Nem mintha annyi tennivalóm lett volna a hétvégén. Szombaton amúgy is a szöszinél voltam egész nap - a szöszi az új csajom, bár a fene tudja mennyire, egyelőre; még azért van hova fokozni a viszonyunkat, de én azért már a csajomnak tekintem, mert egy öntelt, pofátlan vaddisznó vagyok. Majd szerdán találkozunk legközelebb, és akkor konfirmáltatom vele a státuszát, na. Egészen különleges a csaj egyébként, és ebből a kapcsolatból akár még nagy dolgok is születhetnek (bár több gyereket egyikünk sem akar), mindenesetre én egyelőre beérem annyival is, hogy ha együtt vagyunk, kúrunk mint a kutyák. Most szombaton is igyekeztem tisztességes úriemberhez és úrinőhöz méltó programot kitalálni, és felajánlottam egy közös kirándulást; merthogy előtte hiába ostromoltam a fránya kis ribancot, sehogy sem akart kötélnek állni. Erre én lelohasztottam azt a kötelet, és javasoltam a közös kirándulást: ő viszont közölte, hogy legyen inkább közös ülés.
Nem kellett nagyon könyörögnie. Úgyhogy a szombatunk főleg vízszintesben telt, és még azt is felajánlotta nekem, hogy aludjak nála - ez nekem nagyon sokat jelent, de mégis inkább hazajöttem. Én megérkeztem, az áram pedig elment, mert mi a fasznak is legyünk mindketten egyszerre otthon, ugye.
Pedig hétvégén dolgozni akartam egy kicsit, hogy a hét könnyebb legyen, de rá kellett jönnöm, hogy bármennyit dolgozzak is előre, semennyivel sem lesz könnyebb. Úgyhogy hagytam a francba. Még amúgy sem alakult ki rendesen, hogy hogyan is lesz ez az egész melóm, minek sürgölődni. Majd sürgölődhetek még eleget, érzem hogy lesz rá számos lehetőségem ennél a cégnél. Hajaj.
A nap kisütött, és ezt jó jelnek veszem, még úgy is, hogy a szél csak nem akar csitulni; amit lehetett, azt már eldöntött és szétfújt a kertben, de szerencsére még sem az őszi lehullott ágakat, sem az őszi lehullott leveleket nem szedtem össze. A füvet nézegetem, nézegetem, de szerintem idén már nem nyírom le, csak jövő márciusban.
Istenem, de messze is van az még. De legalább a szeptemberen meg az októberen túl vagyunk már, és érkezik a november, azzal pedig alámerülök én is a több hónapos éjszakába, a lélek sötét oldalára, a hidegbe, a hóba és a fagyba. Bár tavaly rájöttem, hogy igazából élvezem én azt is, úgyhogy ezúttal nincs bennem para. Tudod, a Kimméria-életérzés. Meg a Skyrim-életérzés.
Kint más dolgom nem is maradt már, legfeljebb a favágás, de az meg ráér menet közben is, rájöttem. Most aztán tényleg kíváncsi leszek, hogy elég lesz-e a fám ebben a szezonban, mondjuk az is igaz, hogy a meló miatt nem leszek annyit otthon, meg legfeljebb néha bekéredzkedek a szöszihez, hátha hajlandó fűteni rám, ha már enni nem ad (legfeljebb gyömbért, meg más afrodiziákumokat, bár a fasz se tudja, minek).
Szóval igazából teljesen rendben vagyok, persze éreztem én, hogy így lesz, mégha néha nyomingerkedtem is. Harcos vagyok, akárhogyan nézzem is, és egy harcosnak az a lételeme, hogy harcoljon. Hogy megküzdjön mindenért, amit elér, mert csak attól érzi azt, hogy amit véghezvitt, az valódi.
Úgyhogy hálát adok minden lehetőségért, amikor küzdhetek valamiért; engem valójában ez tesz a legboldogabbá.
