Az életnek nincs zenéje

Nemrég tudatosult bennem a WoW kapcsán, hogy általában, amikor játszom egy számítógépes játékkal, a háttérben mindig szól valami zene a játékban; ezt persze eddig is felismertem, nem vagyok debil, ráadásul nagyon szeretem a játékzenéket, egész kis gyűjteményem van belőlük.

Amin elgondolkoztam, az az, hogy miért van ez? Vagy hozhatnám a filmeket is. A filmekben is állandóan van zenei aláfestés az egyes jelenetekhez, amiknek ugye a hangulatteremtés (lenne) a célja, vagy valami többlettartalom megmutatása. Na de állandóan és szinte folyamatosan, és minden filmben és játékban?

És ez az egész azért bizarr nekem, mert hát az életben nem szól a háttérben állandóan a zene. Iszonyatosan vicces lenne persze, ha az életnek is lenne soundtrackje, és bármikor bármit csinálsz éppen, ahhoz fel lehetne hangosítani az adott, tökéletesen passzoló zenét. Igény persze lenne rá, az látszik: ha megnézed például a Youtube-ot, tele van edzős zenékkel, alvós zenékkel, vezetős zenékkel; mindenféle zenékkel. Bármit is csinálsz éppen, ahhoz lehet zenét keresni. Állítom, hogy még autószereléshez, fametszéshez, vagy bútorkészítéshez is találni playlist-et.

Ez pedig azt mutatja nekem, hogy az emberekben ugyanilyen általános lett az igény arra, amit addig csak a filmekben/számítógépes játékokban tapasztalhattak: hogy a (mindennapi) életnek is legyen zenéje. Egyelőre még nem az éterből szól (bár például a bevásárlóközpontokban néha ez az érzésem van a "vásárlós" zenéket hallgatva), hanem csak fülesből, autóból, ilyenekből - ja és nem tudom, megfigyelted-e, hogy zenét már szinte minden kütyün lehet varázsolni. Mintha a zenei aláfestés valóban alapvető igény lenne már manapság mindenkinél. Ettől már csak egy lépés az, amikor bizonyos zenék elindításával bizonyos konkrét reakciókat lehet majd kiváltani emberekből, bár a már említett "vásárlós" zenék is állítólag erről szólnak. És hát ott vannak a különféle mozgalmi dalok, azokkal is lehet ugyebár "reakciókat" kiváltani...

A zenének óriási a hatalma. Nem véletlenül az egyik legelső emberi tevékenység, tutira megelőzött egy csomó más "hasznos" dolgot, miközben ő meghúzódott a háttérben, mindenütt jelen volt ugyan, de csak alkalmanként fül szem előtt. Szépen elirányított minket, néha nyugtatott, néha hergelt, néha megsiratott, néha megvigasztalt, néha elindított, néha megállított, mert a zene képes minderre, és még sokkal többre is.

Én nagyon szeretem a zenét, mindig is szerettem, és értem a zenének ezt a félelmetes hatalmát. Használni is szoktam. És lehet, hogy a közeljövőben én is elkezdem összeállítani életem soundtrackjét, legalább a mostani életemét, mert az összes életszakaszomét azért durva lenne. Ha mondjuk elkezdenék egy olyan gyakorlatot, hogy minden év végén összeállítom az adott év tíz legkedvencebb számát mondjuk - és a legkedvencebbet úgy értem, hogy ami a legjellemzőbb volt akkor rám - már többet mondanék magamról, mintha megpróbálnám leírni, mi is dolgozott akkoriban bennem.

Főleg nálam érdekes ez, akinél jól megfér egymás mellett Enya és a Rammstein, nálam, aki sohasem volt hajlandó csatlakozni egyik zenei izmushoz sem. Én sosem voltam se diszkós, se rocker, mégis jártam diszkóba és rockkocsmába is eleget. Én aztán tudnék durva soundtrackeket összerakni, persze az is lehet, hogy rajtam kívül más képtelen lenne ezeket egyben végighallgatni; de ha ez nem mutatja jobban azt, hogy mennyire egy elbaszott, ijesztő, de varázslatos és különleges hópihe vagyok, akkor semmi.

Akkor semmi. Csak a zene.