Végre teletöltöttem a telómat zenékkel - még mindig azt kell mondanom, hogy nekem sokkal jobb az iPhone, mint a Samsung volt - így aztán betömtem a fülembe a fülhallgatót, és nekivágtam. Nem volt semmi konkrét elképzelésem arról, hogy merre is akarok tekerni, csak menni akartam, a magam régi-szokásos, intuitív módján, a bringa pedig megérezte ezt, és csak vitt. Én pedig mentem, amerre azt éreztem, hogy mennem kell - illetve nem, ez így nem igaz, még csak nem is éreztem, hanem csak úgy mentem, és figyeltem, hova jutok. Azt hiszem, ez az egyik legjobb érzés nekem a világon. Menni és szemlélődni. Olyan ez, mint amikor Taj-po ül a fa odvában és szemlélődik, legalábbis teljesen ez az érzésem volt tegnap, csak én egy bringán ültem és onnan szemlélődtem, de ez a különbség nem is annyira lényeges.
Az utam első részében a vadonban kószáltam mindenfele, és legnagyobb meglepetésemre a régi szokásos elhagyott utakon is bőven találkoztam túrázókkal - még olyan helyeken is, ahol régebben legfeljebb vadászok vagy erdészek jártak. Változik a világ. Az elhagyott helyek már nem is elhagyottak, a járatlan utak már nem is járatlanok; és az ötlött fel bennem, hogy ez így nem elég jó nekem, mert ha ezeket az utakat már járják, akkor nekem olyanokra kell térnem, ahol még nem jár senki. Éppen úgy, mint azelőtt.
Hiszen a vadon, ahol lakom, sem igazán vadon, ez az igazság, és bennem gyakran billeg a vágy, hogy még távolabb menjek, még messzebb, vagy pedig maradjak inkább közelebb, már ha érted, mire gondolok. Valószínűleg jó felfedező vált volna belőlem, a teljesen magányos, veszélyes vidékek vándora, ha olyan világban élnénk, ahol még van mit felfedezni; de attól félek, a legtöbb felfedeznivaló ebben az életemben még mindig idebent vár rám.
Aztán miután megjártam az erdőt-mezőt, a kisváros felé indultam, és nem volt rossz érzés megérkezni. Üldögéltem kicsit a folyóparton, lezavartam egy szakmai telefont - állást kínáltak, de nem ez lesz az igazi, ezt tudtam, csak meg akartam hallgatni az ajánlatot. Még mindig azt érzem, hogy nem sietek sehová. Szigorúan pénzügyi/gazdasági szempontból nézve én most fizetett szabadságon vagyok - én fizetem a saját szabadságomat. Időt veszek magamnak, most ebben a néhány hónapban - időt, és élményeket. Ezért cserébe szépen fizetem a számláimat, a havi járulékaimat, és ennyi, én legalábbis így fogom fel. A munkalehetőség előbb-utóbb úgyis megjön, attól nem félek, hogy nem.
Egy kicsit el is kapkodtam azt a dolgot is, mert annyira erős volt bennem a társadalmi fegyelem érzése, hogy dolgozni márpedig mindig kell, de szétnézve a városban nap mint nap azt kell látnom, hogy kurvára nem így működik már ez a társadalom. Már a gürizősök vannak kevesebben, a keccsölősök, és úgy látszik, így sem esik szét a világ, hogy kevesebben pusztulnak bele a munkába. Persze azoknál a munka valószínűleg inkább menekülés, és mindig is az volt. Tudod, mint akik a telkeken vakondkodnak, és valójában nem is élvezik, csak kínszenvedés nekik az egész, de azért csinálják, mert a teleknek rendbe' kell lenni.
Bringázás közben elkanyarodtam a régi emeletes házunk felé is, és megint belém hasított az érzés, hogy ahhoz képest, hogy ebben a kisvárosban lakom, milyen kibaszottul ritkán járok erre. Jó, nem vezet erre az utam sosem, de akkor is. Elbeszélgettem egy nénivel, aki abban a házban lakik, megtárgyaltuk, hogy itt az elmúlt 30 évben nem sok minden változott, még csak ki sem festették azt a házat, de most már talán. Érdekesek ezek a helyek. Minden éppen olyan itt, mint 30-35 éve volt; a világnak ebben a szegletében aztán tényleg megállt az idő. A ház ugyanolyan, a garázsok is hátul - az, amelyik apámé volt, meg ahol a virágos műhely volt, egyre öregebb és romosabb, de ugyanaz. Még a két betonhenger is ott áll a garázsok mellett, mint gyerekkoromban. Lassan azért szétmállanak, persze, de csak lassan, és még csaknem ugyanakkorák, mint gyerekkoromban. Azokon játszottunk a házbeli gyerekekkel, ott rohangásztunk, állítottunk sátrat, és bandáztunk. És ez az időzárvány mindezt megőrizte nekem, és ha arra járok, hirtelen minden eszembe jut, de különös módon csak akkor, ha arra járok, egyébként nem - mintha olyankor magam is belépnék a zárványba.
Megint vágyom arra, hogy körbejárjam a gyerekkorom helyszíneit, Pécsen és a Balatonon, és itt, a kisvárosban - nem pontosan tudom, hogy miért, talán keresek valamit. Talán emlékezni akarok valami fontosra. Majd kiderül. De amíg jó idő van, én menni fogok, szemlélődni, keresni, felfedezni.
Aztán, ha már úgyis a kisvárosban voltam, eltekertem a suli felé a kis vadonjáróért, átmentünk apámék virágüzletéhez, ettünk egy fagyit, aztán tekeregtünk kicsit a Duna-parton. Aztán jöttem haza, még kicsit megálltam üldögélni a tónál, végül hazatekertem, bár a lábaim már eléggé készen voltak. Edzésnapon ennyit tekerni az elég kemény, de azért jól bírtam, meg aztán szeretném edzésbe hozni magam a nyárra; még rengeteget akarok bringázni, amíg jó idő van.
Mindent egybevéve fantasztikusan jó volt a tegnapi napom, ilyenkor csak arra kell figyelnem, hogy ne akarjam túl gyorsan megismételni. Az élményeket nem lehet hajkurászni, ezt be kell látnom. Jönnek, de aztán kell egy kis idő, amíg az ember újra készen áll rájuk. Úgyhogy ma eldöntöttem, nem is ülök bringára, aztán majd holnap megint tekerek egy nagyot.
Alig várom; mert hogy megint kurva sok élményem lesz, az tuti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése