Kalandok a vadonban 56.

Elolvadt az a rengeteg hó, és annyi dzsuvát hagyott maga után, hogy eszem-faszom megáll. Komolyan, majdhogynem moshatom le az egész kertemet bazeg. Mégiscsak szebb, amikor mindent fehér hó borít egyenletesen; ráadásul a vakondtúrások is előbújtak a hó alól, és erről eszembe jutott, hogy még azzal a kis féreggel is végeznem kell, ha magához tér téli álmából, és újra furkálni kezd.

Egyébként a február, az már okés, mert a február után március jön. Nem túl igazságos dolog ez a februárral szemben, mert hát ez az a hónap, aminél már rögtön a következőt várod, de mit csináljak, ha egyszer utálom a sarat meg a latyakot? Még hóban is jobb edzeni, mint sárban öcsém.

De legalább a kis vadonjáró születésnapja ekkor van, és azt meg lehet ünnepelni. Legalább neki tényleg izgalmas hónap a február, és ez is valami.

Ez az év érdekes lesz, az már biztos. Eddig a tél rendben volt, most már csak a tavasznak és a nyárnak kellene rendben lennie, na meg az ősznek (a következő tél magasról le van szarva). Remélem jó hosszú és meleg lesz a nyár, és remélem, a melóm is úgy fog alakulni, hogy minden egyes percét ki tudjam élvezni a jó időnek. Ez mondjuk leginkább rajtam áll, merthogy tegnaptól egyéni vállalkozó lettem, ami egyszerre volt merész és izgalmas lépés, de erről már írtam. Természetesen össze fog jönni ez is; eddig életemben minden azonnal összejött, amibe belevágtam, és ez néha megijeszt - nem attól félek, hogy ezúttal nem fog sikerülni, hanem inkább attól, hogy mi van akkor, ha nekem tényleg mindig minden összejön? Érted ezt? Mert ha így van, akkor nem baszom-e el az életemet azzal, hogy a vadonban ücsörgök, ahelyett, hogy ezt a képességemet, vagy adottságomat, vagy tudja a faszom mimet valami valóban nagy dologra használnám?

De amikor idáig jutok ebben a gondolatmenetben, mindig eszembe jut az a zen történet Taj-póról, aki a fa odvában üldögélt, és nézte, ahogyan mennek és jönnek a világkorszakok. Ezt a történetet nem tudom kiverni a fejemből, mert állandóan ott van. Arra gondolok, hogy talán éppen azért van meg ez az adottságom, képességem, tulajdonságom, mert nem kezdek vele semmi különöset. Talán ha kezdenék, elveszíteném, mert nem ezért kaptam. Hanem azért, hogy meg tudjam valósítani azt az életet, amiről a zen történeteim is szólnak. Nyugodt, csendes derűvel ücsörögni a vadonban. És csak ennyi. Edzeni, meditálni, játszani, szemlélődni. Talán valóban csak ennyi a történet, és semmi több, mert a többi az hangos, színes káprázat, ami csak összezavar és felkavar, de nem ad valójában semmit azon kívül, hogy elrabolja az életed legértékesebb pillanatait.

Hát a faszom tudja, testvéreim.