Tudod, van az a szép hasonlat a keleti filozófiákban, hogy az életet úgy kell élni, mint amikor a csónakos áll a kis csónakjában, mondjuk egy lassan hömpölygő, széles, Dél-Ázsiai folyóban, és egy hosszú evezővel a kezében, finom mozdulatokkal irányítja kis csónakját, sosem küzdve a sodrással, inkább együtt dolgozva vele. Nyugodtan, kapkodás és görcsösség nélkül.
Na és van az, amikor aztán egyik pillanatban kivágódik egy kurva nagy krokodil a vízből, és kettéharapja a csónakot, az evezőssel együtt. A véres cafatokat lerántja magával a víz alá; a folyó még vörös habot köpve kavarog kicsit a nyomában, aztán elcsendesedik, s a csónaknak, akár a csónakosnak, már a nyoma a sem látszik többé.
Tanulság itt éppen nincsen, hacsak annyi nem, hogy úgyis megdöglesz. És még csak azt sem tudod megmondani, hogy mikor. Ha pedig ez így van, akkor amíg élünk, addig legyen már jó, nem? És ha az élet már nem terelget, hanem a pofádat öklözi, hogy vedd már észre magad, akkor illik észrevenni magad.
Hát az élet jelzéseit, azt látom, köszönöm, már csak azt kéne kitalálnom, hogy mihez kezdjek velük.
Újfent emlékeztetném itt magamat arra, hogy bármi lehetek. Persze ezután nekem újfent kétségeim ébrednek ezzel kapcsolatban, és én újfent harcba szállok a kétségeimmel.
Most azért egy kis konkrétabb segítség sem ártana, Istenem. Vagy ha már az is megvan, csak esetleg nem venném észre, akkor kérlek mutass rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése