Amikor kilepek az ajton, es meglatom a volgy tuloldalan a kodos hegyeket, a komor, csondes tajat, egybol elvarazsolodom. Szeretek ilyenkor setalni, foleg nagy kodben, de nem a seta ilyenkor a lenyeg, hanem hogy elgyalogoljak valahova, ahol igazan egyedul erezhetem magam, es csak bamulhassam a mozdulatlan, hideg, nyers, sotet erdot es dombokat. Csak hallgassam a csondet. Konnyu ilyenkor elmelyulni, es meg konnyebb egy masik vilagba kepzelni magam. Kimmeriaba, ahol a kemeny, vad barbar harcosok elnek. Ahol Conan szuletett, es felnott. Ezt jelenti nekem a teli taj. Es amikor telen kimegyek edzeni a kertbe, igy erzem magam:
Es en szeretem ezt az eleterzest. Igen, a kedvenc evszakom a nyar, es ez mindig igy lesz, de most mar azt is erzem, hogy mi az, amit annyira szeretek a hideg oszben, meg a fagyos telben. Es ez csak a vadonban van igy; csakis a vadonban erzem azt, hogy minden masnal kozelebb vagyok azokhoz a kitalalt vilagokhoz, amikben a kepzeletem annyit kalandozik. Kedvenc fantasy irom, Robert E. Howard leirta ezt a videket versben is:
KIMMÉRIA
Emlékszem...
Sötét erdőkkel hullámzó hegyoldal,
Ólomszín égbe dermedt fellegek;
Árnyas homályba enyésző patakzaj,
Szurdokok öblén suttogó szelek.
Hegy hágott hegy nyomába, bérc a bércre,
Komor menetben, szirt a szirt után.
Ez volt a földünk. Fürkész szem, ha nézte,
Nem látott mást az égbolt hajlatán,
Csak erdőt, ormot, völgyet, újra ormot,
Bérc hátán bércet, akármerre forgott.
A sápadó nap ritkán látogatta;
Túl zordak voltak titkos álmai –
Az ágzörgés a szélben, és alatta
Az erdőmély magányos árnyai.
Ködökben kószálók, a fényt kerültük,
A földet, ahol éltünk, úgy neveztük:
Kimméria, a sötétség hona.
Oly régen történt, olyan messzi tájon,
Hogy elfeledtem, ki voltam s mikor.
Kőbalták súlya kísérti az álmom,
Portyázó léptem gallyakon tipor.
Köröttem csönd és erdők és hegyek,
Szürkén toronyló, néma fellegek:
Kimméria, a sötétség hona.
A lelkem itt fogant e zord vidéken,
A fénytől búvó szellemek között,
S mindegyre őrzi emlékezetében,
Akárhányszor új testbe költözött.
Túl ezredéveken, túl száz halálon,
Szívem mélyére nézek, s ott találom
Kimmériát, a sötétség honát.
(Kornya Zsolt fordítása)
Es igen bazdmeg, ezt valaki meg is zenesitette. Meghallgatod, aterzed, aztan kimesz gyurni kemenyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése