Tudod, van ez a szöveg, hogy olyan ezen a helyen, mintha itt megállt volna az idő. Ehhez általában egy trópusi tengerpartot, vagy valami erdőmélyi romot, vagy piramist, vagy valami hasonlót szoktak hozzáképzelni, mert ott fogja el az embert ez az érzés.
Na, engem tegnap itthon fogott el ez az érzés. (Mondjuk van, akinek az én házam és kertem már egzotikus vidéknek számít, de én azért elég ideje lakom már itt ahhoz, hogy csak néha csodálkozzak rá arra, mennyire király is ez a hely.)
Tegnap éppen azért fogott el ez az érzés, mert megállt az óra a falon este. A sütőmnek az órája már egy ideje szintén nem működik, mert ha nem használom, ki szoktam húzni, elektro-logisztikai okokból (majd egyszer elmagyarázom). Ezeken kívül pedig nincs több óra a lakásban (leszámítva persze a telómat, meg az iPadot, meg a számítógépet, de azok alapból nem látszanak), vagyis tulajdonképpen nálam megszűnt létezni az idő.
Az első gondolatom persze az volt, hogy azonnal elemet kell cserélnem a faliórában és beállítanom, mert az nem létezhet, hogy én ne tudjam bármikor, hogy mennyi a pontos idő! Aztán hagytam inkább a francba. Néha kell, hogy az ember időtlenül éljen. Hogy ne tudja, hanem érezze, hogy mennyi az idő, és nem csak konkrét, hanem átvitt értelemben is.
És ugyan minek teljen itt nálam az idő egyáltalán? Miért ne álljon meg teljesen? Most éppen jó nekem, minek változtatni ezen? Csak a rossz közelít, az öregség, a betegség, a halál... ugye, milyen könnyű beleesni ebbe a csapdába? Az örök élet ígérete. Ha jól csinálod, az örök boldogság, ha elbaszod, az örök pokol.
Eddig is előfordult már életemben, hogy azt kívántam: bár tartana a mostani élethelyzetem örökké. Aztán utólag mindig megkönnyebbültem, hogy a kívánságom sosem vált valóra. Mert a jó után mindig jobb jött, és ha néha rossz volt is, mindig elmúlt hamar. Hála az égnek, hogy nem minden kívánságom válik valóra, gondoltam ilyenkor.
Jól van az úgy, hogy nem áll meg az idő. Mert ha lehetőséget kapnál rá, hogy egyszer az életben, csakis egyetlen egyszer kiválaszthatsz egy pontot, ami aztán örökké tartana, meg mernéd tenni? Örökké gyereknek maradni, vagy ereje teljében lévő felnőttnek, esetleg bölcs öregnek, akit már nem zavarnak meg a vágyai és az érzelmei? Azt hiszem, végül nem tennéd meg. Mert gyarló ember vagy, ezért mindig várnál, hátha jön még jobb alkalom az örökkévalóságra. Aztán még jobb. És így tovább. Végül pedig inkább meghalsz, de furcsa módon mégsem érzel megbánást, amiért inkább megmaradtál halandónak. Jobb ez így, érzed te is. Nem arra születtünk, hogy sose haljunk meg.
Ezért fogom végül én is kicserélni a faliórában az elemet, és visszaakasztani a falra. De nem most azonnal. Nem is ma.
Talán majd holnap... talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése