Nekem menni kell előre és küzdeni, mert az a jó nekem, bármennyit nyávogjak is közben. Ehhez képest minden más csak megalkuvás lenne, beleülni a húgymeleg állóvízbe, és ott lebegni, mint valami véglény. Igen, van ilyen lehetőség is, mindig van. Én is láttam. Megtehettem volna, hogy élek vele, és akartam is, talán, de végül mégsem tettem, mert...
Na, erről a mert-ről igazából fogalmam sincs, csak sejtéseim vannak. Van bennem (fölöttem, körülöttem?) valami (valaki?) ami nem hagyja, hogy nyugiban legyek, a kurva életbe. És igen, tudom, hogy végtelenül hálásnak kell lennem ennek a valaminek, mert nélküle már talán nem is élnék. Vagy ha élnék is, sokkal szarabbul. Nem dolgoznék ennyit, nem is lenne ennyi pénzem, és nem is edzenék ennyit, sőt nem is dugnék ennyit. Unalmas, egyhangú és értelmetlen lenne az életem. Én magam pedig nem érnék egy kalap szart se.
Én nem vagyok az az ember, akinek hivatástudata van. Én nem vagyok az az ember, aki örömmel veti magát ebbe a világba. Én nem vagyok az az ember, aki könnyen el tud varázsolódni. Én mindig kívülálló leszek, mindig inkább szemlélődni fogok, mindig inkább passzívan befogadok és aztán elmélkedek, mintsem hogy csak úgy éljek bele a vakvilágba. Ez van, és ez már nem fog változni; nem is baj.
De ott van az én titkos erőm, ami néha kirángat a passzivitásomból, kirángat a finom puha, meleg kis ágyamból, és odabasz a hideg, kemény padlóra, és kényszerít, hogy álljak föl, és küzdjek. És ahogyan telnek az évek, egyre ritkábban kell már engem kirángatni; már érzem előre, hogy mikor jött el újra az ideje egy kis küzdelemnek, egy kis gyűrődésnek, egy kis szenvedésnek. Már érzem, és egyre könnyebben megy a felkászálódás. Egyre könnyebben megy az erőgyűjtés, és egyre könnyebben megy a küzdelem is: mert egyre és egyre erősebb vagyok.
Na. Mi a faszom, igaz? Még a végén lesz is belőlem valami. Hát hajrá, emelj fel és bassz neki a földnek, hadd szóljon, élet. Úgyis fölállok.
Mindig fölállok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése