Tudod, valaha régen harcművészetek/küzdősportok tucatjairól ábrándoztam, hogy majd kipróbálom, meg jól megtanulom, mert akkor én leszek a kemény faszagyerek.
Igen, nagyon sokat végül ki is próbáltam, és ezért nagyon elégedett vagyok. A kemény faszagyerek érzést még nem sikerült kellő mértékben elérnem, de már nem gondolom, hogy ez a bunyótól lesz, elvégre egyetlen ütés sem lehet annyira durva, mint egy suhintás a jó kis baltámmal.
Szóval kipróbáltam én az évek során mindent, ami érdekelt, amit meg nem próbáltam ki, az már nem is érdekel. Nyilván nem véletlenül. Mióta a gyerekem birkózik, azóta még inkább látom, mi az, amire érdemes időt és energiát fordítani, és mire nem. És most jöhetne a mi-lett-volna-ha szöveg, hogy micsoda faszántos nagymester lehetnék, ha gyerekkoromtól fogva toltam volna ezt-vagy-azt, de az igazság az, hogy nem lennék. És egyre kevésbé érzem azt, hogy ennek bárhogyan is több értelme lett volna, mint ahogyan most van. (Azt hiszem, nagyjából ez jelenti az, hogy az ember elégedett az eddigi életével, hehe.) És leginkább annak örülök, hogy sok szarságban nem merültem el annál jobban, mint hogy Youtube videókat nézegessek róluk.
Mostanra ráadásul azzal is tisztában vagyok, hogy se időm, se energiám a súlyzós edzésem mellett heti legalább háromszor (mert kevesebbszer nem érdemes) eljárni valahová verekedni, bár továbbra is vágyom rá. Ez tény.
De az is tény, hogy addig én meg nem halok, ameddig ki nem próbáltam magam a ketrecben, legalább egy amatőr bunyó erejéig. Ez a nagy álmaim egyike, és én az a típus vagyok, aki valóra váltja az álmait. Ez miatt nem is aggódom. És az a stílus, amiért még mindig odavagyok ennyi év után is, az a BJJ, meg az MMA, és ezek megérnek nekem annyit, hogy szétveressem a pofámat, legalább egyszer. Kipróbáltam már anno, jártam is egy darabig, imádtam is, de nem fért bele az életembe.
Azt tudom, hogy profi bunyós már nem leszek, de soha nem is akartam az lenni; karriert sem fogok ebből építeni - bár lehet, hogy tudnék, amilyen fanatikus tudok lenni, ha elszánom magam valamire - méghozzá azért nem, mert alapvetően mást látok már ebben, mint azok legtöbbje, akik eljárnak gyakorolni. Én már nem legyőzhetetlen utcaji harczos akarok lenni. Nem is élsportoló, aki versenyeket nyer. Nem egy szétkokszolt gép, aki a győzelmet hajtja. Nekem a kihívás kell, a próbatétel, és a bizonyíték magamnak, hogy ebben is helyt tudok állni, ide is ki tudok állni, ha akarok. Mert ez is csak egy próbatétel, semmi több. Hogy megmérjem magam, hogy tudjam, hogy erre is képes vagyok. Érted ezt? A határaimat feszegetni, és egyre kijjebb tolni. Ez az, aminek értelmét látom így, harmincöt évesen.
A fiam még csak nyolc éves, de máris bebizonyította, hogy képes erre, és én ezért mérhetetlenül büszke vagyok rá. Lehet, hogy később ebben változni fog, de én nagyon remélem, hogy nem. Remélem ez egész életében vele marad. Lesz éppen elég más dolog, ami miatt szívni fog az életben, de legalább harcos lesz, és harcosként fog szembenézni a sok szarsággal.
És magamra is büszke vagyok, amiért erős vagyok és edzett - és amiért a sufniban is képes vagyok arra, hogy baszott keményre gyúrjam magam. Ezt a dolgot meg is akarom tartani, ameddig csak mozogni tudok, ezt a súlyzózást. Többet adott nekem, mint bármelyik harcművészet, és értelme is több volt.
De azért egyszer még odaállok a ketrecbe, hogy legyőzzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése