Álmoskönyv 14.

Már napok óta kísér egy álom. Konkrétan úgy három napja álmodhattam, és az volt benne a durva, hogy akkor éjjel nagyon szarul aludtam; mégis, valahányszor felébredtem, majd újból visszaaludtam, mindig ugyanazt az egy álmot folytattam tovább. Nem éppen ott, ahol abbahagytam, de éppen ez volt ennek az álomnak a lényege. Ilyen talán még sosem volt velem, hogy egy álmot ennyiszer tudtam volna folytatni, már csak ezért is érdemes lesz megtartani. Na de elmesélem.

Az alaptörténet a következő volt: adva van egy dúsgazdag és kellőképpen őrült faszi. Műgyűjtő; gyűjteményében mindenféle különleges tárgyak voltak, bár az én álmomban kizárólag az egyik szerepelt. Egy festmény, egy igazán érdekes festmény. Nagyjából még emlékszem is rá, hogy milyen volt: kékes, zöldes színek, és szögletes formák voltak rajta. Olyan volt, mint színes síkidomok halmaza, de természetesen nem ez volt benne a lényeg. Sőt, maga a kép teljesen érdektelen volt. (Nekem, mert egy bunkó vagyok.) Amikor először megláttam, nem is érdekelt, az árát leszámítva, mert gyakorlatilag felbecsülhetetlen értékű volt. Nem tudni hogy ki festette és mikor, és álmomban ez egyáltalán nem is volt érdekes, csakis az, hogy kibaszottul sok pénzt ér.

Ez a dúsgazdag és őrült faszi pedig meghirdetett egy játékot: aki kiállja a próbát, amit ő kitalált, az megnyeri ezt a képet. Valamiért tudtam, hogy igazat mond, de azt is tudtam, hogy a játék nem lesz könnyű; azért persze belementem, mert álmomban én már csak ilyen kalandvágyó csávó vagyok. Voltak még más jelentkezők is, de hogy mi alapján választották ki őket, azt nem tudom, mert rövidesen kezdődött is a játék.

A feladat a következő volt. A dúsgazdag faszi betessékelt bennünket egy lepukkant lakókocsiba, és leültetett egy ócska műanyagasztal köré. A lakókocsi távolabbi végében a falon egy függöny volt. A faszi elmondta, hogy az egyetlen szabály annyi, hogy önmagunknál kell maradni mindvégig, és aki legvégig megőrzi valódi önmagát, az nyer. Fingom sem volt róla, hogy ez mit jelentett, de rövidesen megtudtam.

A faszi a függönyhöz lépett, és elhúzta. Igen, az a kép volt a lakókocsi falán. Döbbenten ültünk. Valamiért éreztük, hogy a képet kell néznünk, és akkor valami történni fog. Történt is.

A kép magába rántott, és elkezdődött a játék.

A festmény átkozottul különleges volt a maga módján - feltehetőleg nem emberi alkotás lehetett. Képes volt rá, hogy teljesen hiteles álomvilágba, egyfajta kitalált valóságba rántsa azt, aki belenéz, de ez az álomkép annyira realisztikus volt, hogy szinte képtelenség volt megkülönböztetni az igazi valóságtól. A festménynek volt egyfajta intelligenciája, és élvezte a játékot, élvezte a szemfényvesztést. Egyik valóságból a másikba rángatott engem, és a többi játékost; a feladat annyi volt csak, hogy felismerjem, hogy éppen álomvilágban járok, nem a valóságban, és abban a pillanatban ott termettem a lakókocsiban, a műanyagasztalnál, hevesen dobogó szívvel, levegő után kapkodva, döbbenten. A világok elég gyorsan követték egymást, amint az egyikből felébredtem, már zuhantam is a következőbe. Az igazán érdekes az volt, hogy amikor a lakókocsiba "visszatértem", nem mindig ült ott a többi versenyző is, mindig csak néhányan, néha egyik, néha másik, és ez minden visszatéréskor változott.

Ekkor jöttem rá arra, hogy mit is jelentenek az őrült fickó szavai: aki valamelyik álomvilágban ragad, az elveszett, és sosem tér vissza, mindörökre egy álvilág foglya marad. Kemény. De én nem féltem. És ez a valóságban (mármint a lehető legfelsőbb szinten, az én igazi valóságomban) úgy nézett ki, hogy valahányszor felébredtem éjszaka és visszaaludtam, mindig más álomvilágban voltam, de tudtam, hogy mindegyiket a festmény rakja elém. Durva élmény volt.

Aztán eljött az a pillanat, amikor egyetlenként tértem vissza az egyik világból. Az őrült milliárdos ott állt a festmény mellett, és vigyorgott. Közölte velem, hogy én vagyok a győztes, és az ígéretének megfelelően enyém a kép. Na most én egészen addig, amíg játszottam, arra gondoltam, hogy egyszerűen eladom a képet a faszba, és az érte kapott ménkű sok pénzből boldogan élek, amíg meg nem halok. De amikor leakasztottam a falról és a kezembe vettem, már nem voltam annyira biztos benne hogy el akarom adni... inkább azt éreztem hogy nagyon is meg akarom tartani. Megtartani, és otthon feltenni a falra...

Aztán felébredtem, és már nem volt lehetőségem megtudni, végül mi lett a kép sorsa. Egy kicsit azért félelmetes volt az egész, ezért remélem, végül eladtam, és életem végéig kurvák hasáról szívtam fel a heroint ahelyett, hogy elvesszek valami kitalált világban, de...

...ugyan ki tudja?

Kerek is, meg gömbölyű...

...ez a világ gyönyörű.

Most éppen kerek, egész. Úgy kikerekedett. Szeretem, mikor kikerekedik. Amikor minden rendben van. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy sohasem volt olyan, hogy ne lett volna rendben. Csak nekem úgy látszott akkor éppen valamiért.

Aranyszín utcaköveken lépkedek. Mindig is azokon lépkedtem.

Az életben minden körbemegy. Azért, mert az élet, akárcsak a világ, kerek. Így van ez jól. És az sem baj, ha néha éppen oda jutsz vissza, ahonnan elindultál, mert hiszed vagy sem, közben megtettél egy kört, ezért aztán tulajdonképpen mégsem ott vagy, ahonnan elindultál.

Olyan ez, mint az istenhit.

Az életben néha kell, hogy felismerd azt, hogy van isten. Az életben néha kell, hogy felismerd azt, hogy nincs isten.

(Végül meg úgyis minden visszajut oda, ahonnan érkezett.)

Ez a világ olyan kerek,

akárcsak a sári berek.

Kerek is meg gömbölyű.

Ez a világ gyönyörű.

Itt lakom a közelében,

Sári berek közepében.

Sári berek jó berek.

Ide gyertek, gyerekek!

Egy kötelező szabadidős tevékenység

Egy magára valamit is adó ifjú értelmiséginek muszáj tévét néznie. Na jó, nem feltétlenül kell pont tévét néznie, de képben kell lennie a filmekkel meg a sorozatokkal kapcsolatban, mert különben... hát, mert különben ki fog maradni egy csomó beszélgetésből, ami ugye borzalmas. A hatékony networking egyik leglényegesebb eleme a különböző szórakoztató médiumokról való beszélgetés, csak hogy tudd.

Nekem minden ismerősöm rajong egyik vagy másik sorozatért, úgyhogy nemrég rájöttem, hogy az elmúlt években, amíg nem néztem sorozatokat, jött egy csomú új és érdekes cucc, és én semmit sem tudok ezekről. Úgyhogy geek üzemmódba kapcsoltam, és utánaolvastam. Összeírtam egy csomó címet, megnéztem egy csomó trélert, és végül kiválasztottam egy sorozatot, amit el is kezdtem nézni online.

A Breaking Bad, öcsém. Mert látni akarom, ahogyan Walter White egy kis senki lúzerből eljut odáig, hogy mondjuk hidegvérrel megöl egy embert. Ha már a Star Wars nem tudta hitelesen megmutatni, hogyan lesz valaki velejéig gonosz, talán ennek a sorozatnak sikerül.

Két évadon már majdnem túl is vagyok az ötből. Az az igazság, hogy tetszik a cucc, bár néha a gyomrom felfordul tőle. Realista és sötét, és már előre rettegek tőle, hogy milyen lesz a vége. Az elején jó bulinak tűnt, hogy egy átlagos, szürke életet élő csávóból aki ráadásul egy csomó dologban olyan mint én voltam kokókirály lesz, de aztán egyre inkább olyan irányba indultak a dolgok, hogy hát... ez mégsem annyira tuti buli. És biztos vagyok benne, hogy nem lesz hepiend, mert egyszerűen nem lehet. Ettől függetlenül végig fogom nézni. Utána egy jó időre elegem lesz még a virtuális bűnözésből is, azt hiszem.

Még jó, hogy a csajommal elkezdtem nézni időközben a Big Bang Theory-t is, mert így egyrészt rögtön dupláztam az általam nézett sorozatok számát (tudok élni, na), másrészt valami vidám és szellemiségben hozzám közelebb álló cuccot is nézek. Tudod, van amiből én sem maradhatok ki, hiába lakom a vadonban.

Külön élmény, hogy a sorozatban elhangzó geek utalások pontosan 100%-át értem is. Sőt, néha még olyat is be tudnék szúrni, ami nem annyira mainstream, de tudom, azt az átlag néző már nem értené meg, mert túl korlátolt hozzá. Hiába, az igazi geekek és a divatgeekek még mindig fényévnyire vannak egymástól. Szerencsére. És ennek a sorozatnak a hangulata is feldob, nem úgy mint a másik, és ez nem akármi.

Ezért kötök ki mindig a vígjátékoknál. Az való az én lágy, érzékeny, gyermeki lelkemnek.

Kalandok a vadonban 18.

A faszért nem azonnal írom le, ami megtörténik, most például gondolkodhatok azon, hogy pontosan mikor is érkeztek meg a fecskék, de nem emlékszem. Legalább egy hete, az biztos. Reggel azonnal észreveszem ha már itt vannak, mert itt ülnek a ház előtt a villanydróton, és ordítanak.

Amikor láttam hogy megérkeztek kicsit aggódtam, merthogy korán van még. Remélem nem fog befagyni a kis seggük. Érdekes módon az állatoknál meg a növényeknél annyira azt hisszük, hogy ők aztán tudják a frankót, mert az ösztönök meg a gének meg a kutyafasza. Bezzeg az emberek, azok eltávolodtak, meg azok már nem érzik, meg civilizáció, meg. Aztán amikor a rügyek elfagynak, a fecskék meg nem tudnak szarni, mert befagyott a seggük, akkor csak vonogatjuk a vállunkat, hogy az időjárás a ludas, nem a természet gyermekei baszták el.

Azért vagyok annyira rákattanva amúgy a fecskesegg témára, mert még mindig a varázsfuvolára gondolok ezek a kis genyák minden évben szanaszét szarják a teraszomat. Két OSB lappal tavaly végül megoldottam ezt az issue-t, de mindig résen kell lennem, mert a kis gecik ravaszak ám. Ha pedig megszületnek a kis gecik, akkor kell csak igazán odafigyelnem, ha nem akarok bokáig érő szarba kilépni a ház elé reggelente.

Egyébként meg örülök, hogy itt vannak. Minden évben örülök immár ötödik éve. A fészkükre vigyázok, minden évben megvárja őket, van hová hazajönniük. És amikor megérkeznek, mindig arra gondolok, hogy már a nyár sincs messze. Mondjuk most éppen még messzinek tűnik, mert fűtök mind az állat, de nem izgulok. Tavasz van, és az kurvaélet, hogy ebből tél már nem lesz, így marad a nyár. Q.e.d.

A bringámat is elővettem és lesuvickoltam tegnap, és a kis vadonjárót este már bringán kísértem haza. Örülök hogy egyre nagyobb és egyre önállóbb, és hogy egyre több mindent lehet rábízni. Még szoknom kell, hogy akár egyedül is hazabringázik majd, de a trend mindenképpen ez. Bringázzon csak. Most már tudunk együtt is bringázni menni, ami egy újabb nagy mérföldkő lesz. Azt nem tudom megmondani, hogy a bringázás neki is annyit fog-e jelenteni mint nekem jelentett, de ha kicsit is élvezni fogja, már jó. Szerencsére a családban mindenki eléggé nyomja a bringa témát ahhoz, hogy a lelkesedés meglegyen.

Most éppen szabadságon vagyok (legalábbis azzal áltatom magam) ezért lehet, hogy én is tekerek egyet ma, még meglátom. Slow life van, öcsém.

(Nem, nem füves cigit tekerek, bazdmeg, a bringámat.)

Edzésnapló 31.

Elkezdtem dinamikus gyakorlatokat is nyomatni, hogy növeljem a robbanékonyságomat. Kipróbáltam a felugrást (szinte mindenki ajánlja, mert kurva jó gyakorlat), a lendítést kettlebellel és a szakítást is, szintén kettlebellel. A tapasztalataim a következők: még mindig az erőedzés a legjobb a világon baszki. Azért a legjobb a világon, mert a maximális erő növelésének van néhány igen hasznos mellékhatása - például az, hogy a maximális erő növekedésével növekszik az izom-állóképesség, és a robbanékony erő is. Ez fordítva nem igaz, illetve kevésbé igaz.

Úgyhogy bármennyire féljek is attól, hogy egy tohonya erőgép leszek, ha csak erőedzést csinálok, ez nem így lesz. Szerencsére. Mert egyik új gyakorlattal sem volt semmi bajom, érdekes módon, sőt: jól megy a felugrás, a lendítés és a szakítás is, mert egyrészt egyiket sem lehet elfelejteni, másrészt pedig mert aki baszott nagy súlyokkal edz, annak egy 24 kilós kettlebellt a feje fölé lendíteni nem nagy kihívás. (Mondjuk van aki annak állítja be, de azok nem edzenek baszott nagy súlyokkal.)

Végül pár hét próba után úgy döntöttem, hogy a lendítést hagyom meg egyedül, mert a szakítás inkább vállgyakorlat, abból meg van már elég, a felugrás pedig, hát, annyit nem dob az edzettségemen, hogy megérje erőltetni. A lendítést viszont nagyon szeretem, és azért is akarom sokat gyakorolni, mert most nyáron neki fogok vágni a 10.000 swing challenge-nek. Ez egy négy hetes edzésterv, ahol kurva sokat kell lengetni a kettlebellt. Gondoltad volna?

Ami miatt még nagyon vártam a jó időt, már azon kívül, hogy ne káromkodva másszak ki reggelente edzeni, az a kerti sprintelés. Mert az én hátsókertem a világon semmire sem alkalmas, de felfelé (meg persze lefelé) szaladgálni azt nagyon lehet benne. Intervallum-edzés meg Tabata-protokoll, meg hasonló kifejezések, aztán meglátjuk, mindez mire lesz elég. (Elég egyszerű amúgy a dolog, mert emellett energiám úgysincs már semmire, de ha ez elég lenne, az nagyon jó lenne. Akarna a faszom órákat kocogni.)

Írtam, hogy voltam két napot gyalogolni Bécsben, és basszus, akármennyire szenvedtem is közben (mert farmerban meg bőrdzsekiben meg szépcipőban nem akkora buli nekem gyalogolni) utólag azért be kell látnom, hogy kurrrrva jó volt. A lábedzésemen is meglátszik a gyaloglás, de nem úgy, ahogyan gondolnám, hogy kimerültek tőle az izmaim, hanem éppen ellenkezőleg, feltöltődtek.

És igen, most az is eszembe jutott, hogy régebben (értsd: tizenévesen meg huszonévesen) mennyivel többet gyalogoltam, sokszor napi több órát, mert mindenhová gyalog mentem. Manapság meg kocsival járok állandóan, és ez azért nagyon meglátszik rajtam, edzés ide vagy oda. Lényeg, ami a lényeg, most hogy itt a jó idő, sokkal többet akarok gyalogolni. Bárhol, bármikor. Mert a gyaloglás jó.

A kajálásom végleges rendbetételén túl még egy dolog van, aminek neki kell látnom, ez pedig a ciklikus edzés. Ez csak annyit jelent, hogy a gyakorlataimban a súlyokat úgy fogom variálni, hogy a három hetes fokozatos növelés után jön egy negyedik heti lazítás, majd az ötödik héten az addigi PR megdöntése. Ez a klasszikus öt hetes ciklikus edzés, és már régóta szeretném kipróbálni, úgyhogy a következő projekt ez lesz. Egyrészt, mert az én szintemen a folyamatos fejlődés már nem megy, másrészt pedig mert ez izgalmas. Tudod, ha kevés gyakorlattal edzel, mindent megteszel azért, hogy az edzésed ne legyen unalmas. Harmadrészt pedig mert ez a módszer tutira működik, és a változatosság kedvéért miért ne alkalmazzak működő módszereket is?

Azt, hogy most éppen milyen gyakorlatokat tolok és mekkora súllyal, azt meg majd leírom legközelebb. Most megint beálltam egy jó szintre edzésben, amit nagyon élvezek, és nagyon jól érzem magam a bőrömben.

És úgyis ez a legfontosabb.

47. zen történet

Egy harcost egy elvesztett csata után elfogtak a harcmezőn, és börtönbe vetettek. Azon az éjszakán képtelen volt elaludni, mert csak arra tudott gondolni, hogy másnap majd kivallatják, megkínozzák, és végül kivégzik. Aztán eszébe jutottak zen mestere szavai, aki egyszer azt mondta neki:
- A holnap nem valóság. A holnap csupán káprázat. Az egyetlen valóság a most.
Emlékezve e szavakra békesség töltötte el és álomba szenderült.

Egy meleg hangulatú hétvége Bécsben

(Megj.: most kivételesen egy hagyományos blogbejegyzés következik)

Csak hogy felvágjak, nekem is vannak néha egzotikus útjaim; ráadásul remélem a jövőben még több is lesz, mert utazni jó, főleg ha eleget alhatok közben.

Mert most hétvégén például Bécsben voltam, és egy meleg párnál aludtam a csajommal együtt, aki láthatóan nyugodtabban érezte magát, mint én, de ez azt hiszem nem meglepő, tekintve az análintrúdert a zongora alatt körülményeket. A pár egyik tagja zenész, de sajnos nem zenélt nekünk. (Bár azt mesélték róla, szeret meztelenül zongorázni, úgyhogy nem is tudom, hogy akartam-e, hogy zenéljen.) A többi tevékenységükre meg nem is voltunk kíváncsiak - figyelj, olyan képek voltak a falon, hogy húbazdmeg, és ilyenkor nem akarsz semmi többet tudni - , ezért aztán inkább várost néztünk egész nap. Meg másnap is. Jött még velünk az egy kollegából két haverrá avanzsált házaspár gyerekeiket együtt nevelő, egy vagyoni és élettársi közösségben élő csávó és csaj, (mennyivel egyszerűbb is a házasság, istenem, azt nem kell ennyit magyarázni) akiket eléggé kedveltünk ahhoz, hogy bepróbálkozzunk egy ilyen közös úttal. És azt hiszem, lesz is még ilyen, mert ezek jó arcok.

Persze két kocsival mentünk, mert annyira azért még nem szeretjük ismerjük egymást. De így is tökéletes volt az út, azt leszámítva hogy abban a kurva nagyvárosban sem lehet parkolni, és ha végre találsz egy helyet, könnyes szemmel rebegsz hálát az úristennek, és már előre rettegsz attól, amikor majd el kell állnod onnan a kocsiddal, mert jól tudod, hogy egy újabb bazmegelős félóra vár rád, amikor majd visszaérkezel.

Természetesen Bécs melegnegyedében (mert ott ilyen is van bazdmeg) volt az ideiglenes szállásunk, de erre a falfestmények alapján (Mozart, seggében a varázsfuvolával, illetve egy vadul smároló rendőrpár adták többek között a hely hangulatát) magunk is hamar rájöttünk.

Egyébként én, mint suttyó vadonjáró megint megállapítottam, hogy Bécs éppen olyan, mint Budapest, csak néhol nagyobbak a terek, mindenhol tisztábbak az épületek, és újabbak az autók. (Ja és persze ott kimaradt a kommunizmus, ezért több a kultúra, meg a kultúrált ember.) De egyébként mintha Budapestet jártunk volna be rohamtempóban két nap alatt, mert a meleg ikrek (eléggé hasonlítanak egymásra a srácok ugyanis, és még ugyanúgy is öltöznek) olyan tempót diktáltak, hogy én néha csak elsuhanó tájként érzékeltem a város utcáit.

A gyaloglás egyébként kurva jól esett, és ezt most érzem igazán, amikor már itthon vagyok, és végre leültem. Többet kéne gyalogolnom. (Ne izgulj, erről majd értekezek még az edzésnaplómban is. Alaposan, mert tudom, hogy azt szereted.) Ja, és csak hogy tudd, részt vettünk a bécsi városi maratonon is, öcsém. (Na jó, azért vegyültünk el a futókkal, hogy átjussunk a főút túloldalára, de milyen jól hangzik már.)

Első nap szép időnk volt, a második napon kevésbé, de akkor meg már nem is zavart. Na most én le nem írom, hogy merre jártunk és miket láttunk, mert egyrészt nem jegyeztem meg, másrészt meg mert nekem (és a csajomnak) a hangulat volt a lényeg, meg az emberek, meg az atmoszféra, meg a bioszféra. Meg a sör és a fagyi.

Este elmentünk egy buzibárba étterembe, és ettünk kurva nagy bécsi szeletet (mi mást ugye) krumplisalátával, meg ittunk hozzá sört, és úrnak éreztük magunkat. Bécs egyébként nem egy drága hely, még a belvárosban sem kaptam frászt az áraktól, mondjuk az is igaz, hogy a Louis Vuitton-ba nem engedtem be a csajomat. (Aki egyébként egész úton hurcolászta a pénztárcámat. Tudom, ne is mondd, szeretek veszélyesen élni.)

A hazaúton izgalmas volt, hogy a kurva dzsípíesz sehogysem akart jelet fogni, pedig odafelé szépen házig vitt minket; érzésből kellett kitalálnunk abból az elbaszott városból, ami bravúros csapatmunkával sikerült is. Vagyis mázlink volt. Megfogadtuk, hogy ezentúl autóval kizárólag akkor indulunk útnak, ha van papírtérképünk a helyről. Az se baj, ha középkori, csak legalább valami legyen.

Úgy érzem, gyorsan elröpült a hétvége basszus, éppen olyan gyorsan, mint a tempó, amivel gyalogoltunk. Tudom jól, hogy néhány nap, és máris csak néhány kósza emlék marad az egészből, de kezdetnek ez egyáltalán nem volt rossz. Ilyen ez a túristáskodás, öcsém. Megbeszéltük a csajommal, hogy ezt a témát még elővesszük párszor, és nem csak Bécsbe jövünk el néha, hanem Párizsba, Londonba, és persze Phuket-be is. (Megjegyeztem ám, ribanc.) Kurva jó lesz.

(Csak tudjak eleget pihenni is bazdmeg, mert különben hisztis leszek.)

Tempora mutantur, nos et mutamur in illis

Én az a típus vagyok, aki szeret beleülni a jóba, és onnan nem mozdulni.

Nagyon rossz lett volna, ha úgy alakult volna az életem, hogy ezt meg is tehetem. Már régen basement dweller lennék, aki csak néhány röpke ponton kapcsolódik a valósághoz, és többnyire a képzeletében él, vagy online valami fórumon, meg egy MMORPG-ben.

De nincs ilyen életem. Főleg mostanában nem, mert azért régebben sokáig volt, és ennek meg is lett az eredménye. Úgy érzem, sok évet elvesztegettem, persze ha teljesen őszinte akarnék lenni, inkább úgy mondanám, hogy sok évet töltöttem odabent. Hogy ez elvesztegetett idő volt-e vagy sem, azt nem tudom megmondani.

A jó az, hogy nem maradtam le semmiről, és most már ha akarnék se tudnék... odabent szorulni. Gondoskodtam róla, mint ahogyan arról is, hogy soha többé ne lehessen normális életem. Átléptem olyan határokat, meghoztam olyan döntéseket, és felégettem olyan hidakat, hogy ne lehessen. És végtelenül boldog vagyok ezért. Végtelenül boldog vagyok azért, hogy nem csak egy üveglapon át nézem az életet a túlsó oldalon, állandóan vágyakozva valamire, amiről tudom, hogy úgysem érhetem el.

Őrülten mámorító érzés szabadnak lenni, valóban szabadnak. És a valódi szabadság nekem azt jelenti, hogy nem vagyok bezárva egy olyan életbe, amilyet nem akarok élni, egy olyan élethelyzetbe amiben nem akarok lenni, és nem vagyok összezárva olyan emberekkel, akikkel nem akarok együtt lenni, és nem kell olyan dolgokat csinálnom, amit nem akarok csinálni.

És ha mindez megvan, akkor én szabad ember vagyok, és ezzel tulajdonképpen máris célba értem.

Mert játékos vagyok.

Játékos vagyok az életben, nem pedig néző. És aki az életben elkezd játszani, az máris nyert. A vesztesek azok, akik a cipőjüket kötözgetik az öltözőben, pedig valójában már régen a pályán kéne lenniük. Persze, én aztán tudom, milyen kurva nehéz kilépni a pályára, én is eleget küzdöttem vele. De kint vagyok, végre kint vagyok, és játszom. És ez a legtöbb, amit ebben az életben el lehet érni. A meccs végeredménye már olyan kurva mindegy. Hiszen valójában nincs tétje. Ami fontos, az maga a játék. És hogy mindenedet odaadd, amid csak van, és ne tarts meg magadnak semmit, mert ha vége az életednek, úgysem vihetsz magaddal semmit. Mindent itt kell hagynod. A kérdés csak az, hogy elveszted, vagy átadod magadtól. Az egyik gazdagít, a másik nem. Az egyiktől több leszel, a másiktól kevesebb, még ha a végeredmény ugyanaz lesz is.

Éber csávónak gondolom magam; olyannak, aki nyitott szemmel jár, főleg az utóbbi években. Igen, nehezen viselem a változást, de nem félek tőle, és főleg nem állok ellen neki. Eddig csak jót hozott, mert oda sodort, ahol most vagyok.

Most eljött az alkalom, hogy változtathatok az életemen, és én változtatni is fogok. Mert érzem, hogy kell, még akkor is, ha látszólag rosszabb lesz, mint előtte volt. Ez mindig csak a látszat. Fiatal vagyok és erős, bármivel meg tudok birkózni. A változás engem még erősít. Gazdagít. Előbbre visz.

Egy sötét átjáró előtt állok. Még nem tudom, hogy pontosan hova visz, csak azt tudom, hogy itt maradni már nem akarok. Igen, bevallom, a kalandvágy sem enged itt maradni. Egy sötét átjáró előtt állok. Még egy nagy levegő, aztán átlépék rajta.

Kíváncsi vagyok, mi vár a túloldalon. Kíváncsi és boldog.

A vadonjáró megint útra kel.

Edzésnapló 30.

Na beszéljünk végre komoly dolgokról.

(Egyébként nem a szénanátha terített le két napra, csak valami ovis vírus, de bölcsész vagyok, nekem ezt nem kell tudnom. A lényeg, hogy lassan az összes turha kijön belőlem, az edzésben pedig nem akasztott meg ez a szar.)

Most pedig toljuk le a kötelező kört aztán hadd tépjem a számat mindenféléről öcsém.

Szóval ami az edzésemben változás az eddigiekhez képest, az az, hogy az alap erőedzésre rátettem pár dinamikus gyakorlatot, jelesül a szakítást kettlebellel, a lendítést kettlebellel, és a helyből felugrást (kettlebell nélkül).

Sokat olvastam mostanában a robbanékonyságot és mozgékonyságot fejlesztő gyakorlatokról, és úgy döntöttem, kipróbálom. Mondtam már, hogy az alap erőedzéssel annyi csak a bajom, hogy nagyon lomhásít, legalábbis engem. Pár durva dinamikus gyakorlat viszont majd segít ezen.

Nem vagyok erőemelő; egyéni edzéstervvel dolgozom a kitűzött céljaim alapján. Az elsődleges célom az erőszintem felturbózása a kívánt mértékre, utána pedig úgy tervezem (ezt is írtam már) hogy egyrészt az erősember gyakorlatokat fogom kipróbálni, másrészt pedig a mozgékonyságomat fogom növelni. Ahogyan művelem magam a témában, szerencsére kiderül, hogy a kettő gyönyörűen összeér: ugyanis az erősember gyakorlatok egyik fele csak, ami az erőemelésből jön, a többi bizony kurvára dinamikus és állóképesség gyakorlat. Magyarán ez a fajta edzés tényleg mindent meg tud adni nekem, amire vágyom, és ráadásul úgy, hogy közben még mindig minimalista lehetek. Ez nekem fontos. Mondjuk pár extra cuccot be kell szereznem ezekhez a gyakorlatokhoz, de nem sokat.

Továbbra is azt gondolom, hogy a testedzésben a cél szem előtt tartása a legalapvetőbb dolog. Tudnod kell, hogy miért edzel, pontosan kell tudnod, különben szart sem ér az egész. Ez kurva nehéz dolog, kurva nehéz dolog magad előtt látnod azt a valakit, aki majd leszel, és előre nem is mindig lehet mindent tudni, meg érteni. Ahogyan elkezded úgyis óhatatlanul változni fog az egész, mint ahogyan te magad is változol. Ezért gondolom én azt, hogy mindig mindenkinek erőedzéssel kell kezdenie - mert megtanulja az alapokat, erőt növel, ami egész életében jól fog jönni, és innen aztán bármerre tovább lehet indulni. Ráadásul az erőedzés (és csak az erőedzés) bármilyen sporthoz jó kiegészítést ad, és nagyon nagy előnyt jelenthet annak, aki versenyez.

Én azt szeretem a legjobban az edzésben, hogy ez is egy módja önmagam megteremtésének. Sőt, talán számomra ez a legjobb módja. Nemrég volt egy megvilágosodott pillanatom, és rádöbbentem, hogy bazdmeg, én még mindig keresem magam, még mindig nem vagyok kész, még mindig nem találtam rá mindenre, aminek a keresésére elindultam. És ilyenkor nagyon jó belekapaszkodni valamibe, ami erőt ad, ami összetart - nekem ez az edzés. És ahogyan az edzésben fejlődök lassan, fokozatosan, kitartóan lépésről-lépésre, úgy teremtem meg a valódi önmagamat is lassan, fokozatosan. És a végén majd összeáll a kép; lehet, hogy csak a legvégén, de azt már leszarom. Nehéz a dolgom, mert nincs mintám, az edzéstervemet és önmagamat is csak én tudom összerakni, senki más. És nem tudom, milyen leszek akkor, amikor az leszek, aki lenni akartam. Még azt sem tudom, hogyan fogok akkor kinézni. Csak azt tudom, hogy érezni fogom, ha célba értem.

A vallás, az életfilozófia, az elvek, a meggyőződések és a különböző világképek szart sem érnek; de az edzésben benne van minden. Benne van az, hogy hogyan élsz, mit eszel, mennyit pihensz, mivel töltöd a napjaidat, hogyan szervezed a dolgaidat. Egy egész kibaszott életet lehet tervezni rá, és közben még egészséges is vagy, vidám és energikus, és kurva jól is nézel ki mindeközben. Erős vagy, testben és lélekben, és mindent megteszel azért, hogy hosszú és egészséges öregkorod legyen. Mondj nekem egy kibaszott vallást vagy bármilyen más hobbit, ami megadja ezt, mondj egyet és áttérek rá, a kurva életbe.
Az edzés erőt ad, hogy ha akarod, bedaráld az egész kurva világot, és megszerezz magadnak mindent; az edzés erőt ad, hogy ha akarod, meg tudod húzni magad szerényen, elégedetten, és nem fog hiányozni semmi, még egy üres szobában sem.

Az edzés így is, úgy is boldoggá tesz, ha akarod.

Az edzés összerak, nem csak testben, de lélekben is - megtanít összpontosítani, megtanít a kitartásra, a kétkezi munka örömére, a teljes tudatosságra, egy olyan életre, ahol mindennek értelme van, és minden a helyén lehet. Fekvenyomni jobb, mint ha meditálnál öcsém. Végülis ha meditáció közben elbambulsz, azzal csak az idődet pocsékolod, de ha fekvenyomás közben, akkor a súly lenyakaz. Mikor figyelsz jobban? Mikor vagy éberebb? Ha két mázsát készülsz a földről felhúzni, vagy ha heverészel a tóparton? Érted.

És nem elég tudni, kurvára kell hinned is önmagadban, mert másképpen nem megy. Istenben könnyű hinni; Isten mindenható. Te viszont ember vagy, és emberként kell egyre különbbé válnod, és fejlődnöd, többé, jobbá válnod. A lehető legerősebb önmagaddá. Istennek nincs hova fejlődnie; Isten tökéletes. Te viszont nem vagy az, de ki mondja meg, ki dönti el, hogy hol vannak a határaid, a korlátaid?

Ezért kell hinned magadban.

Edzésnapló helyett lelkizés

Eredetileg edzésnaplót terveztem ma írni, de annyira szarul vagyok, hogy inkább erről siránkozok mesélek sokat kicsit.

Tegnapelőtt a szénanáthám úgy döntött, hogy felébred téli álmából, és rögtön elintézi, hogy ne is tudjak aludni éjszaka. Jól bedugította az orromat az a geciláda, nekem meg persze nem volt itthon semmilyen kidugítóm (mert egyedülálló csávó vagyok aki aztán kurvára föl van készülve az ilyen nehéz helyzetekre), ezért aztán nem aludtam éjszaka. Képzelheted, mennyire nyűgös lettem. Nem is az alvás hiányától, hanem attól akadtam nagyon ki, hogy ilyenkor nem tudom azt a teljesítményt leadni, amit megszoktam magamtól, és amilyen kényszeres vagyok, ezzel a helyzettel csak nagyon nehezen tudok megbirkózni.

Már esteledik odakint; én meg csak most érzem úgy, hogy kezdek úrrá lenni a helyzeten. Ne is mondd, szánalmas vagyok.

Kora reggel félálomban hoztam meg a döntéseimet a mai napról, kora reggel félálomban történt meg velem ez az egész nap, és sajnos ennek az lett a következménye, hogy a döntéseim bizony nem lettek éppen a legjobbak. Ráadásul a vörös ribanc is benne van az ügyben, a vörös ribanc pedig nem az a csaj, akivel csak úgy szórakozni lehet. Meg lehet próbálni, de kicsinál a luvnya, öcsém. Ki is csinált. És ettől rosszabbul érzem magam, mint a szénanáthától. (Ha te nem vagy szénanáthás, nem fogod tudni értékelni ennek a hasonlatnak az elementális erejét.)

Viszont szerencsére szereztem cuccot, olyat is, amit szedni kell és olyat is, amit az orromba fújhatok és mostanra már kezdem egészen embernek érezni magam. Nagyon remélem, hogy holnap reggelre az emberi érzésem teljes lesz.

(Közben kurva nagyokat turházok és ha tudnád öcsém, mik szakadnak föl a torkomból/mellkasomból. Az Alien-franchise egész szereplőgárdája, baszki.)

És megerősítem, hogy igen, ez bizony szénanátha, csak nagyon durva. Mert korán jött és hirtelen, és rögtön földhöz is baszott, mint egy szadista judomester. Ezerszer is inkább a sima nátha. Sőt, még az influenza is jobb, akkor legalább tudom, hogy nem megyek sehová egy hétig.

Ha eddig nem lett volna nyílvánvaló, gyűlölöm a szénanáthámat. Gyűlölöm, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Gyűlölöm, hogy csak a tüneteit enyhíthetem, de nem győzhetem le, lényegében nem tehetek ellene semmit, el kell tűrnöm hogy jön és megy, ahogyan kedve tartja, és az egyetlen dolog, amit tenni tudok az az, hogy elviselem.

És nekem ez a legnehezebb dolog a világon.

Aztán persze elmúlik ez is, mint minden jó dolog és minden rossz dolog a világon, hogy végül csak ketten maradjunk - én és a vörös ribanc.

És azért ez a gondolat jobban megnyugtat, mint az antihisztamin.