És még mindig hörögve fetrengek itthon, és harákolva küzdöm föl a véres váladékot a tüdőmből a kurva életbe; de már kezdek nagyon bepöccenni. Sokat hozzátenni az előzőekhez nem tudok: fekszem, teát szlapálok, izzadok, és csak annyira akarok jól lenni, hogy szédülés nélkül meg tudjak állni két lábon.
Utána tőlem még köhöghetek, meg taknyadzhatok két hétig, az már kevésbé fog érdekelni, csak lázam ne legyen, mert akkor legalább már tudok edzeni. Ha pedig tudok edzeni, akkor a hideg vas istenei már egykettőre kizavarják belőlem a rossz szellemeket. Akár hiszed, akár nem, ez így van.
Egyelőre viszont a hideg vasat legfeljebb a homlokomhoz nyomnám szívesen.
Múlt szerdán kezdődött a nyavajám, illetve kedd éjszaka, hogy pontosabb legyek. Az tűnt föl, hogy nem tudok aludni. A betegségek elején sosem tudok aludni. Aztán mikor kitört rajtam ez a szar még reménykedtem benne, hogy csak nátha, de nem baszki. Ma már alig vagyok lázas, de három napig zsinórban az voltam. Meg a köhögés, öcsém, a köhögést azt kurva nehéz kibírni. A taknyom végig jött, meg a turha is a torkomból rendesen. Szerintem a testem ezerrel küzd a geciláda vírusokkal az első pillanatoktól kezdve; ezért is vagyok olyan szarul, kibaszottul keményen folyhat odabent a harc. És én nyerek, ez nem is kétséges, csak közben nem marad erőm semmi másra.
És már megint nem panaszkodhatok igazából semmire, hálás lehetek a körülményekért, ami azért valahol idegesítő is. Holnapra összekapom magam annyira, hogy elautózzak Veszprémbe - megint - melózni egy kört, hát érdekes lesz, legutóbb a hó, most az influenza, egyszer szeretnék már úgy odamenni, hogy nincsen semmi gebasz öcsém.
Kedden estefelé talán már letolok egy cigányedzést, de csak lájtosított súlyokkal. A lényeg, hogy minél gyorsabban el akarok kezdeni újra edzeni, már csak a szokás miatt is, nem a teljesítményért. Azt már megtanultam alaposan, hogy betegség után visszaveszünk a súlyokból, most két hétig tolom könnyebben, aztán vissza, és akkor tutira nem fogok megsérülni. Nem arról van szó, hogy öregszem, hanem inkább arról - mint rájöttem - hogy nincs már annyi időm és energiám gyógyulgatni, mint régen.
Emlékszem, egyszer egyetemen voltam kibaszottul influenzás. Tudod, mi volt? Semmi bazdmeg, otthon feküdtem egy teljes hétig (plusz ugye a két hétvége az kilenc nap nyugodt gyógyulás baszod) naná, hogy gyorsan meggyógyultam, és nem volt más dolgom mint feküdni. Anyám meg főzött nekem meg hordta a meleg teát meg a gyógyszert.
Most azért kicsit más a helyzetem, és azt hiszem, a legtöbb ember ezt keveri össze az öregedéssel. Ez még nem az öregedés, az később jön. Ez csak az a kibaszott mókuskerék élet, amibe berántjuk magunkat, hogy még gyógyulni se legyen időnk és energiánk a kurva életbe, mert annyira fontos dolgaink vannak, hogy csak na. Lófaszt bele, azt.
Szabit kéne kivennem, és még egy hetet rágyógyulni a témára, öcsém, de tudom, hogy nem fogom megtenni. Nincs annyi szabim, hogy erre használjam, inkább melózok betegen, mint a többi lúzer. Mekkora baromság. Ráadásul pont az én melóm olyan, ahol a határidők azok határidők, és az egész kibaszott bolygón szanaszéjjel van a csapatom többi része, akik mind meg kell csinálják a maguk dolgát ahhoz, hogy a szekér guruljon. Ha kimaradok, kurvára lemaradok.
Vagy ez mind csak duma, és nem is erről van szó? Basznom kéne az egészre a sok rizsa helyett? Hát egyszer azt is kipróbálom, esküszöm.
De nem most, gyíkpofák. Most összeszorítom a fogamat és letolom a melót,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése