az odújában rohadtul jól érzi magát, úgyhogy ne csesztesd ha otthon van nyugiba.

- a mitológiában a vadkan jelképezi a termékenységet, az ádáz, vad, bátor lelket, és a háborút. A heraldikában a vadkan elszántságot, kitartást, merészséget, rendíthetetlenséget, és (ezt kapd ki) vendégszeretetet jelképez.

Na, remélem valamit okosodtál, köcsög.

Én meg most megyek dagonyázni, mert kurva meleg van.

Kertek elfeledett sarkában

Ismersz olyan kertet, vagy udvart, amelyiknek van elfeledett sarka? Tudod, mire gondolok. Azokra a bokroktól, gaztól benőtt kis zugokra, amiket sokáig nem használnak, olyan sokáig, hogy el is felejtik, hogy egyáltalán ott van.

Vagy a házak között azok a méternyi rések, ahol sosem jár senki, amit észre sem lehet venni, ha az ember nem figyel oda. Pedig sokszor a legforgalmasabb utcák mentén vannak, ahol a legtöbb az ember, és mégis, ezek a helyek mintha nem is léteznének az arra járók fejében. Sokszor még akik ott élnek sem tudnak róla, vagy ha tudnak, hát úgy tesznek, mintha nem tudnának.

A nagyvárosokban nagyon sok ilyen van. És biztosan nem csak én látom őket. Biztosan más is látja őket, csak azért nem megy oda be, mert fél. Vagy mert nem érzi azt, hogy be kéne mennie, mert nincs ott semmi.

Ezeknek a zugoknak a létezése teljesen értelmetlen.

Ezek a zugok, azt hiszem, a lélek sötét oldalának a kapui. És értsd: ami sötét, az nem feltétlenül gonosz. Csak nem ragyogja be a fény, valami okból.

Nemrégen akadtam rá egyre, amikor éppen vártam valakire egy budapesti ház kis kertjében. Csakis azért vettem észre, mert éppen vártam. És amikor az ember vár, és nincsen semmi dolga (ugye milyen nagyon ritkán van ilyen?) akkor jobban kinyílik a szeme, alaposabban szemügyre veszi a környezetét és hajlamos olyan dolgokat is észrevenni, amelyek egyébként teljesen elkerülnék a figyelmét.

Már ha valaki tudja még, milyen teljesen kinyitni a szemet. Észrevetted, hogyha manapság az embereknek várakozniuk kell, egyszerűen előkapják a telefonjukat, és elkezdik nyomkodni? Nem néznek körül. Nem látnak. Nem is érdekli őket, mi van körülöttük. Nagy kár, de hát az ő bajuk.

Szóval észrevettem ezt a kis zugot a kert legvégében, két házfal között. Ronda egy hely volt. A szomszédos ház teteje rálógott, lehetett fél méter széles az egész, és csakis akkor lehetett észrevenni, amikor az ember elment egészen a kert végéig. Nekem volt időm, hát elmentem. És észrevettem, hogy az a kis zug tele van dobálva fogasokkal. Régi, használt, törött fogasok hevertek ott a feltöredezett betonon egy nagy kupacban.

Az itt lakók ebbe a kis elrejtett sarokba hordták a fogasaikat meghalni.

Miért gondolok ilyenkor mindig arra, hogy az emberi léleknek olyan mélységei vannak, amiket sohasem fogunk megérteni? Ezt látni kell. És még ha meglátjuk se biztos, hogy tudunk vele mit kezdeni.

És megértem azokat, akik messze kerülik ezeket az elfeledett sarkokat. Olyan dolgokat látni ott, amit nem biztos, hogy látni szeretnénk.

Én gyerekkoromban sokszor behúzódtam ezekre a helyekre, egyedül lenni. Tudod, ezeken a helyeken azt érezni, hogy kilépsz a térből, és kilépsz az időből. Az ilyen elfeledett helyek nem igazán a világ részei már. Valahová máshová tartoznak, hogy hová, azt nem tudom. Ezeken a helyeken nagyon könnyű egyedül lenni, és nagyon könnyű azt érezni, hogy a világ többi része valójában nem is létezik. Könnyű elbújni. Könnyű kifakulni kicsit a világból. És gyerekként nekem ez nagyon jól esett néha.

Aztán felnőttem, és mindig igyekeztem úgy élni, hogy az én kertemben ne legyenek ilyen elfeledett sarkok. Azt akarom, hogy a napfény mindenhová elérjen, és a szemét a szemetesbe kerüljön, azok a tárgyak, amiket pedig valóban használok, a kezem ügyébe.

És már nem vágyom arra sem, hogy elbújjak egy ilyen helyre; és már én is félek kicsit attól, hogy kifakulok ebből a világból, ha túl sokáig leszek ott, de ez csak azért van, mert már nagyon szeretek ebben a világban élni, jobban, mint a saját képzeletemben, és ez nagy dolog.

De azért még meglátom ezeket a helyeket. Még észreveszem.

És remélem ez így lesz, amíg csak élek.

A kedvenc játékaim

Konzoljátékokról lesz szó öcsém; ha azt sem tudod mi az, pörgess tovább. Ez most ilyen übergeek bejegyzés lesz.

Az a helyzet, hogy még nászajándékba kaptunk egy PS2-t (nem fogom elmagyarázni, guglizd meg), de sohasem használtuk, mert ugye komoly felnőtt családos ember nem nyomkodja ezeket a szarokat. Évekig nem is érdekelt a dolog, állandóan odaadtam valakinek, hátha elfelejti visszaadni, és akkor nem is kell foglalkoznom vele.

De most, hogy a kis vadonjáró már nagyobb, én meg már nem vagyok komoly felnőtt családos ember (istenem, de kurva jó érzés ezt leírni), meg mégiscsak meg kell felelnem az elváltapuka szerepkörnek, rájöttem, hogy miután már minden olyasmin túl vagyok, amivel a szingli apukák kitöltik az idejüket, ha végre egyedül lehetnek, itt az ideje egy kis játéknak is a sok faszverés után.

Persze az asztali gépen eddig is voltak játékok, és gyűrtük is őket kegyetlenül a kis vadonjáróval (egyedül sosem volt túl sok kedvem játszani, de most ugye más a helyzet, most muszáj lesz), de az a rohadt gép mostanában rengeteget szarakszik, ráadásul egyre nagyobb macera csak a játék miatt megtartani, ezért úgy döntöttem, kipróbáljuk a konzolt. Már ha össze tudom szedni végre, mert szanaszétfelé van az a szar. Kellett az öcsémnek adnom, naná.

Szóval kipróbáljuk, ha tetszik, megtartjuk, azt a nyomorult vasdobozt meg végre kikúrjuk a mezőre*.

Nem is emlékeztem rá egyébként, hogy ennyiféle játékom volt a cucchoz (meg kaptam is hozzá egy csomót ajándékba), úgyhogy nem is az elejéről indulunk. Rögtön kipróbálhatunk rengeteg szart, valamelyik csak be fog jönni mind a kettőnknek. Nekem ugye komoly konzolos múltam van, de a kis vadonjárót sem kell félteni, nem fog sok ideig tartani, hogy csak vért izzadva tudjam legyőzni (vagy egyáltalán nem), ha megszokja a keze meg az agya az irányítást.

Rá is szabadultam a netre, és megnéztem, miféle játékok vannak még PS2-re. Hát öregem, kurva sok van. És egyébként éppen jókor kezdjük el a dolgot, mert a PS2 már lejárt lemez, új játékok már nem jönnek ki hozzá, a régiek ára meg villámgyorsan zuhan, úgyhogy nekünk éppen jó lesz most belevágni. Szerencsére nem vagyok az a típus, akinek mindig a legújabb generációs cuccok kellenek, sőt. A kis vadonjáróval az egyik kedvenc játékunk egy Sega Genesis cucc, csak mondom. Olyat is szinte már csak emulátoron lehet tolni, mert az eredeti gépek mind elporladtak.

Ahogy nézegettem a PS2 játékokat, ki is írtam magamnak párat, ami érdekel, és rá kellett jönnöm, hogy van egy határozott elképzelésem arról, hogy mivel is szeretek játszani. Ez mindig így volt, és ebben is képtelen vagyok követni a mainstreamet. Mondjuk meglepne, ha éppen ebben lennék normális.

Na, elmondom mik a kedvenc játékaim, meg azt is, hogy mi nem az.

Az überkedvenc, az a szamurájos-kardozós szerepjáték. Tessék, kimondtam. Ilyenből egy már van is, de még legalább három van a listámon. Érted, megy egy csóka kimonóban, egy szál karddal, dzsal az erdőben, körülötte csicseregnek a madarak, gyönyörű a táj. Egyszercsak rezzennek a bokrok, és előugrik mindenféle arc. Gonosz szamurájok, nindzsák, onik, kisfaszom. Szamurájunk egy pillanatig mozdulatlanul áll, aztán amikor az első geci ráront, villámgyorsan kardot ránt és mindenféle változatos módon felaprítja az ellenséget. Fröcsköl a vér, röpülnek a levágott végtagok, aztán amint eloszlik a por-, és vérfelhő ott áll a szamuráj komor arccal a tisztás közepén, a kardját rezzenéstelenül tartja maga elé... majd miután az utolsó ellenség fejetlen torzója is eldőlt, lassú, komótos léptekkel továbbindul.

Na, ebből képes vagyok akárhány órát végigjátszani. Nem fogom megmagyarázni, nem is tudnám. Szeretem és kész. Anno többen is basztattak, hogy miért nem megyek kendozni ha ennyire odavagyok a japán kardvívásért, de tudod, ez csak játék, nem tudom akarnám-e csinálni ezt igazából is. Még az is lehet hogy fogom.

Ugyanennyire szeretem a nindzsás cuccokat is. Az ugye kicsit más műfaj. Az is japán, de ott lopakodni kell az éjszakában, csendesen, óvatosan, semmi kaszabolás, meg hősi küzdelmek, csak dobócsillagok, meg gyors torokmetszések, aztán belopózni a papírházba és ledöfni a daimyót, mielőtt felébred, és mielőtt a testőrei észreveszik, hogy valaki jár ott... és aztán szintén észrevétlenül eltűnni, vissza a kis hegyi falucskába ahol a nindzsák titkos rejtekhelye van...

És nem, nindzsa sem lennék igazából, de eljátszani gyerekorom óta szeretem.

Jöhetnek még a bunyós játékok is (naná, öcsém), de nem azok, amik valódi sportokat szimulálnak. Utálom a szimulátorokat. Ha bokszolni, vagy MMA-zni akarok, elmegyek edzésre. Ezek a valódi küzdősportokra épített játékok mindig frusztráltak, mert ezeket a cuccokat nézni sem szeretem, csak csinálni. Bunyós játékokból azokat bírom, amik ilyen utcai bunyós cuccok, meg a klasszik 2D-s verekedős játékok. Nem kell nekem a realizmus, arra ott az igazi élet. Arról nem is beszélve, hogy mire egy ilyen játékban világbajnok leszel, addigra igazából is megtanulhatnál bokszolni, és akkor már... érted, ugye?

A szerepjátékok is jöhetnek. Lehetőleg fantasy, de bármit meg tudok szeretni, ha olyan a hangulata. Tudod, ezek azok a játékok, amikbe úgy igazán bele lehet veszni, mint egy jó könyvbe, csak ez sokkal, sokkal több ideig tart. Ezekkel éppen az a baj, hogy kurva sok idő kell hozzájuk, ami nekem most már nincs, de akkor is ezek tudják nekem a legnagyobb élményeket adni, ha játszom velük. A Final Fantasy VII-et amíg élek nem fogom elfelejteni.

A gladiátoros játékok szintén a gyengéim, és PS2-n ebből is van egy csomó. Ne kérdezd.

A rajzfilmgrafikás, állatos-lövöldözős-mászkálós játékokat inkább a kis vadonjáró miatt néztem meg, de van köztük pár kurva jó, ami azt hiszem mind a kettőnknek tetszeni fog. Sőt, talán a legjobb PS2 játékok ebben a műfajban vannak, nem véletlenül. Ide tartoznak a Lego játékok is, amik mindig tuti befutók, és éppen annyira nehezek, amennyire az egy gyereknek kell.

És hát persze az örök kedvenc, a harcos-vagyok-szétgyakom-a-világot-megmentem-a-királylányt műfaj. Ezt sem fogom magyarázgatni, ismersz már elég jól. Tudod mit, királylány nem is kell, csak pár kurva nagy kard, meg csatabárd, és gyakhassak végre. Imádom. Jöhetnek szörnyek, sárkányok, démonok, vagy csak ellenséges lovagok, darabokra szedem őket mind. Nem kell páncél, elég egy szál ágyékkötő, hadd dagadjanak a baszott nagy izmok, borítson be az ellenségeim vére, és meneküljön előlem ordítva, aki csak meglát. Úgyis utolérem őket, engem nem lassít le a páncél. Prince of Persia, God of War, de úgyis kitaláltad már.

Na.

Azt hiszem ezekből azt is ki lehet találni mi az, amit viszont nem szeretek.

Nem szeretem a lövöldözős játékokat, meg az autóversenyeket. Igen, mert egyébként ezek a legnépszerűbb játékok, csak mondom. Sokszor próbálkoztam velük, mert állítólag az igazi férfi ilyenekkel játszik, de engem ezek olyan szinten hagynak hidegen, hogy az döbbenet. Meg a horrorjátékok is. Ember, én voltam házas, tudom mi a horror, ahhoz képest a Resident Evil az lószar, és ami a Silent Hillt illeti...


...


...


Figyel rám még egyáltalán valaki? Hé, bazmeg, itt már mindenki elaludt? De még nem fejeztem be! Még el akartam mondani azt is, hogy mit nem szeretek a repülőszimulátorokban... na jó, inkább hagyjuk. Tudjátok is ti azt, hogy mi a jó az életben. Unalmas, csökött, konformista kispolgárok. Kapjátok be a faszomat.






* képletes értelemben persze. Sohasem szemetelek a vadonban, és ha meglátom, hogy valaki szemetelni mer, utána megyek és megetetem vele a kurva szarát.

Az új és a régi élet

Azt hiszem, kezdek belerázódni az új életembe. Már napok óta úgy ébredek, hogy teljesen okénak érzem magam. Főleg, ha szex is van elég.

Éreztem én, hogy nem kell nekem igazán a mártírapukás szenvedés, csak nem hittem el igazán. De most már látom. És mielőtt közbepofáznál, hogy csak racionalizálok, közölném, hogy megvolt a lehetőségem másképpen dönteni, még mindig megvan, és ahogyan az exsárkányt ismerem, még egy jó darabig meg is lesz, de most már nem fogom meggondolni magam. Ha ő igen, akkor pedig megszívta. Alaposan.

Nekem mindig idő kell, méghozzá sok idő, hogy megszokjam az újat, de egyébként bármihez alkalmazkodom, akár egy kaméleon, és ha már befészkeltem magam az újba, sohasem szoktam visszasírni a régit. Alapvetően nem szeretek nosztalgiázni. Tudod milyen, amikor az emberek leöntik a régi emlékeiket ilyen cukros-taknyos-nyálas-aranyozott szósszal, és könnybe lábadt szemmel merengenek azon, hogy höjj, milyen jó is volt az.

Hát nem volt jó.

Kurvára kibaszottul nem volt jó.

Most jó. Itt és most.

Nemrég eszembe jutott, hogy az egyik oka annak, amiért ezt akartam, az volt, hogy több időt szerettem volna. Több időt magamra. Több időt anélkül, hogy győzködni és könyörögni és alkudozni kelljen. És több időt anélkül, hogy rosszul kelljen éreznem magam miatta. Ezt meg kell még tanulnom. Gyakorolnom kell. Mondják, hogy a jót könnyű megszokni, de még a legjobbhoz is kell némi idő. Főleg az olyanoknak, mint én.

És meg kell tanulnom azt is, hogy milyen szabadnak lenni.

Most például végre van időm olvasni. Tudod, milyen sokat jelent ez nekem?

Komolyan, az élet császárának érzem magam, mert tudom, hogy ha belendülök, újra úgy fogom falni a könyveket, mint régen. És milyen átkozottul hiányzott már. Kicsit átlépni máshová. Nem azért, mert az itt az rossz, hanem mert a máshol is kell. Ennyi megmaradt belőlem az álmodozóból, és ennyit meg is akarok tartani belőle.

Mert amúgy hídégető típus vagyok, tudtad? Nem szeretem a megalkuvást, meg az elmaszatolást, a félmegoldásokat, meg nem szeretem az egy helyben toporgást sem. És az égő hídról legalább muszáj lerohanni, vagy te is vele égsz el. És elégni is egy megoldás, csak nem az enyém.

Tudod, mostanában sokszor érzem azt, hogy a régi életem csak álom volt. Van bennem ez a dolog, hogy a rosszat általában könnyen és gyorsan elhalványítom magamban. El nem felejtem soha, de inkább a jó dolgok maradnak meg élesebben. Önvédelem, persze, meg hárítás, meg ilyenek, de leszarom; a lényeg, hogy ne felejtsek el semmit, ez az egyetlen módja annak, hogy ne kövessem el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

Ha nem tanultam meg, amit kellett, úgyis újra el fogom követni.

Most pedig gyerünk, folytassuk a Vadonjáró-showt, mert végre nyár van, meleg van, élet van, hát nyomassuk.

Stay tuned.

Edzésnapló 17.

Mielőtt elkezdeném a saját vállamat veregetni az elmúlt időszak eredményeiért, még meg akarom mutatni a legújabb kedvencemet, Elliott Hulse-t, aki egy kigyúrt néger állat, de nem csak egy kigyúrt néger állat a sok közül, hanem egy különleges kigyúrt néger állat.

Régebben erőemelő volt, illetve strongman (erre még nem igazán van egyértelmű kifejezés a magyarban, de tudod, mint a Fekete Laci), aztán elkezdett edzősködni, meg csinált pár Youtube csatornát, és most abból él, hogy segít másoknak kihozni magukból az állatot.

Kedvemre való fickó.

A jelmondata az, hogy "Become the strongest version of yourself", és az a kurva jó, hogy ezt nemcsak fizikai, hanem érzelmi és lelki értelemben is érti. Nem is azért szeretem igazán, ahogyan edz, mert az edzésében nincs semmi különleges, ugyanazt csinálja amit én, ugyanazon alapelvek szerint. Erőedzés, minimalizmus, ismered már.

Viszont emellett keményen tolja a life-coachingot is, és nagyon jól csinálja. Nézd meg pár előadását, ha olyan csávó vagy mint én, tetszeni fog. Én sok hasznosat tanultam tőle, illetve nagyon jól esik a feedback is, amit magammal kapcsolatban kapok a szövegeiből.

Az én edzésem továbbra is hasít, 140-ből már hármat kinyomok fekve (130-ból pedig ötöt, amivel sokáig küzdöttem és nagyon büszke vagyok rá hogy végre megy), úgyhogy lassan feljebb is lépek. Még nem megyek neki a 150-nek, előbb a 145-nek, de szerintem nyár végére már magabiztosan fogom nyomatni a 150-et is. Csak lassan, nyugodtan, nem sietünk sehová.

A deadliftben most 130 kiló a max, amivel dolgozom, úgyhogy még messze vagyok a célomtól. Ennél tudnék jóval többet is húzni, csak minek. Ebben is fokozatosan akarok feljebb lépni, és rászánni még legalább két évet arra, hogy elérjem azt a 200 kilót. Hobbiedzés, öcsém.

Egyébként most ha akarnék se tudnék 140-el nagyobb súlyokkal dolgozni, mert nincs. Megrendeltem két 25 kilós súlyzótárcsát, már kurva régen, és én kis naiv azt hittem hogy mostanra már régen azzal fogom tolni (és nem kettő és felesekből kirakni az uccsó tíz kilót a 140-hez), de aztán felhívtak a cégtől, és közölték hogy a cucc nincs raktáron, meg kell rendelni, majd szólnak ha megérkezik.

Eszem-faszom megáll, hogy nincs ennyi kemény gyúrós csávó ebben az országban, hogy hegyekben álljanak a 25 kilós tárcsák a raktárban, de úgy látszik ez a helyzet. Na mindegy, kénytelen vagyok megvárni amíg kiöntik a vastárcsáimat, addig meg beérem azzal amim van.

Guggolásban végre egy mázsával nyomom az ismétléseket, nagyon gáz volt már, hogy ott tökmörögtem azokkal a babasúlyokkal, de ebben sem akartam gyorsan haladni, mert annak is csak snap action a vége, az meg kell a francnak. Végre megvan az az edzésterv amit folyamatosan tudok csinálni meg amiben folyamatosan tudok fejlődni, fasznak kell most egy sérülés, még ha csak egy egyszerű húzódás is.

Annyira élvezem most a súlyzózást, meg annyira a helyükre kerültek a gyakorlatok, hogy mostanában nem is hiányzik semmi más edzés csak a szex. A küzdősportra gondolva mindig megnő a pulzusszámom, de az a baj, hogy most minden extra edzéssel csak rontanék ezen a jó életritmuson, amiben most vagyok.

Nem akarok maximalista lenni, amikor szívvel-lélekkel minimalista vagyok.

Úgyhogy extra edzésnek marad az ugrókötél, meg a bokszzsák püfölése, ha meg végképp nem bírom mozgás nélkül, majd elmegyek túrázni, vagy felülök a bringámra (nemrég voltam egy nagyot tekerni és kurva jól esett). Szerencsére annyi szabadidőm azért nincs, hogy unjam magam. És tudod mit, a súlyzózásban éppen az a kurva jó, hogy a sorozatokkal, a gyakorlatokkal, és a súlyokkal a végtelenségig el lehet játszani úgy, hogy a terhelés mindig a megfelelő legyen.

És azt gondolom, hogy ha egyszer ezt sikerült belőnöd (mint nekem most) akkor inkább maradj a seggeden, és élvezd a fejlődést. Mert fejlődni jó.

Ja, és csak mondom, fogok szerezni egy kurva nagy traktorgumit, már az is megvan, hogy honnan.

És egyszer majd azt is elmesélem, hogy miért.

32. zen történet

Egy falubeli lány várandós lett. Mérges szülei tudni akarták, ki a gyermek apja. A megrémült és zavarodott lány Hakuint nevezte meg apaként, a zen mestert, akiről eddig mindenki úgy hitte, hogy tiszta és erényes életet él.

Amikor a felbőszült szülők nekiszegezték a lány vádját, Hakuin csak ennyit felelt mosolyogva:

- Valóban?

Amikor a gyermek megszületett, a szülők elvitték Hakuinhoz, akit most kitaszítottként kezelt a falu. Azt akarták, hogy viselje gondját a gyermeknek, mivel ez az ő felelőssége.

- Valóban? - kérdezte Hakuin nyugodtan, és karjába vette a gyermeket. 

Néhány hónap után, mialatt Hakuin szeretően gondozta a gyermeket, a lány nem volt képes tovább titkolni szülei előtt az igazságot. Bevallotta, hogy az igazi apa egy fiatal legény a falusi piacról. A szülők azonnal Hakuinhoz mentek és kérték, hogy adja vissza a gyermeket. Sűrű bocsánatkérések közepette elmondták, mi történt. Hakuin visszadta a gyermeket és csak ennyit mondott :
- Valóban?

A nagy Duna elnyelné...

...a sok nyarat/és megsimogatná arcomat.

Azért nem kell beszarni elvtársam, az 1838-as sokkal rosszabb volt, csak azért dobálózik most mindenki a 2002-es számokkal mifelénk, mert akkor, 1838-ban még csak a városi tanácsnok feljegyzéseiből lehetett tudni, hogy meddig is ért az "1809-esnél is vagy öt lábbal nagyobb" árvíz. Meg az öregek még tudják, a kisvárosban hova vannak bekarcolva azok a vonalak, amikből lehet tudni, hogy merre hömpölygött a vén ribanc akkoriban. Akkor is túléltük, most is túl fogjuk.

Akkor nem centizték ki, az kurva élet, de ki nem szarja le, hogy pontosan hány centi volt? És tudod, mivel kommentálták akkoriban az egészet? "Ember- és marhaáldozat nem volt." Ennyi bazmeg. Ja, és egyébként az jeges árvíz volt, télen, csak mondom. Kicsit azért rosszabb lehetett, mint a mostani.

Hogy a víz meddig ér pontosan, azt majd megnézem bringáról ma délután, egyelőre én annyit látok az egészből, hogy végre megcsinálták az utat a házam előtt, és erre jár mindenki, mert a főútat lezárták. Csak meg ne szokják a kis gecik, mert ha újra lehet a másik úton menni én is újból előveszem a vadászpuskát, csak most az árvízre való tekintettel nem lődözök szórakozásból az erre tekergőkre. Öregszem, na.

Szóval szokatlan a nagy forgalom, és én még mindig rá tudok csodálkozni a ház előtt elpöfögő autókra és folyton emelkedik a kezem mintha céloznék a puskával, de akkoris megérte.

A részeg nő meg remélem kibírja valahogy, mert azért érzem én, hogy a kis lelkét nagyon megviseli ez a nagy tömeg - tegnap is jó pár óráig csak ordibált a háza előtt, aztán bemászott az odújába és gyanítom eszméletlenre itta magát.

Majd magához tér, ha már levonult az ár. Nekem is ezt kéne tennem.

Meg mindenkinek, a sok baszargás meg mászkálás helyett.

http://www.youtube.com/watch?v=f2BoH1NnOSI

Ess el hétszer...

...kelj fel nyolcszor.

Vesztes helyzetből a legjobb fordítani, öcsém. Az a legnagyobb dicsőség mind közül. Annál jobban nem lehet már csapatni. Biztosan azért is szeretem magam folyton vesztes helyzetbe hozni, hogy bebizonyíthassam a csajomnak meg a világnak magamnak, hogy végül úgyis mindig én nyerek. Bármekkora szarkupacból kimászok apám.

Mindig.

Csak el ne botoljak egyszer a saját farkamban.

Orfű

Na, ha már úgysincs nyár odakint, legalább nosztalgiázhatok tovább a régi nyarakról.

Szóval még mindig a június és még mindig az érzés, hogy végre itt a nyár, és végre szabad vagyok. Komolyan, nekem ez mindig ilyen volt. Nem azért, mert az iskola szar volt, de tényleg, rohadtul jó volt a társaság, egyébként elbaszott idő volt minden perc, amit ott töltöttem, de ha az ember megtanult álmodozni az órák alatt, és elég okos volt ahhoz, hogy oda sem figyelve is tudja az anyagot, akkor túl lehetett élni.

Túl lehetett élni elég sokáig, és előbb-utóbb mindig jött a nyár. Azt hiszem, ezért tudok annyira jól várni (ne ugass közbe ribanc), még ha nem is megy mindig könnyen, mert tudom, hogy úgyis eljön amire vágyom.

Mindig eljön.

A másik hely az Orfű volt. Úgy nőttem föl, hogy Orfű mindig volt, és nem is értettem azokat, akik nem valami vízparton töltötték az egész nyarat. Akiknek nem az a program egész nyáron, hogy reggel felkelés után irány a strand, hatalmas cuccolással, lerakodás egy fa alá, ebédre palacsinta meg lángos, meg a becsomagolt szendvicsek, fürdés-megszáradás-olvasás-játék-fürdés végtelen körforgásban, mindennap. Ha meg rossz az idő, ott a faház, meg a konzol (Nintendo, öcsém).

És soha, semmit sem kell csinálni, de bármikor bármit lehet.

Meg persze a bringa ott is, mert nekem egész életemben az volt a fő menekülési szórakozási formám, tekerni bele a világba, ameddig csak bírom erővel. Orfűn tanultam meg egyébként bringázni. Orfűn tanultam meg úszni is. Orfűn tanultam meg, hogyan érdemes élni akkor, ha minden rendben van.

Azóta sincs olyan, hogy minden rendben volna, de jó tudni, hogy volt valaha.

És az is fontos, hogy legalább emlékezni van mire. És persze ami velem maradt, ami most már mindig velem marad, hogy annyira várom a nyarat, mert a nyár az csodálatos, a nyár az én évszakom, nyáron kiszabadulok, nyáron boldog vagyok. Nyáron minden lehetséges. Igen, szerelmes is nyáron voltam először életemben, az mondjuk a Balaton volt (naná) és nem Orfű, de volt ott is elég kaland, mert a nyár az olyan.

Orfű már nincs meg, mert a nyaralót eladtuk, a strandot átépítették, mert ezek a dolgok így mennek. Valaha, régen, azt terveztem hogy ott fogok élni, de másképpen alakult, és nem, nem bántam meg, csak a szívem sajdul meg néha, ha arra gondolok, hogy valaha az enyém volt az a hely. Ott sem jártam soha télen. Nem érdekelt. Csak tavasztől őszig, csakis akkor akartam látni, mintha az a hely egészen odáig nem is létezett volna, és csak akkor kelt volna életre. Én legalábbis így éltem meg.

És most már az a hely örökre az álmaim világába került, és most már csak a képzeletemben térhetek vissza oda.

És ez fontos, mert megértettem, hogy idővel mindennel így leszek majd. Az egész életemmel is, igen.

Igaz?

(És mire befejeztem ezt a bejegyzést, haza is értem, és mire hazaértem, kisütött a nap. Néha nem szavakban kap választ az ember, ha kérdez, de a válasz mindig megérkezik.)

31. zen történet

Ez most nem egy, de kettő zen történet lesz. Azért raktam egy bejegyzésbe őket, mert mind a kettő pontosan ugyanarról szól.

Egy ember felesége nagyon beteg lett. Halálos ágyán ezt mondta a férjének:

- Ó, én annyira szeretlek! Nem akarlak elhagyni téged, és nem akarom, hogy elhagyj. Ígérd meg, hogy nem fogsz más asszonyt szeretni, ha egyszer meghalok, vagy életed végéig kísérteni foglak!

A feleség halála után a férj sok hónapig nem ismerkedett meg senkivel, de aztán találkozott egy nővel, akibe beleszeretett. Azon a napon, amikor elhatározták, hogy házasságot kötnek, megjelent előző feleségének szelleme. Átkozta a férjét, hogy nem tartotta meg ígéretét, és azután minden nap visszatért, hogy zaklassa. A szellem mindenre emlékezett, amit jegyesével beszélt volt férje azon a napon, szóról szóra elismételte beszélgetéseiket. Ez nagyon felzaklatta a férjet, mivel egy percet sem tudott aludni.

Kétségbeesésében felkeresett egy zen mestert, aki a falu mellett élt.

- Ez aztán tényleg egy nagyon okos szellem! - mondta a mester a rémült férfi történetére.

- Igen, az - válaszolta a férfi. - Minden részletére emlékszik annak, amit mondok vagy csinálok. Egyszerűen mindent lát és mindent tud!

A mester elmosolyodott, és azt mondta:

- Neked inkább csodálni kéne őt, de elmondom hát, hogy mit tégy, amikor legközelebb látod.

Azon az éjszakán a szellem visszatért. Az ember úgy tett, ahogy a mester mondta.
- Te egy nagyon bölcs szellem vagy! - mondta neki az ember, - Tudod, hogy semmit sem rejthetek el előled. Ha meg tudsz felelni egy kérdésemre, fel fogom bontani a jegyességem és egyedül maradok egész hátralévő életemben.
- Tedd fel a kérdést! - válaszolta a szellem.
Az ember kivett egy marék babot egy földön heverő zsákból, és ezt mondta:
- Mondd meg nekem pontosan hány babszem van a kezemben?
A szellem abban a pillanatban eltűnt, és soha többé nem tért vissza.

Volt egyszer egy szerzetes, aki valahányszor meditálni próbált, mindig megzavarta egy óriási pók. A pók leereszkedett elé, miközben ült, és fenyegetően bámulta kicsiny szemeivel. A félelmetes teremtmény minden nap visszatért, és egyre hatalmasabb lett.

A tanítvány mesteréhez ment, és megkérte őt, hogy segítsen neki.

- Amikor meditálni próbálok, mindig megjelenik egy óriási pók, és bármit teszek, nem tudok megszabadulni tőle - mondta a szerzetes. - Arra gondoltam, hogy egy kést rejtek a ruhámba, és amikor legközelebb megjelenik, megölöm.

- Én tudok egy jobb megoldást - mondta neki a mester. - Amikor legközelebb leülsz meditálni, fogj egy ecsetet, és amikor megjelenik a pók, rajzolj egy kört, egyenesen a hasa közepére. Aztán majd meglátjuk, miféle szörnyeteg ez valójában.

A szerzetes megfogadta mestere tanácsát, és amikor meglátta a pókot, azonnal rárajzolta a kört a pók hasára. A pók azonnal eltűnt, ő pedig nyugodtan folytathatta a meditációt. 

Amikor befejezte a gyakorlást, visszatért mesteréhez, és örvendezve elmondta neki, mi történt. A mestere bólintott, és megkérte, hogy vegye le az ingét. A tanítvány nem értette, de megtette, amit mestere kért. Kibújt az ingéből, és egyszerre észrevette, hogy a hasán ott a fekete tintával rajzolt kör.

It's a bright June afternoon

Na öcsém, végre június van. Ha tudnád hogy ez mit jelentett nekem hosszú éveken át. Jövőre már a kis vadonjárónak is meg fog dobbanni a szíve, ha kezdődik a június, és vele a nyári szünet.

Ilyenkor mindjárt vége a sulinak, és nemsokára indul a hosszú balatoni nyár vaze. Júniusra jó esetben már megvolt az első úszás a Balcsiban (hagyományosan apámmal óriási sikongatások közepette már Pünkösdkor bemásztunk a vízbe, de azért nem minden évben, na), és nemsokára elkezdődik a tábor kitakarítása is, és a felkészülés az egyhetes turnusokban érkező családok fogadására. Meg a stég leeresztése, amit minden évben (szintén hagyományosan) félig bebaszva végeztünk, mert nehéz, pontos munkát csakis úgy jó csinálni.

(Igen, ha nem vetted volna észre most nosztalgiázni fogok.)

Már szeptembertől fogva vártam minden évben a következő júniust. Csak ilyenkor éreztem azt, hogy na, végre élek, amikor meleg volt, amikor ragyogott a nap, amikor felülhettem a bringámra és elindulhattam csak úgy bele a világba a Káli-medencében, és nem kellett foglalkoznom senkivel és semmivel, csak tekerni, tekerni, és élvezni a nyarat, a szabadságot, és az életet. Menekülni, isten tudja, hová.

Ma reggel egyébként még hasogattam egy kis gyújtóst is, mert éppen fűtök, mert ha nem vetted volna észre kurva hideg van, de ettől sem csökken az életérzés, hogy június van. Június lenne akkor is, ha szakadna a hó, június lenne akkor is, ha soha többet nem láthatnám a Balatont, és június lenne akkor is, ha űrlények szaggatnák darabokra a bolygót a halálsugaraikkal.

Most, hogy felnőtt vagyok, akármikor kocsiba ülhetek és lezúzhatok a Balatonra, most, hogy végre felnőtt vagyok, akár át is úszhatom, amiről hiába álmodoztam annyi éven át. Viszont mindig féltem attól, hogy milyen lehet a Balaton, amikor nincs nyár. Lett volna lehetőségem rá, hogy lássam, de sosem akartam látni. Tudod, mint amikor találkozhatnál egy régi szerelmeddel, de nem akarsz, mert azt akarod, hogy olyannak maradjon meg benned, amilyen akkor volt, amikor még szeretted.

A valóságtól pedig mindig kicsit félünk. Néha jobban.

Milyen lehet vajon a június egy olyan helyen, ahol mindig nyár van, ahol mindig meleg van, ahol bármikor lehet úszni a tengerben? Vajon ott is ennyit jelentene nekem, vagy pár év után már teljesen mindegy lenne, hogy milyen hónap van?

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy egyszer nem húzok el Új-Mexikóba délre, mint a vadlibák. Majd akkor, ha nem lesz már, ami itt tartson. Szeretném, ha lenne.

A június az a hónap, aminek egyetlen napját sem akarom elpocsékolni. Mert a június a nyár első hónapja, és ha azt akarom, hogy sokáig tartson a nyár, akkor nem szabad hagynom, hogy elrohanjon észrevétlenül. Ha hagyom elszaladni, elveszítem.

Nem akarom elveszíteni. Át akarom érezni, amennyire durván csak lehet. Nem akarok többé arra várni, hogy majd egyszer élek, most akarok élni.

Most, júniusban.