The two rangers go to London

Na, en meg a kis vadonjaro ugy dontottunk, vegul megprobalkozunk egy otnapos londoni uttal. Eredetileg egyikunk sem volt tul lelkes, de a csajom szerint nagyon jo lesz; hat, nekem ez is van olyan jo ajanlolevel, mint barmi mas.

Biztos vagyok benne, hogy fogunk eleg szorakoznivalot talalni, ha meg nem, akkor meg mindig ott az iPad, es ha wifi van, boldogsag is van.

Meg nem latom a kovetkezo napokat, egyelore csak erjunk oda, es eljuk tul a repuloteret, meg a repulest. Hosszu es maceras dolgok azok, foleg ha az embernek olyan nyominger gyereke van, mint nekem. Vagyis mindegy is, a lenyeg, hogy ha az embernek gyereke van, minden maceras. Elvegre az asztali gepet es rajta a Skyrimet nem vihetem magammal, pedig ha ezt megtehetnem, nyert ugyem lenne. (Nem csak a gyerek miatt, hehe.)

Szerencsere Angila meg nincs is olyan messze; en emlekszem anno mennyire nyugos voltam 11 evesen, mire megerkeztem Amerikaba. Az kemeny ut volt, de en akkor mar elvoltam a konyveimmel, es nem is esett nehezemre valtogatni az olvasast meg a zenehallgatast. A majdnem 9 eves gyerekem sajnos mashoz szokott, bar az is igaz, hogy komoly helyzetekben mindig pozitivan szoktam benne csalodni.

Remelem most is igy lesz, es nagyon jol fogja erezni magat az elkovetkezendo napokban. En tuti elleszek, nekem mindig is nagyon tetszett Anglia, bar ott is a neptelen, mozdulatlan videket szeretem jobban, mint a varosokat, de teny, hogy ott a varosok is szebbek, mint nalunk. (Es persze ott meg a varosokban is megvan a Harry Potter eleterzes.)

Az emberek meg mar mindenhol majdnem teljesen egyformak, mindenhol eppen eleg sok a kocsog, csak ott angolul azok, itthon meg magyarul azok. Ebben mar szinte teljesen osszeer minden nep ezen a bolygon.

Hat, akkor godspeed nekunk; majd ha visszaertunk, termeszetesen elmeselem, milyen volt.