Én az a típus vagyok, aki szeret beleülni a jóba, és onnan nem mozdulni.
Nagyon rossz lett volna, ha úgy alakult volna az életem, hogy ezt meg is tehetem. Már régen basement dweller lennék, aki csak néhány röpke ponton kapcsolódik a valósághoz, és többnyire a képzeletében él, vagy online valami fórumon, meg egy MMORPG-ben.
De nincs ilyen életem. Főleg mostanában nem, mert azért régebben sokáig volt, és ennek meg is lett az eredménye. Úgy érzem, sok évet elvesztegettem, persze ha teljesen őszinte akarnék lenni, inkább úgy mondanám, hogy sok évet töltöttem odabent. Hogy ez elvesztegetett idő volt-e vagy sem, azt nem tudom megmondani.
A jó az, hogy nem maradtam le semmiről, és most már ha akarnék se tudnék... odabent szorulni. Gondoskodtam róla, mint ahogyan arról is, hogy soha többé ne lehessen normális életem. Átléptem olyan határokat, meghoztam olyan döntéseket, és felégettem olyan hidakat, hogy ne lehessen. És végtelenül boldog vagyok ezért. Végtelenül boldog vagyok azért, hogy nem csak egy üveglapon át nézem az életet a túlsó oldalon, állandóan vágyakozva valamire, amiről tudom, hogy úgysem érhetem el.
Őrülten mámorító érzés szabadnak lenni, valóban szabadnak. És a valódi szabadság nekem azt jelenti, hogy nem vagyok bezárva egy olyan életbe, amilyet nem akarok élni, egy olyan élethelyzetbe amiben nem akarok lenni, és nem vagyok összezárva olyan emberekkel, akikkel nem akarok együtt lenni, és nem kell olyan dolgokat csinálnom, amit nem akarok csinálni.
És ha mindez megvan, akkor én szabad ember vagyok, és ezzel tulajdonképpen máris célba értem.
Mert játékos vagyok.
Játékos vagyok az életben, nem pedig néző. És aki az életben elkezd játszani, az máris nyert. A vesztesek azok, akik a cipőjüket kötözgetik az öltözőben, pedig valójában már régen a pályán kéne lenniük. Persze, én aztán tudom, milyen kurva nehéz kilépni a pályára, én is eleget küzdöttem vele. De kint vagyok, végre kint vagyok, és játszom. És ez a legtöbb, amit ebben az életben el lehet érni. A meccs végeredménye már olyan kurva mindegy. Hiszen valójában nincs tétje. Ami fontos, az maga a játék. És hogy mindenedet odaadd, amid csak van, és ne tarts meg magadnak semmit, mert ha vége az életednek, úgysem vihetsz magaddal semmit. Mindent itt kell hagynod. A kérdés csak az, hogy elveszted, vagy átadod magadtól. Az egyik gazdagít, a másik nem. Az egyiktől több leszel, a másiktól kevesebb, még ha a végeredmény ugyanaz lesz is.
Éber csávónak gondolom magam; olyannak, aki nyitott szemmel jár, főleg az utóbbi években. Igen, nehezen viselem a változást, de nem félek tőle, és főleg nem állok ellen neki. Eddig csak jót hozott, mert oda sodort, ahol most vagyok.
Most eljött az alkalom, hogy változtathatok az életemen, és én változtatni is fogok. Mert érzem, hogy kell, még akkor is, ha látszólag rosszabb lesz, mint előtte volt. Ez mindig csak a látszat. Fiatal vagyok és erős, bármivel meg tudok birkózni. A változás engem még erősít. Gazdagít. Előbbre visz.
Egy sötét átjáró előtt állok. Még nem tudom, hogy pontosan hova visz, csak azt tudom, hogy itt maradni már nem akarok. Igen, bevallom, a kalandvágy sem enged itt maradni. Egy sötét átjáró előtt állok. Még egy nagy levegő, aztán átlépék rajta.
Kíváncsi vagyok, mi vár a túloldalon. Kíváncsi és boldog.
A vadonjáró megint útra kel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése