Kalandok a vadonban 15.

Gondolom feltűnt mindenkinek, hogy már március van. Ez kurva jó hír, öcsém, a lehető legjobb.

Mert ez a hónap lefut, és akkor elkezdődik az a fél év, ami az enyém. Amikor végre meleg van, és ragyog a nap, amikor minden összejön, és amikor mindenki bekaphatja a faszomat, mert én vagyok az istencsászár.

Télen ilyesmit képtelenség érezni, ugye?

De amikor felveszed a menő, vadiúj napszemcsidet és tövig nyomod azt a kurva gázpedált, hogy hajlik a lemez, meg a porlasztó úgyis jobban szív, mint bármelyik csajod... ja nem, ez most nem az a történet. De a lényeg benne van, és amint az amcsi filmekből is egyértelműen kiderül, a napsütés valamiképpen elkerülhetetlen kelléke a menőségnek. Meg a sikernek. Meg a boldogságnak. Azt én meg nem mondom, hogy ez miért van, de így van, és én ezt már régen tudom.

Hát ezért.

Imádom a márciust. Ilyenkor mindennap kint bóklászok a kertben, és számba veszem apropó már valaki engem is a szájába vehetne, hogy milyen előkészületeket akarok tenni, mire jön az igazi tavasz. Például összegereblyézem az avart, megmetszem azt a sok szart, ami így nődögél összevissza kint, és kitalálom, hogy mit is fogok csinálni a kertben úgy tavasztól-őszig. Azért szeretem a márciust, mert a március a rákészülés hónapja, én pedig imádok rákészülni. Már sokszor van jó idő, de még nem ketyeg az óra; még nem azokból a hónapokból telnek a napok. Ilyenkor még minden nap ajándék, érted, ugye?

A virágok egyébként bátrak. A tulipánok ezerrel bújnak kifelé, remélem nem fogja őket legyilkolni a fagy. A rügyeket is figyelem, mindegyik növényen, de nem aggódom különösebben értük. Faszagyerek vagyok; és a növények az én kertemben szintén faszagyerekek. Mindegyik túlélte a telet. Mondjuk ezt a telet nem volt túl nagy teljesítmény túlélni, de akkor is büszke vagyok rájuk.

És az illatok, öcsém. Már néha érezni őket. Főleg esténként, amikor a szemközti hegy felől fúj a szél.

És igen, még kurva hideg van (nekem), és igen, a reggeli edzésekhez még mindig téli pulcsi kell, és még mindig túl korán sötétedik, de ebből most már tutira lesz valami. A nagy jégbaszást ráadásul az idén megúsztam. Amúgy egy vadonjáró igazán sohasem panaszkodik azért, hogy nem volt elég kemény a tél. Persze, kell a hó a szántóföldnek meg hasonló faszságok, de nekem nem hiányzott az ónos eső, meg a méteres nagy havak, meg a mínusz húsz fok. Bazmeg, most hogy megcsináltattam tavaly a tetőszigetelést, mínusz tizenkettőben is megfagyott a vízvezeték a padláson, pedig be van bugyolálva a cső, csak nem eléggé. De majd jövő télre még jobban bebugyolálom, mert rábaszok.

És újra járok sétálni, és nagyon jó. Remélem a kis vadonjárót is rá lehet majd venni, hogy minél többet jöjjön velem. Tudod, ha az ember itt útrakel, mindig történik vele valami érdekes, és hiába mész végig kétszer ugyanazon az úton, sohasem lesz teljesen ugyanolyan. Ezért szeretek a vadonban császkálni. Remélem egyszer majd a kis vadonjáró is ráérez az ízére.

Ezzel én el is búcsúztam a téltől, elég szar volt, köszönöm, ennyi elég is volt belőle. Nagyon sok jó dolog jön az idei tavasszal, amit alig vártam már. Mondhatni éppen itt volt az ideje. Éppen itt volt az ideje a napsütésnek, a melegnek, a sikernek és a boldogságnak.

Igen, a boldogságnak aztán főleg itt volt már az ideje.