Úgy látszik, tavasszal az ember lelke is megébred, főleg ha kap napfényt.
Hétvégén voltunk a csajommal Samsara Boulevard meditációs koncerten, és iszonyatosan jó volt. Ahhoz képest, hogy ezer éve nem meditáltam rendesen, most simán tudtam ülni másfél órát az ülőpárnán, és közben ugyan küzdöttem az időnként rám törő hátfájással, de alapvetően teljesen jól éreztem magam. Testileg is és lelkileg is.
A társaság is nagyon jó volt; először attól tartottam, hogy sok lesz a köcsög, de nem így volt: nagyon jó aurájú emberek voltak ott, nagyon könnyű volt meditációba mélyedni - vagyis inkább zuhanni - és szinte végig zavartalanul benne lenni a másfél óra alatt.
A zenekar maga pedig olyan hihetetlenül magas színvonalú volt, hogy azóta is le vagyok nyűgözve. Ez van, amikor profi zenészek szívből-lélekből csinálnak valamit, na. A következő koncertjükön is ott a helyem.
Na, de igazából onnan tudom, hogy mennyire jó volt ez az egész élmény, hogy egyáltalán nem múlt el bennem nyomtalanul. Sőt, azt érzem, elindított olyan folyamatokat, amiket korábban nem hagytam volna elindulni magamban. Arról, hogy ki vagyok, és hogy mit szeretnék valójában csinálni az életben. Merthogy bármit megtehetek, emlékszel? Én néha teljesen elfelejtem, valamiért. És amikor valami felébreszt, akkor csodálkozva nézek körül, hogy: hol vagyok? Mit keresek itt? Miért nem vagyok az igazi helyemen?
Aztán az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen tavaly ilyenkor mi a francnak nem fejeztem be a Buddhista Egyetemet, amikor időm és energiám is lett volna rá? Egyszer már hívtak oda tanítani, akkor vajon miért nem éltem ezzel a lehetőséggel?
Nyilván megvolt az oka. Mindennek megvan. Annak is, hogy elmentem erre a koncertre, ott magamba mélyedtem, és ettől kérdések vetődtek fel bennem. Kérdések, amik azóta sem hagynak nyugodni.
Nekilátok megválaszolni őket. Éppen itt volt már az ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése