Most újra elkezdtem megnézni a kedvenc James Bond filmjeimet, mert ha még nem mondtam volna eddig, nagy James Bond rajongó vagyok. Illetve általában mindenféle titkosügynök-rajongó. Sőt, a nindzsákat is szeretem. De erről majd később.
Ezt a titkosügynök-rajongásomat amúgy még anyámtól örököltem, aki egyrészt nagy mozibuzi volt világéletében (de főleg rövid lánykorában), másrészt pedig kettőnk közül ő rajongott elsőként a James Bond filmekért. Neki persze Sean Connery az örökös kedvenc James Bondja, nekem már Daniel Craig, de ezen sosem vesztünk össze.
Nemrég újra megnéztem a Casino Royale-t, az újabb verziót, és rájöttem, hogy igen, ez a Bond nagyon az a Bond, akit én mindig is elképzeltem. Érdekes módon sem a Quantum of Solace, sem pedig a Skyfall nem tetszett annyira, pedig ez utóbbit az égig magasztalták a kritikusok, amin nagyon meg voltam lepődve. De persze ízlések és pofonok és Bond-filmek. Én Roger Moore alakítását is nagyon élveztem, mégha ő maga nem is vette annyira komolyan a karaktert, mint mondjuk a legújabb Bond, Daniel Craig.
Viszont amin meglepődtem, az az, hogy újranézve a 90-es évek Bond filmjeinek trélereit (akkoriban Pierce Brosnan hasított a 007-es szerepében), a 90-es évek az egy kurva gáz évtized volt. Nem tudom mi történt, mert voltak azok a nagyon jó filmek a 80-as években, meg ugye vannak a nagyon jó filmek a 2010-es években, de az a húsz év közben, hát... Persze lehet hogy ez csak az én személyes mizériám, de akkoriban Schwarzin és Stallonén kívül nem tudom mi történt az akciófilmek világában. Titkosügynökök pedig nem is voltak. Xander Cage az xXx-el már 2002, csak mondom.
Na mindegy. Valamiért a régi Bond filmeket most is újra tudom nézni, de a négy Pierce Brosnan film az nem jön be. Lehet hogy azért, mert őt tartom a legkevésbé férfiasnak az összes Bond közül, vagy a kütyük idegesítenek, vagy nem tudom. Le is szarom, mert a lényeg, hogy szeretem a 007-est, meg általában az összes titkosügynököt, például Jason Bourne-t, és szeretem a nindzsákat is, mert ez valójában ugyanaz a műfaj.
Igen, jól hallottad. A fekete pizsamás csávók is titkosügynökök, csak nekik valamiért a kardozás, a fára mászás, a sötétben osonás meg az ugrabugrálás maradt, nem pedig a megtévesztés, a szerepjátszás, a mellébeszélés, meg a stílusos, dármai belépők. És persze a ribancok. Hány nindzsafilmben van, hogy a nindzsa elcsábít valami luvnyát és ezzel jut előbbre a küldetésében? Egyszer szívesen látnék már egy olyan nindzsafilmet, ahol egy kicsit több az észjáték, mint a mesterien koreografált, félórás bunyó. Sőt, tudod mit, megírom én azt a forgatókönyvet, te csak keríts hozzá producert, öcsém.
Azért szeretem ezeket a filmeket amúgy, mert jó egy kicsit belemerülni ebbe a világba, de ha kurva sokat fizetnének se csinálnám igaziból. Jó, ha háború lenne, én is inkább kém lennék mint valami ágyútöltelék közkatona, de amíg nem feltétlenül muszáj... illetve nem is, én kettős ügynök lennék, mert az sokkal izgalmasabb, illetve a megfelelő pillanatban mindig a győztesekhez lehet csapódni. Meg a pénz is több.
De az igazság akkor is az, hogy jobb egy hétköznapi, nyugágyban heverésző vadonjárónak lenni, aki néha elképzeli, hogy titkosügynök, mint igazi titkosügynöknek lenni, aki ha akarja sem élhet többé normális életet, ráadásul halálra unja magát kurva kevés fizuért valami íróasztalnál Bolíviában. Mert tudod, ez is csak egy munka. És az esetek legnagyobb részében szar, mint minden munka. Ha meg tényleg lövöldözés van, az a legszarabb. Kell a francnak. Nem öcsém; vannak álmok, amik jobb, ha megmaradnak az ember fejében.
Én meg megyek és nyitok még egy sört, és odébbtolom a nyugágyat, hogy a lábamat is érje a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése