Ilyen az én napom

Csak azért akarom leírni, hogy mindig emlékezzek rá: 2013. október 28-a az én napom volt. Ez volt az a nap, amikor minden tökéletes volt, amikor egyszerűen és kétségek nélkül boldog voltam, anélkül, hogy bármi igazán különleges történt volna; amikor mindenki és minden a helyén volt, beleértve a középpontomat is.

Azért fontos ezt leírni, mert azt hiszem, hogy mindenkinek kell egy referencia az életébe, egy precedens, egy alapkő, egy nulla kilométer, ahonnan minden út elindul. A tegnapi nap volt az én nulla kilométerem. És mostantól bármi történjék is, ez a nap mindörökre velem marad. És tudod mi a legjobb benne? Hogy ha akarom, bármikor megismételhetem. Bármikor.

Mert minden ami kell, az megvan hozzá.

Minecraft

Egy játék hangulata nekem mindig is magasan verni fogja a látványt, meg a hangeffekteket, meg a történetet, meg a nagy dudákat, meg minden egyéb szart. Ezért nincs kedvenc műfajom ebben sem, nincs kedvenc játékstílusom, de még csak kedvenc platformom sem. A játékok terén hangulatember vagyok. Lehet hogy másban is, ezt nem tudom.

A Minecraft hangulata pedig kurvára megfogott, amikor először kipróbáltam. Persze a kis vadonjáró kedvéért próbáltam ki, mert ő magyarázott először arról, hogy néhány ovistársa mennyire rákattant (figyeled a kis gémerek milyen korán kezdik már?) és szeretné ő is kipróbálni. Fingom nem volt, miről van szó, de mivel szuperapuka vagyok, letöltöttem és felraktam a gépre.

Aztán gondoltam utánaolvasok, mert mégiscsak nekem kell majd elmagyaráznom a gyerekemnek, hogy mit hogyan kell benne csinálni. Ennek jó pár hónapja már, mostanra pedig odáig jutottunk, hogy én csak lesek, hogy a gyerekem miket épít ebben a végtelenül nagy virtuális világban, miféle szörnyekkel csatázik és miféle világokba lép át a dimenziókapukon. (Igen, a gyerek tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi az a dimenziókapu.)

A Minecraft világa kibaszottul nagy. Olyan nagy, hogy valós időben is hónapokba telne eljutni csak az egyik végéig, és ez a világ ráadásul nem csupán két dimenziós hanem a faszom tudja mennyi. Engem ez teljesen lenyűgöz. Főleg az nyűgöz le benne, hogy igazából a játékot végigjátszani (bár ebben az esetben a végigjátszás szó értelmetlen, mert a Minecraftban leginkább csak létezni, élni kell, mintsem eljutni valahonnan valahová) végig lehetne egy ezredekkora területen is. De ennek ellenére mégis ott az a kurva nagy világ. Ráadásul mindegyik, a program által generált végtelen nagy világ teljesen más, mivel mindegyik pálya random módon generálódik. Nesze neked virtuális valóság.

A nagy világ ráadásul csak az egyik dolog. A másik a crafting. Mert a játékban nyersanyagokat kell szerezned, és abból építened/gyártanod, vagyis craftolnod dolgokat. És a modokkkal, vagyis a kiegészítőkkel együtt a craftolható dolgok száma is, khm, kibebaszottul nagy.

Oké, fát vágsz, bányászol, építesz, craftolsz, és akkor mi van? Először nem értettem, aztán a játék hangulata teljesen észrevétlenül magával ragadott. Egyjátékos módban teljesen magányos vagy ebben a hatalmas világban, és gyorsan rájössz, hogy a végtelen lehetőségekkel halálos veszedelmek is járnak együtt. Mint az életben, igaz?

Amikor leszáll a nap (kábé tíz perc a nappal a Minecraft világában), megjelennek a szörnyek is. Mindenféle szörnyek. És egy pillanat alatt megzabálnak, ha nem vagy észnél. Úgyhogy észnél kell lenned. A kis vadonjárónak ez egy igazi kaland, és nagyon bele tudja élni magát. Persze, vannak célok a játékban, de ez őt nem érdekli. Engem sem. A lényeg, hogy építsünk és harcoljunk, felfedezzünk és győzzünk minél többször, mert soha nem ugyanolyan, és ezért sohasem lesz unalmas.

Igen, a Minecraft az egyik legjobb fantasy szerepjáték, amivel valaha játszottam, ráadásul ennek van a legnagyobb világa, és ha valami engem mindig is megfogott a fantasyben, azok a végtelen, izgalmas világok, amiket még érdemes felfedezni, mert valóban csodákat rejtenek.

És a kis vadonjáróval nem csak játszani szeretünk a Minecrafttal; órákig nézegetjük mások videóit a youtube-on, megbeszéljük, hogy melyik modot lenne érdemes felrakni, melyiket nem, illetve hogy milyen munkamegosztásban tolnánk a játékot, ha többjátékos módban lennénk. Mert az lesz majd a következő lépés, már látom.

Ja, és persze a zenék. Soha egyetlen játékot sem ismertem, amihez ennyi rajongói videoklip készült volna. A kis vadonjáró a két kedvencének már a szövegét is tudja fejből, és beszarsz a röhögéstől, ahogyan a szoba közepén táncol és énekel hozzá:

Bizony, ezek a nagy dolgok. Remélem, a kis vadonjáró pár évig még akar velem Minecraftozni, és remélem, hogy a világok, amiket együtt felépítettünk, most már mindig megmaradnak.

Már ha érted mire gondolok.

Against all odds

Azért szeretem a munkámat, mert folyamatosan lehetetlen feladatok elé állítanak benne, a negociáció minden lehetősége nélkül, természetesen. Oldd meg, és kész. De nem, ne csak oldd meg (mert problémamegoldásban kurva jó vagyok és ezt is élvezném a legjobban) hanem úgy oldd meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, akkor is, ha az adott helyzet nincs is megírva a nagykönyvben. Akkor úgy oldd meg, mintha.

Most például van egy rakás szarkupac, nem is egy, hanem éppen 125 szép nagy rakás. Mindegyik szarkupacban el van rejtve pár tű, amit ki kell halásznom. És ha megtaláltam őket sem lesz benne semmi örömöm, mert szúrnak, bazdmeg, mert tűk.

Értem én, hogy mit jelent a mondás, hogy tű a szénakazalban, de eszedbe jutott valaha, hogy ugyan mi a fasznak akarna valaki tulajdonképpen megtalálni egy tűt a szénakazalban? És ha elkezded kérdezgetni, hogy tulajdonképpen hogyan került az a tű a szénakazalba, akkor még téged basznak le, hogy mi a szarnak kérdezősködsz annyit, nem kell állandóan felhánytorgatni a régi dolgokat. Találd meg és kész, vagy megnézheted magad.

Ezért én most felöltözöm az alkalomhoz, tudod, megfelelő munkához megfelelő öltözék, veszek egy nagy levegőt, és alámerülök a szarba. Végülis legalább jól megfizetnek érte, nem?

Lehettem volna halász is bazdmeg.

39. zen történet

A középkori japán polgárháborúk alatt egy támadó hadsereg gyorsan bejuthatott egy városba, és átvehette a hatalmat. A harcok mindennaposak voltak.

Egy bizonyos faluban mindenki elbújt, mielőtt a támadó sereg megérkezett volna, kivéve a zen mestert. A sereget vezető tábornok kíváncsi volt erre az öreg fickóra, és elment, hogy megnézze, miféle ember is az öreg. Amikor megérkezett a kunyhójához, a mester nem fogadta a tábornokoknak kíjáró tisztelettel és alázattal, ezért a szamuráj iszonyú haragra gerjedt.

- Te arcátlan! - ordította a tábornok kardját kirántva, - hát nem döbbentél rá, hogy egy olyan ember előtt állsz, aki úgy hasít ketté, hogy közben a szeme sem rebben? 

- És te nem döbbentél rá - felelte nyugodtan a mester, - hogy egy olyan ember előtt állsz, akit úgy kettéhasíthatsz, hogy közben a szeme sem rebben?
A tábornok erre eltette a kardját, és mélyen meghajolt a zen mester előtt.

Mental note 1.

Bunyózzál vadkan. Meg szerezz sok pénzt. (Nem feltétlenül ebben a sorrendben, és a kettőnek nem kell összefüggésben lennie egymással.)

Edzésnapló 22.

Na faszok. Kinyomtam 150 kilót fekve, és nem is kellett megerőltetnem hozzá magam. Ebből a következőket szűrtem le:

a, kurva erős vagyok és ez jó.

b, igazából addig fejlődhetek ameddig csak akarok. Bármiben.

c, most felviszem a fekvenyomást és a nyomást addig, ameddig terveztem (160 kiló illetve 100 kiló egyszer) és a többi erőgyakorlatot addig nem erőltetem.

Mert rájöttem, hogy feleslegesen stresszelem magam a folyamatos fejlődéssel egyszerre mindenben; nem vagyok már kezdő, hogy hétről-hétre emelnem kelljen minden gyakorlatban a súlyokat. Most felépítem a két nyomást arra a szintre, hogy utána már csak szériáznom kelljen, és amint elértem a maximumot, elkezdek dolgozni a deadliften és a guggoláson is. Még nem találtam ki, hogy melyiket fogom előre venni, majd kialakul.

Addig pedig visszaveszem mindkét gyakorlatot heti egyre a heti kettő helyett, mert be kell látnom, hogy ez a kardióval együtt a lábamnak sok, és ha csak szinten tartanék még éppen bírnám, de így fejlődni nem fogok tudni, pedig még van hová.

Igen, jól hallottad, kardió. Vettem egy taposógépet, egy ilyen kis minimalista cuccot, és tolom vele mindennap (kétszer) magamról a zsírt. Még nem tudom mennyire működik, de ártani tutira nem árt, és legalább elfoglalom magam valamivel filmnézés közben. Persze a sétát meg a kocogást szerintem így sem úszom meg, de amikor nagyon geci idő van odakint legalább van mivel megizzasztanom magam ha már a szex alig játszik be. 

A múltkor rémálmodtam hogy valamiért nem tudtam edzeni, és nagyon elhagytam magam, és dagadt lettem és ronda és kurva szarul éreztem magam a bőrömben; elhiheted hogy kurva jó volt felébredni, és megnyugodni, hogy nincsen semmi baj.

Kurvára hálás lehetek az öregnek azért, hogy ennyit edzhetek, hogy nem vagyok  beteg, hogy nem történt velem baleset, ami miatt nem edzhetek; hogy érzem, soha többé nem fog előfordulni hogy kihagyok éveket, mert most már tudom jól, hogy az edzés nekem a mindennapjaim egyik fontos része, és mindenem megvan ahhoz, hogy csináljam, hogy élvezzem, és hogy ne csak belerakni kelljen az energiát, hanem nyerhessek is belőle.

Másképpen nem lenne értelme csinálni.

És mi mindehhez képest az a pár kiló zsír amit le akarok magamról dolgozni? Kurvára semmi. Az csak esztétika. Semmi köze a lényeghez. Csak kozmetika, díszítés, csak az extra, a jutalom a kemény munkáért. Mert a lényeg mindig az erő marad. Az az erő, amivel hatni tudsz a világban. A potenciál. És igen, megtehetem hogy kockahasat faragjak ha végképp minden gyakorlatot felvittem arra a szintre amire szeretném és már csak szintentartanom kell az erőmet; akkor megtehetem, hogy lecsökkentsem a súlyomat és farigcsáljam a külsőmet, de addig nem. Továbbá megvannak a korlátaim is, és ezekkel szembesülni, ezeket belátni és elfogadni szintén annak az útnak a része, amit a testedzés jelent.

Nem, nem fogok soha úgy kinézni, mint abban a jelenetben az a hollywoodi sztár.

Ha érdekel, hogy miért nem, olvasd el a cikket, baszottul jó, és ennél jobban én sem tudnám összefoglalni, hogy mi a különbség álmodozás és valóság között. A lényeg hogy minél előbb elfogadod, annál könnyebb lesz utána. A legfontosabb még mindig az, hogy kihozd magadból a legtöbbet.

BECOME THE STRONGEST VERSION OF YOURSELF.

Ja, és ezt láttad már?

Skullbell a neve, és nekem egy ilyen KELL.

Gyere sötét, és nyelj el

Azért rájöttem ám, hogy idén sem fogom megúszni sem a hideget, sem a sötétséget. De tudod mit? Nem is baj.

Elkezdtem olvasni Joseph Campbelltől az Ezerarcú Hős című könyvet. Neked is ajánlom; nem csak azért, mert alapmű, hanem azért is, mert az önismeret olyan mély szintjeire lehet vele eljutni a jung-i archetípusokon keresztül, hogy az valami döbbenetes. Főleg annak, akinek olyan szintű hőstudata van, mint nekem.

(Ha az előző két mondatot teljesen megértetted, elismerésem.)

A könyvről most nem akarok sokat mondani, talán máskor. Egyrészt mert még nem is olvastam végig, másrészt meg mert ez az a könyv, amiről nem lehet keveset beszélni. Hatni pedig még évekig folyamatosan fog rám, vagy talán mindaddig, amíg csak élek. Röviden összefoglalva a hős útjáról (the hero's journey) szól. Nem egy bizonyos hős útjáról, nem; veszi az összes mitológia összes hősét, összehasonlítja és kiveszi belőle azt, ami minden egyes történetben, minden egyes hősben ugyanaz (ezt nevezi Carl Jung archetípusnak), és bemutatja. Nem mond véleményt, nem ítélkezik, csak mesél.

És a mese lenyűgöző, mert benne van minden történet, amit valaha is elmeséltek.

Majd egyszer elmesélem ezen keresztül az én történetemet is, de nem most, még nem. Még csak az út elején vagyok, és bár nagyon sok minden történt velem már eddig is, még nem kezdenék bele abba a mesébe.

Várjunk vele pár évtizedet, barátom.

Egy dologról akartam most írni, ez pedig az újjászületés; a közelgő tél kapcsán, meg annak örömére, hogy mégis kihordtam lábon a nyavalyámat. Megfogadtam hogy így lesz, és végig keményen edzettem (csak a csajom meg ne tudja, mert lekúrna érte), és bár picsaszarul voltam, elviselhetetlen voltam, de legalább ágynak nem estem. Dolgoztam, edzettem, végső kétségbeesésbe taszítottam a kis ribancomat, de túléltem.

Most végre vége, és mint minden újjászületés végén, most is kurvára a toppon érzem magam.

Ezért van szükségem a télre, ezért van szükségem az éjszakára, ezért van szükségem a betegségre, a szenvedésre, a halálra; mert ezek nélkül nem tudnék újjászületni sem. Ezért nem zavar, hogy már hideg van, ezért nem zavar, hogy már sötét van.

Gyere, sötét, gyere és nyelj magadba. Próbálj meg megölni, próbálj meg elemészteni, próbálj meg megtörni; hadd legyek hős. Nem is kell megkeresned, eléd jövök én magam. Nem félek tőled. Többé már nem. Hiszen te segítesz azzá válnom, aki mindig is lenni akartam. És remélem, hogy ez a tél hosszú lesz, hideg és sötét, remélem, megint úgy fogok kint gyúrni, hogy közben a pofámba tömi a havat a szél, de jöhet bármi, én kemény leszek, mint a beton. És csodálatos érzés lesz felmerülni a sötétségből. Csodálatos érzés lesz a vadonban a természettel együtt újjászületni, amikor eljön a tavasz.

De ezt most még hagyjuk. Most még nem ennek van itt az ideje. Most készülünk a küzdelemre, a próbatételre, a nagy kalandra, a lélek hosszú éjszakájára. Minden erőnket összeszedjük, mert most ennek jött el az ideje.

Úgyhogy gyere sötét. Gyere és nyelj el.

Próbálj meg legyőzni, ha tudsz.

Mire érdemes használni a haragot?

Itt van e. Ez a cikk nagyon eltalálta, hogy mi járt a fejemben tegnap. Meg azért is passzol, mert nem is olyan régen írtam a Hulk-ról.

Látod, valaki más is kitalálta a frankót, öcsém. Tanulmányozd át és alkalmazd. Azt hiszem mindenféle edzésben segít, és szerintem tuti, hogy én is csak azért nem vagyok még hererákos, mert önkéntelenül is ezt a módszert alkalmazom, hát, szerintem már több mint egy évtizede.

Rage for the win.

'cause I'm TNT

Na most van az, hogy annyi kibaszott feszültség és tehetetlen harag van bennem, hogy úgy érzem, felrobbanok. Fújtatva járok fel és alá a lakásban, mint egy ketrecbe zárt vadállat, és tombolni tudnék, pusztítani tudnék, ölni tudnék, még az sem érdekelne, hogy milyen példát mutatok vele a kis vadonjárónak. Tanulja csak meg, milyen a valódi harag, ha kitör. Most kéne nekem egy Harcosok Klubja, még az sem zavarna, ha szarrá vernének, csak érezzem végre, hogy teszek valamit, hogy történik valami, csak érezzem végre újra lüktetni magamban az életet.

Várom, hogy lehiggadjak, de nincs mire gondolnom, amitől megnyugodnék.

Talán majd az idő. Majd az idő. Addig is bedugom a fülem, és full hangerőn AC/DC-t hallgatok.

Úgy, vadkan. Máris jobb, igaz?

Egyszer meg úgyis szétcsapom ezt a kurva világot. Majd agyonlőnek, mint egy veszett kutyát, de istenem, előtte azért kegyetlenül kitombolom végre magam.

Vallás vs gyúrás

A vallás méreg - mondta a kínai tiszt a Hét év Tibetben című filmben, és én pontosan értem, hogy mire gondolt, még ha nem is értek vele egyet teljesen. Néha vannak kétségeim, mert a vallást azért meg lehet védeni, ha nagyon akarjuk; és most nem egy bizonyos vallásról beszélek, hanem a vallásról általában.

De aztán mindig történik valami az életben, talán azért, hogy az öreg megmutassa, hogy nem bazdmeg, a vallást felesleges megvédeni, mert olyan, amilyen. Foglalkozni sem érdemes vele, mert még az utálatra sem méltó. A vallásos emberekről nem is beszélve.

De ennél a srácnál frankóbban ezt még nem mondta meg senki. Én sem tudom. Hallgasd csak végig:

És nehogy azt hidd, hogy csak mert a vallásos emberek között sok a seggfej, majd ha vallást váltasz, akkor jobb lesz. Mert majd a bölcs kelet, igaz? Sajnálom, ha tőlem kell megtudnod, öcsém, de a bölcs keleten is éppen akkora a seggfejek aránya; ha valami, akkor a seggfejek aránya az, ami a világon mindenhol állandó. Erre mindig számíthatsz, bár ezzel a tudással önmagában nem sokra mész. Most eszembe jutott az, amit Salman Rushdie regényében, a Grímusz-ban olvastam: A bölcsesség ritkán található meg a tömegben. A vallás pedig tömeggyakorlat és tömegélmény. Ha a bölcsességet keresed, ne itt keresd. Ha megértést keresel, ne itt keresd. Ha az Istenhez vezető utat keresed, azt se itt keresd.

Inkább gyúrjál.

Most röhögsz, mi? Pedig a Hideg Vas Egyházával többre mész, mint bármelyik más egyházzal, hidd el nekem. Persze itt is ugyanannyi a seggfej, a hamis pap és az önjelölt próféta, mint a többi vallásban, de ellentétben a templomban ücsörgéssel, és az álszent imádkozással, itt a vallásgyakorlatnak egészen komoly hasznai és eredményei vannak. És nem kell a világvégére sem várni ahhoz, hogy elérd az üdvözülést. Arról nem is beszélve, hogy az edzőteremben ordítva, izzadtan szenvedve közelebb kerülsz Istenhez, mint az elbaszott életed során bármikor.

Isten hozott, testvérem, a Hideg Vas Egyházában!

Itt mind egyenlőek vagyunk, mind gyakorlók; nincsenek közöttünk előbbre valók, sem fensőbbrendűek, legfeljebb régebb óta gyakorlók. Itt mindenki a legjobb utat keresi, de nem az egyetlen igaz utat; itt mindenki kipróbálja a módszert, mielőtt elfogadná és alkalmazná; itt mindenki elfogadja, hogy mivel mindannyian mások vagyunk, ezért mindannyiunk számára más módszerek azok, amelyekkel elérhetjük a céljainkat. Itt mindenki arra törekszik, hogy a legjobbat hozza ki magából, nem pedig arra, hogy elfogadtassa magát másokkal; mindenki arra törekszik, hogy a legerősebbé, és a legkülönbbé váljon, de nem másokhoz, hanem csakis önmagához mérten. S legvégül, itt mindenki arra törekszik, hogy minden nap előrébb jusson az úton az előző naphoz képest; aki megáll, azt a hideg vas azonnal figyelmezteti, és ki lélekben nincs ott az edzőteremben, azt a hideg vas kegyetlenebbül megbünteti, mint az Isten a hazugokat és a képmutatókat.
A hideg vas sosem hazudik. Megmutatja ki vagy és mennyit érsz, megmutatja hogy kemény munkával és kitartással bármit elérhetsz; megmutatja, hogy mindenki máshonnan indul, és sohasem leszünk egyformák. Megmutatja, hogy van, akinek könnyebb dolga van az életben, és van, akinek nehezebb; a hideg vas nem hazudik sem szabadságot, sem egyenlőséget, sem testvériséget. Nincs szabadság - szabaddá válnod neked magadnak kell, és a hideg vas segít ebben, de ha nem vigyázol, szabadság helyett a hideg vas rabjává válhatsz. Nincs egyenlőség - azzal kell dolgoznod amid van, de célba érni mindenki képes, aki egyszer elindul az úton. Ne másokra figyelj, és arra, hogy milyen gyorsan haladnak. Ez nem verseny, és a hideg vas mennyországában mindenki számára van elég hely. Nincs testvériség - mindenki csakis magával tud dolgozni, és bár tudunk segíteni egymásnak, ha kell, sosem számíthatunk arra, hogy majd mások vállán érkezünk célba. A hideg vas nem kíméletes, és nem vigasztal. De erőt ad, hogy ne legyen szükséged sem kíméletre, sem vigasztalásra.

Isten hozott, testvérem, a Hideg Vas Egyházában!

"Gold is for the mistress - silver for the maid - 
 Copper for the craftsman, cunning at his trade.
'Good' said the Baron, sitting in his hall,
'But iron - cold iron - is master of them all.'"

(Rudyard Kipling)

Most pedig lásd és halld a Hideg Vas Igéjét, testvér, azoktól, akik régóta gyakorolnak már:

Levélhullás

Végre!

Végre megvan az a nap, amikor hirtelen lehullottak a falevelek. Éppen a mai napon történt, nem máskor. Tuti a dolog, tévedés kizárva, a saját szememmel láttam. És valamikor délután fele történhetett a dolog, mert reggel még nem voltak a falevelek a földön, de most, mire hazaértem...

Évek óta próbálom már kilesni, de eddig sosem sikerült. Most végre megláttam, észrevettem, és van is hová följegyeznem. Tökéletes.

(A kis geci vírusokat meg kihordom lábon, hiába ostromolnak. Ki ha nem én.)

Megvagy, ősz.

A zombi-apokalipszis

Igen, minden magára valamit is adó geeknek életében legalább egyszer érintenie kell ezt a témát. Nekem is.

A zombi-apokalipszis.

Amikor a rothadó élőholtak elözönlik a világot, a ma ismert civilizáció teljesen összeomlik, és egy posztapokaliptikus világban a túlélők egymástól elszigetelt csoportjai küzdenek az életben maradásért. Egyre kevesebb kaja, egyre kevesebb ivóvíz, egyre kevesebb benzin, egyre több zombi. Ismered.

Akkor jutott eszembe, amikor nemrég edzés közben az egyik Resident Evil filmet néztem, és amikor nem éppen Milla Jovovich seggét stíröltem, elképzeltem magam egy hasonló settingben. Ja, és gyerekkorom óta nézek zombifilmeket, csak mondom. Mondjuk a posztapokaliptikus zombifilm az egy frissebb műfaj, és jobban is szeretem, mert még félelmetesebb, még idegenebb, még inkább fiction, ha érted, mire gondolok, és a fiction mindig jobb, mint a sima horror, mert nem csak hányingered lesz tőle, hanem el is gondolkodtat.

Mert itt már nem csak arról van szó, hogy mit csinálnál akkor, ha találkoznál egy megelevenedett holttesttel, ami hörögve rád vetné magát, és meg akarná zabálni az agyadat. Itt arról van szó, hogy mit tennél akkor, ha az egész kibaszott világod fenekestül felfordulna, és visszarepülnél egy történelem előtti világba, amikor az ember még csak zsákmány volt, akinek minden egyes napon meg kellett vívnia rémisztő szörnyetegekkel, a természettel, és a vak sorssal, ami úgy hányta és vetette, akár hajót a háborgó tenger...

Na jó, hagyjuk a romantikát, és vissza a véresen kitoccsanó belekhez. Szóval egészen komoly rajongótábora van a zombi-apokalipszisnek, és egészen sok ember készülődik éppen ebben a pillanatban is arra, hogy az elkerülhetetlen egyszercsak bekövetkezik. Az egyik kedvencem például ez a zombibiztos ház. De a különböző fórumokon fellelhető lelkes mesteremberek segítségével fel lehet szerelkezni mindenféle tuti cuccal, és az elszánt zombirajongók bármikor tartanak neked gyorstalpalót arról, hogyan is élj túl egy zombi-apokalipszist.

Mindenkinek megvan a maga hobbija ugye, és ezzel nincs is semmi baj. Néha jó eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha.

Ami igazán érdekes, az az, hogy ennek a zombi mizériának van egy nagyon is valóságos pszichológiai alapja, mármint nem a zombiknak, hanem a zombiktól való félelemnek, illetve annak, hogy miért is szeretünk annyira zombifilmeken borzongani. A helyzet az, hogy amikor a zombiktól félünk, akkor valójában a tömegtől félünk, az emberektől, méghozzá attól a fajta arctalan, lélektelen tömegtől, amely képes egy pánikhelyzetben tombolva maga alá taposni, és véres péppé zúzni anélkül, hogy a legkevésbé is foglalkozna vele. A tömeg, amely teljesen érzéketlen. Nincsenek érzelmei, csak mozgásiránya. Nincsenek gondolatai, csak vágyai. A tömegben tántorgó zombi tudattalan; fogalma sincsen arról, hogy mit cselekszik. Utánad veti magát és megöl, de ezzel igazából semmi célja nincsen. Irracionális - éppen annyira, mint a tömegtől való félelem.

De aki látott már embereket tömegben iszonyatos dolgokat művelni, vagy aki maga is átérezte már a tömegélményt, azt, amikor az egyén lassan, de ellenállhatatlanul feloldodik valami másban, valami idegenben, amit nem képes irányítani, amellyel csak sodródni tud, és ami lassan felemészti független tudata utolsó morzsáit is... az tudja, miért annyira félelmetes dolog ez. És hogy a félelmeink valahol mégis reálisak.

A zombi-apokalipszis persze képtelenség, itt olvashatsz 7 kiváló érvet arra, hogy miért az, de ettől még a félelmeinket nagyon nehéz elengedni. És mivel félünk, ezért, ha nem akarunk beleőrülni a félelembe, valamit kezdenünk kell vele. A félelmekkel, mégha irracionálisak is, a legjobban akkor bánhatunk el, ha szembenézünk velük. Ez nem azt jelenti, hogy járjunk sokat focimeccsre meg pártgyűlésre, hanem például azt, hogy játsszunk el a gondolattal, hogy valamelyik reggel arra ébredünk, hogy a szomszédasszony a házunk előtt a füvön éppen hörögve majszolja a szomszéd agyát... vajon mit tennénk? Mit tennénk ha a valaha-ember szörnyeteg felpillantana, és a következő pillanatban nekünk rontana? Oké, belevágnánk a baltát, na és aztán? Hogyan tovább? Hogyan folytatnánk az életünket egy olyan világban, ahol egyik pillanatról a másikra minden megváltozik?

Lehetne agyalni rajta, hogy mit is szimbolizál még ez az egész, de azt hiszem, nem kell túlpörögni; a zombi-apokalipszis is csak egy játék, amit felnőttek játszanak, hogy ne kelljen annyira félniük a világtól, amely körülveszi őket.

Játszani pedig mindig jó.

Ami engem illet, tőlem aztán jöhetnek a zombik. Felcuccolok valami dögös dzsipet, telepakolom magam fegyverekkel - vadkanlándzsa meg szamurájkard rulez - szerzek magamnak egy csajt (aki még nem zombi), aztán útra kelek, és addig mészárolom a szaros, oszladozó kis geciket, amíg el nem fogynak. Vagy esetleg amíg ők nem zabálnak fel előbb engem, de akkor meg a life well spent. Nem fogom könnyen adni magam az kurvaélet.

Hmmm, zombi-apokalipszis. Meg alá valami jó zene.

Tudod mit? Jöhet.

38. zen történet

A tanuló elment a zen mesterhez tanácsot kérni:
- Mester, meditáció közben olyan szörnyen érzem magam! Teljesen zavarodott vagyok, mindenem fáj, és  állandóan elalszom. Ez borzalmas!
- El fog múlni - mondta erre a mester.
Egy hónap múlva a tanítvány visszatért, és azt mondta a mesternek:
- Olyan csodálatosan érzem magam meditáció közben! Teljesen éber vagyok, és nyugodt. Ez csodálatos!
- El fog múlni - mondta erre a mester.

Kard és szandál

Azért magyarul elég hülyén hangzik a Sword-and-Sandal, ugye?

Pedig ez a neve annak a filmes műfajnak, amit mostanában állandóan nézek. Olaszul ráadásul peplum-nak hívják (merthogy ott nagyon nagy hagyománya van ennek a műfajnak; nem mondom meg, miért így hívják, művelődjél magadtól, köcsög), és igen, ez az a műfaj, amiben ágyékkötőbe öltözött kardos csávók kergetik egymást, vagy a szintén alig felöltözött ribancaikat, és közben epikus küzdelmeket vívnak, kivívják vagy éppen kiállják az istenek haragját, újraértelmezve a görög, római, bibliai, meg egyéb mitológiákat. És persze barbárok, öcsém. Meg fekete mágia. Meg sok szex és lobogó csöcsök.

Ezek a filmek amúgy sokszor átcsúsznak fantasybe (méghozzá annak is a hard fajtájába), mint például a nagy kedvencem, a Vadak Ura esetében; sokszor csak többé-kevésbé hűen feldolgozzák mondjuk a görög mitológiát (és ezek a legjobbak: Odüsszeia, Jason and the Argonauts, Clash of the Titans, Herkules, és társai). Meg ott vannak a bibliai időkben játszódó sztorik, a Ben Hur, a Quo Vadis, és persze a gladiátoros filmek, amikből sokkal több készült, mint gondolnád, és van pár, amelyik sokkal jobb és hangulatosabb a saját műfajában mint a (sajnos) egyetlenként ismert Russell Crowe-féle Gladiátor.

A lényeg, hogy szerintem ezekből a filmekből a régi változatok mindig jobbak, hiába nem volt akkor még CGI, hiába kevésbé látványos, valamiért a hangulat és a színészi játék bőven tud kárpótolni az elavult trükkökért (jé, de meglepő). Sőt.

Ez az egész mániám egyébként onnan indult, hogy régen, gyerekként ezeket a filmeket mind láttam a ronggyá másolt, gagyi alámondásos, Kelet-Németországból hazacsempészett videokazettákon. És imádtam őket. Conan, a barbár (amiből szintén a régebbi változat a jobb, az új egy rakás szar) és társai, tudod. Igen, nemcsak barbáros-gyakós filmek voltak ezek között, hanem a csodálatos nyolcvanas évek legelképesztőbb filmművészeti alkotásai, köztük kurva jó gagyi horrorfilmek is, meg persze a világégés utáni posztapokaliptikus filmek. Evil Dead, Sword of the Barbarians, a Metropolis 2000, az America 3000, vagy a Barbár fivérek, vagy az azóta valamiért elég híressé vált Mad Max trilógia. Én gyerekként és később tizenévesként is zabáltam ezeket a filmeket. A fantasyt ugye mindig is alapból imádtam, meg a posztapokaliptikus időkben játszódó sztorikat is, ezekből egyébként szintén sokkal több készült, mint gondolnád, és az olaszok csináltak pár kurva jó filmet a műfajban. A New Barbarians például alapmű.

Aztán a videokazetták tönkrementek, elkeveredtek, meg ugye videóm sincs már, viszont van internetem. És mert nekem semmi sem lehetetlen, ezért megkerestem ezeket a régi szarokat zseniális filmeket, és basszus, az interneten tényleg mindent meg lehet találni. Volt olyan film, amiből csak pár jelenetre emlékeztem, de már ez is elég volt ahhoz, hogy rátaláljak. És persze, mint minden beteg dolognak, ennek is van komoly rajongótábora. Igen, vannak olyan emberek, akik nagyon jól tudnak szórakozni Lou Ferrigno gyermekien bamba arcán, ahogyan Szinbádként balfaszkodik zúz és állandóan elhajítja csatában a kardját, hogy puszta kézzel bunyózhasson. Na ez a kemény, öcsém.

Szóval a lényeg, hogy ezeknek a filmeknek van valami utánozhatatlan bája, és sokkal, sokkal több humor van bennük, mint az utóbbi évek hasonló hollywoodi filmjeiben, meg a remake-ekben, és ha van valami, amit én utálok, az a komolykodás. Meg a ragyogó fehér fogsorral szónokló antik hősök. Szerintem a humor és a szenvedély, a borzongás és a brutalitás kurva jól megférnek egymás mellett, és ha van számomra vonzó az ókori mitológia hangulatában, az éppen ez - hogy ott milyen jól megfért egymás mellett az emberi lélek sötét és világos oldala, anélkül, hogy bármelyiket is elhazudták, vagy feltupírozták volna. A háború kegyetlen volt, véres és iszonyatos, a szerelem szenvedélyes, és durva, az istenek érzeketlenek és szeszélyesek, a hősök pedig... hát, hősök. Erősek, rendíthetetlenek, kitartóak és ravaszak. Tudod, mennyire imádom a jó hősöket. És az órkoriak aztán azok voltak.

Úgyhogy letöltöttem megszereztem egy valagnyit ezekből a filmekből, és fagyos téli estéken ezeket fogom nézegetni, miközben békésen melegszem a kandallóm tüzénél és a kardomat élezem egy fenőkővel.

Tudok élni, bazmeg.