Álmoskönyv 14.

Már napok óta kísér egy álom. Konkrétan úgy három napja álmodhattam, és az volt benne a durva, hogy akkor éjjel nagyon szarul aludtam; mégis, valahányszor felébredtem, majd újból visszaaludtam, mindig ugyanazt az egy álmot folytattam tovább. Nem éppen ott, ahol abbahagytam, de éppen ez volt ennek az álomnak a lényege. Ilyen talán még sosem volt velem, hogy egy álmot ennyiszer tudtam volna folytatni, már csak ezért is érdemes lesz megtartani. Na de elmesélem.

Az alaptörténet a következő volt: adva van egy dúsgazdag és kellőképpen őrült faszi. Műgyűjtő; gyűjteményében mindenféle különleges tárgyak voltak, bár az én álmomban kizárólag az egyik szerepelt. Egy festmény, egy igazán érdekes festmény. Nagyjából még emlékszem is rá, hogy milyen volt: kékes, zöldes színek, és szögletes formák voltak rajta. Olyan volt, mint színes síkidomok halmaza, de természetesen nem ez volt benne a lényeg. Sőt, maga a kép teljesen érdektelen volt. (Nekem, mert egy bunkó vagyok.) Amikor először megláttam, nem is érdekelt, az árát leszámítva, mert gyakorlatilag felbecsülhetetlen értékű volt. Nem tudni hogy ki festette és mikor, és álmomban ez egyáltalán nem is volt érdekes, csakis az, hogy kibaszottul sok pénzt ér.

Ez a dúsgazdag és őrült faszi pedig meghirdetett egy játékot: aki kiállja a próbát, amit ő kitalált, az megnyeri ezt a képet. Valamiért tudtam, hogy igazat mond, de azt is tudtam, hogy a játék nem lesz könnyű; azért persze belementem, mert álmomban én már csak ilyen kalandvágyó csávó vagyok. Voltak még más jelentkezők is, de hogy mi alapján választották ki őket, azt nem tudom, mert rövidesen kezdődött is a játék.

A feladat a következő volt. A dúsgazdag faszi betessékelt bennünket egy lepukkant lakókocsiba, és leültetett egy ócska műanyagasztal köré. A lakókocsi távolabbi végében a falon egy függöny volt. A faszi elmondta, hogy az egyetlen szabály annyi, hogy önmagunknál kell maradni mindvégig, és aki legvégig megőrzi valódi önmagát, az nyer. Fingom sem volt róla, hogy ez mit jelentett, de rövidesen megtudtam.

A faszi a függönyhöz lépett, és elhúzta. Igen, az a kép volt a lakókocsi falán. Döbbenten ültünk. Valamiért éreztük, hogy a képet kell néznünk, és akkor valami történni fog. Történt is.

A kép magába rántott, és elkezdődött a játék.

A festmény átkozottul különleges volt a maga módján - feltehetőleg nem emberi alkotás lehetett. Képes volt rá, hogy teljesen hiteles álomvilágba, egyfajta kitalált valóságba rántsa azt, aki belenéz, de ez az álomkép annyira realisztikus volt, hogy szinte képtelenség volt megkülönböztetni az igazi valóságtól. A festménynek volt egyfajta intelligenciája, és élvezte a játékot, élvezte a szemfényvesztést. Egyik valóságból a másikba rángatott engem, és a többi játékost; a feladat annyi volt csak, hogy felismerjem, hogy éppen álomvilágban járok, nem a valóságban, és abban a pillanatban ott termettem a lakókocsiban, a műanyagasztalnál, hevesen dobogó szívvel, levegő után kapkodva, döbbenten. A világok elég gyorsan követték egymást, amint az egyikből felébredtem, már zuhantam is a következőbe. Az igazán érdekes az volt, hogy amikor a lakókocsiba "visszatértem", nem mindig ült ott a többi versenyző is, mindig csak néhányan, néha egyik, néha másik, és ez minden visszatéréskor változott.

Ekkor jöttem rá arra, hogy mit is jelentenek az őrült fickó szavai: aki valamelyik álomvilágban ragad, az elveszett, és sosem tér vissza, mindörökre egy álvilág foglya marad. Kemény. De én nem féltem. És ez a valóságban (mármint a lehető legfelsőbb szinten, az én igazi valóságomban) úgy nézett ki, hogy valahányszor felébredtem éjszaka és visszaaludtam, mindig más álomvilágban voltam, de tudtam, hogy mindegyiket a festmény rakja elém. Durva élmény volt.

Aztán eljött az a pillanat, amikor egyetlenként tértem vissza az egyik világból. Az őrült milliárdos ott állt a festmény mellett, és vigyorgott. Közölte velem, hogy én vagyok a győztes, és az ígéretének megfelelően enyém a kép. Na most én egészen addig, amíg játszottam, arra gondoltam, hogy egyszerűen eladom a képet a faszba, és az érte kapott ménkű sok pénzből boldogan élek, amíg meg nem halok. De amikor leakasztottam a falról és a kezembe vettem, már nem voltam annyira biztos benne hogy el akarom adni... inkább azt éreztem hogy nagyon is meg akarom tartani. Megtartani, és otthon feltenni a falra...

Aztán felébredtem, és már nem volt lehetőségem megtudni, végül mi lett a kép sorsa. Egy kicsit azért félelmetes volt az egész, ezért remélem, végül eladtam, és életem végéig kurvák hasáról szívtam fel a heroint ahelyett, hogy elvesszek valami kitalált világban, de...

...ugyan ki tudja?