A rock hívó szava

Nemrég végre kipróbáltam az elektromos gitárt a csajom szomszédjánál, aki egy ilyen igazi autentikus rocker arc.

Mindig éreztem én, hogy az akusztikus gitár az inkább ilyen vallásos arcoknak meg részeg bölcsészeknek és a pedofil gyerekgyilkosoknak való szerszám, de mivel nem volt más, eddig be kellett érnem azzal.  Meg nem is gitároztam már ezer éve, az az igazság. De most, mikor a kezembe kaptam azt a Gibsont, azért éreztem a hívást. Éreztem bizony. A zsigereimben, öcsém. A golyóimban.

A rock hívó szava volt. Azt súgta, hogy vegyek magamnak egy ilyen gitárt, meg egy erősítőt, és zúzzak, mint a kurvaélet, mert egyedül ennek van értelme ebben az elbaszott életben. Ennek, meg a dugásnak. (Meg a gyúrásnak, na.)

De én vettem egy nagy levegőt, és elcsendesítettem azt a hangot.

Egyszer követni fogom, esküszöm. Meglátod, fogok én még színpadon zúzni, mint egy rockisten. Legalább egyszer, mielőtt meghalok.

Vagy tudod mit? Dögöljek meg ott a színpadon, valami kurva kemény dalt ordítva és a gitárt tépve. Az szép halál lenne. Méltó halál.

(És legalább nem dugás közben halnék meg, és valakinek nem kéne tovább ettől rettegnie, nem igaz, ribanc?)