Öröm és boldogság

Ezeket kéne most ezerrel éreznem basszameg. Az az érzés megvan, amikor tudod, hogy neked igazából boldognak kéne lenned, mert minden okod megvan rá, de ha beszarsz se megy?

Mert azt érzed, hogy valami nem stimmel. De képtelen vagy megmondani, hogy mi az. Valószínűleg azért, mert az okot - ami minden kétséget kizáróan létezik, különben csujjogatva táncikálnál - képtelen vagy meglátni. Egyszerűen nem megy. (Nem tudod, vagy nem akarod, ez most kurva mindegy, a lényeg hogy szarul vagy és nem tudod miért.)

Azon kapom magam, hogy túl komoly vagyok. Hogy túlságosan a szívemre veszek mindent. Hogy feszült vagyok, mert minden csak feszít, semmi sem lazít. Hogy ezer éve nem játszottam már, mert csak a listámmal törődöm, meg a komoly, fölnőtt dolgokkal, mert azok aztán a kurva fontosak. (Na, kapisgálom már.) Hogy itt a nyár vége, de én még nem akarom, hogy vége legyen. Hogy még nem értem el a 85 kilót, pedig azt hittem, hogy mostanra már el fogom. Hogy az edzésben megint visszaestem, és kapaszkodhatok vissza megint oda, ahol már annyiszor álltam. Hogy talán el tudok menni végre bunyózni de nem tudom, lesz-e rá elég időm és energiám. Hogy véget ért a nyári szünet, de vajon voltam-e eleget a kis vadonjáróval.

Sok dolog ez, öcsém, és még csak fel sem soroltam mindet. Nem is akarom felsorolni mindet, mert nem is ez a fontos. Hanem hogy nem vagyok boldog, pedig mindenem megvan ahhoz, hogy az legyek. Rendet kell raknom. Nem csak a kertben, de azért ott is. Nem csak a házban, de azért ott is. A régóta húzódó dolgokat letudni már végre a faszba, az újakat meg kinyírni, mielőtt még a fejemre nőhetnének.

Ja, de ez csak a komoly része. Ez a lószar, amit el kell lapátolni. Ezen felül van az, amikor baszol rá, amikor őrült vagy, amikor nekivágsz és megcsinálod, bármekkora őrültség legyen is, amikor valóra váltod, amikor felfedezed, amikor kipróbálod, amikor majd' beledöglesz. Amikor kifordulsz önmagadból, amikor a határra érkezel, amikor nem érdekel már, hogy mennyi idő. Amikor nem érdekel már, hogy mennyi van vissza. Minden nappal kevesebb, éppen egy nappal. Hány nyaram van még? Lehet hogy ötven, lehet hogy egyetlen egy sem. De most mi a faszomat rettegjek még ezen is?

Az én istenem nevet, énekel és táncol. Ehhez kell felnőnöm, ehhez kell méltóvá válnom. Ezt kell megmutatnom, mert neki aztán hiába lobogtatom a kipipált listáimat, nem érdekli. Nem ér az az ő szemében semmit.

Hát ez van most. Megoldás az egyelőre nincs, hiába vártad a szentenciát, a katarzist, az most (még) elmarad.

De nem maradok sokáig adós vele, ígérem.