Életszakaszok

Tegnap beszélgettem a legjobb gimis barátommal - ez önmagában nem egy nagy dolog, viszonylag gyakran beszélünk - és megint szóba került, hogy vajon miért volt mind a kettőnknek annyival meghatározóbb a gimi az emberi kapcsolatok, barátságok szempontjából, mint mondjuk az egyetem?

Hiszen azt gondolnád, hogy egyetemre ugye érettebben, felnőttebben kerülsz, ott vannak azok az emberek, akiknek hasonló az érdeklődési köre és a mentalitása, meg akikkel valószínűleg hasonló helyzetekbe és területekre sodor az élet a későbbiekben is.

Ehhez képest nekem egyetlen ember nincs, akivel tartanám a kapcsolatot az egyetemről, pedig 6 évig jártam oda, és voltak ott barátaim. Még csak az sem igaz, hogy nem voltunk napi 8 órát összezárva, mint a gimis osztálytársakkal, mert volt egy eléggé szűk csapat angol szakon és filozófia szakon is, akikkel állandóan együtt lógtunk, ugyanazokat az órákat vettük fel, és az egyetemen kívül is sokat találkoztunk.

Persze, a gimiben sokat számít, hogy ugyanazokkal az emberekkel töltesz el 4 évet nap mint nap, de azt érzem, nem csak erről van szó. Nekem a gimi azért maradt meg, mert ott tudtam megtanulni introvertáltként, hogyan lehetek szociális, hogyan érezhetem jól magam társaságban, és hogyan lehetek kibaszottul népszerű. Mert az voltam. Nagyjából a gimi harmadik évére én voltam az egyik legmeghatározóbb arc a gimiben, és ezt nagyon élveztem. Amikor hazaértem, persze teljesen leeresztettem, mert egy introvertált embert nagyon ki tud meríteni az állandó szereplés, de egy életre megtanultam, hogyan kell úgy viselkedni, hogy bírják az embert. És ez a hatalmas sikerélmény nagyon meghatározó volt 15-16 éves koromban.

Egyetemre már úgy mentem, hogy tudtam, mire vagyok képes, már ami az embereket illeti, de ott valamiért ennél tovább nem merészkedtem, már ami a komfortzónámat illeti. Csajoztam, de nem voltam egy Casanova, buliztam, de nem voltam egy partiállat. Akkor már a gimiben sokkal vadabb dolgokat toltunk, és talán ezért is emlékszem arra nagyobb örömmel - és ezért is emlékszem jobban.

Igen, azt hiszem ez jellemzi legjobban az egyetemi éveimet: megálltam egy szinten, és nem merészkedtem tovább, sőt, talán hátráltam is néhány lépést az életben. Számtalan lehetőséget kihagytam arra, hogy éljek... persze ezt a mai eszemmel látom csak így.

Plusz, amit beszéltünk a barátommal is, hogy gimiben valahogy nagyobb súlya volt a dolgoknak. Nagyobb súlya volt a tanulásnak, nagyobb súlya volt az emberei kapcsolatoknak, nagyobb rizikója volt a balhéknak - mert egyetemen már haverkodsz a tanárokkal, rengeteg az ember, tehát kevesebb a tétje, ha valakivel rosszban vagy, és a tanulás meg lófasz.

Persze a gimis élet tétjeit csak gimisként érzi nagynak az ember, így utólag már röhejes az egész, de akkor véresen komoly volt. Ennek ellenére amennyire utáltam az általános iskola utolsó 2-3 évét, annyira imádtam a gimnázium 4 évét, elejétől a végéig. Azt hiszem azért, mert akkor éreztem igazán, hogy a helyemen vagyok; de erről írtam már. Akkor éreztem azt, hogy jó döntés volt idejönni, és hogy egy fantasztikus élet vár rám, és minden rendben van, mert az élet királyság.

Most is minden rendben van velem, sőt, kurvára az élet császárának érzem magam, de azt mondtam a barátomnak, hogy valahol furcsa, hogy testileg és lelkileg is jobban érzem magam 37 évesen, mint huszonévesen bármikor is. És most azt sem érzem, hogy bármit is kihagynék, vagy hogy bármiről is lemaradnék.

Az egyetem alatt is voltak persze kurva jó dolgok; meg gimi után Amerikába mentem, ami nagy kaland volt, utána ismertem meg a szerepjátékos geek csapatot, utána kezdtem el komolyabban írással és fordítással foglalkozni - de ez mind nem az egyetem. Ez mind egyetem mellett volt. Azt hiszem, amikor Amerikából haza kellett jönnöm, az megakasztott. Lefagytam, mert azt éreztem, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Hihetetlenül jó volt hazajönni persze, de akkor történt egy változás - mai eszemmel azt mondanám, fordult a sorskerék egy nagyot - és az a folyamat, ami a gimiben elkezdődött, és aminek természetes folytatása lett volna egy amerikai egyetem és aztán meló, meg egy élet a tengerparton vagy a sivatagban - megakadt.

Ne érts félre, nem sajnálom, hogy így alakult. Megint mondom, kurva jól érzem most magam. De az, hogy nem így alakult, engem évekre lefagyasztott, azt hiszem. Megcsináltam az egyetemet, ahová még azelőtt fölvettek, hogy Amerikába mentem volna, de annyira nem érdekelt az egész. Fogalmam sem volt, mi akarok lenni, mihez akarok kezdeni, és éppen azért voltam annyira boldog a geek haverokkal - azok az orfűi nyaralások, te jó kurva élet! - , mert ők is hasonlóak voltak, mint én. Olyan dolgokat tudtam erősíteni magamban, amiben jó vagyok, például az írást; fordítottam, megjelent több novellám is, de látod, ebből az irányból sem lett semmi, pedig a lehetőségem abszolút megvolt rá.

Aztán a mostani munkámat is ebben a baráti körben találtam meg, vagyis csak a lehetőséget - amivel aztán bravúrosan tudtam élni. És meg is érkeztünk a jelenbe, mert az elmúlt 8 évben ezt a melót toltam. És ahogy most kinéz, fogom is még egy darabig, mert a lóvé kurva sok, magát a munkát pedig jól tudom csinálni. Úgyhogy látod, végeredményben beérkeztem én, csak máshogyan, mint ahogyan legelőször gondoltam.

A gimit sosem fogom elfelejteni; sem azt, aki akkor voltam, sem azt, aki akkor hittem, hogy leszek. Egy nagyon meghatározó élménye volt az életemnek, jókor, jó időben, és nagyon örülök annak, hogy jó pár ember megmaradt a mai napig azok közül, akikkel ezt együtt élhettem át - olyan sok évvel ezelőtt.