Nem tévedés, már megint kalandok a vadonban. Mert olyan kurva sok minden kezdett el történni hirtelen, hogy muszáj leírnom. Márciusban ennyi mindent sohasem csináltam még meg, pedig évek óta a vadonban lakom már. De mostantól ha törik ha szakad, ez lesz a trend - már a tavasz elején rendbevágni a kertet, hogy nyáron csak locsolni kelljen, gazolni, meg füvet nyírni. Meg persze nyaralni, baszod, mert csak ez ér valamit ebben a szaros életben.
Itt a március vége, és elmondom, hogy első körben mi mindent csináltUNK eddig (mert a pofátlan vörös ribancot nem lenne pofám kihagyni... ééérted): 1, az ex-feleségem random zöldségei kiszedve a faszba. 2, fű lenyírva mindenhol. 3, megmetszenivalók megmetszve. 4, veteményes rendberakva és televetve. 5, ültetnivalók elülteve mindenhol. ÉS 6, a fészer is rendberakva. Érted öcsém? A fészer. Évek óta készülök már rá, és most végre megvan. Kemény meló volt, eltartott két napig, egyedül talán kétszer annyi ideig is tartott volna. De mindenért kárpótol az a borzongató érzés, hogy pontosan tudom, hogy amit egyszer rendberaktam, az már rendben is marad, ameddig világ a világ...
Most hétvégén nagyon jó idő volt. Nálam, a trópusi déli fekvésű telken olyan volt, mintha nyár lett volna. Mászkáltam is volna fürdőgatyában, ha nem féltem volna a leégéstől. (Meg ha lenne menő vadiúj fürdőgatyám.) Mint utólag kiderült, okkal rettegtem a naptól, mert a fejem teteje leégett a salgó-polc összeszerelése közben, de a faszért kell nekem is délben becsavarni kétszáz csavart. Szerencse, hogy nem tudok napszúrást kapni.
És kurva jó volt ebédelni a teraszon, a tölgyfaasztalnál, amit még Orfűről hoztam magammal. Az is olyan érzés volt, mint nyáron. És akkor hol van még a nyár! Bár minden tavaszom így kezdődne, mint ez a mostani. Ennél én nem is vágyom többre.
Tudom, ez most olyan hobbitos hangulatú szövegelés (ja, miközben olvasod hallgasd ezt a zenét), de tényleg nagyon jól éreztem magam a hétvégén. Döbbenetes, hogy mennyit lehet haladni az életben, ha az ember megfelelően választja meg az útitársát. Van, akivel egyetlen nap alatt többet érsz el, mint mással évek alatt. Igen, azt kell megkeresni, aki mellett azt érzed, hogy a lehető legtöbbre vagy képes, és akivel valóban meg is tudod tenni azt, amit valaki más mellett csak tervezgetnél, csak nekikészülnél...
Nekem ezt most kurvára sikerült eltalálnom. Maradok is ennél a verziónál, úgy döntöttem, mert ami jó az jó.
És ami még fontos: eltenni azokat a pillanatokat, amik nagyon ott vannak. Régen, gyerekkoromban ez volt az egyik legkedvencebb szórakozásom, ideje újra megtanulni bevésni dolgokat. Hogy amikor öreg leszek, legyen mit elmesélni. Legyen mire emlékezni. Hogy lehessek úgy is boldog, hogy csak emlékezem. Hogy azt érezzem, hogy megérte. Megérte ez az egész.
És ehhez néha csak annyi kell, hogy az ember rendberakjon egy fészert.
- Szeretném látni az Istent - mondta a tanítvány a mesternek.
- Éppen őt nézed - felelte a mester.
- De akkor miért nem látom? - kérdezte a tanítvány.
- Miért nem látja a szem saját magát? - kérdezett vissza a mester. Később még hozzátette:
- Ahogy fölösleges a késtől azt kérni, hogy saját magát vágja el, vagy a fogótól, hogy magába harapjon, ugyanúgy fölösleges Istentől kérni, hogy mutassa meg magát.
Most újra elkezdtem megnézni a kedvenc James Bond filmjeimet, mert ha még nem mondtam volna eddig, nagy James Bond rajongó vagyok. Illetve általában mindenféle titkosügynök-rajongó. Sőt, a nindzsákat is szeretem. De erről majd később.
Ezt a titkosügynök-rajongásomat amúgy még anyámtól örököltem, aki egyrészt nagy mozibuzi volt világéletében (de főleg rövid lánykorában), másrészt pedig kettőnk közül ő rajongott elsőként a James Bond filmekért. Neki persze Sean Connery az örökös kedvenc James Bondja, nekem már Daniel Craig, de ezen sosem vesztünk össze.
Nemrég újra megnéztem a Casino Royale-t, az újabb verziót, és rájöttem, hogy igen, ez a Bond nagyon az a Bond, akit én mindig is elképzeltem. Érdekes módon sem a Quantum of Solace, sem pedig a Skyfall nem tetszett annyira, pedig ez utóbbit az égig magasztalták a kritikusok, amin nagyon meg voltam lepődve. De persze ízlések és pofonok és Bond-filmek. Én Roger Moore alakítását is nagyon élveztem, mégha ő maga nem is vette annyira komolyan a karaktert, mint mondjuk a legújabb Bond, Daniel Craig.
Viszont amin meglepődtem, az az, hogy újranézve a 90-es évek Bond filmjeinek trélereit (akkoriban Pierce Brosnan hasított a 007-es szerepében), a 90-es évek az egy kurva gáz évtized volt. Nem tudom mi történt, mert voltak azok a nagyon jó filmek a 80-as években, meg ugye vannak a nagyon jó filmek a 2010-es években, de az a húsz év közben, hát... Persze lehet hogy ez csak az én személyes mizériám, de akkoriban Schwarzin és Stallonén kívül nem tudom mi történt az akciófilmek világában. Titkosügynökök pedig nem is voltak. Xander Cage az xXx-el már 2002, csak mondom.
Na mindegy. Valamiért a régi Bond filmeket most is újra tudom nézni, de a négy Pierce Brosnan film az nem jön be. Lehet hogy azért, mert őt tartom a legkevésbé férfiasnak az összes Bond közül, vagy a kütyük idegesítenek, vagy nem tudom. Le is szarom, mert a lényeg, hogy szeretem a 007-est, meg általában az összes titkosügynököt, például Jason Bourne-t, és szeretem a nindzsákat is, mert ez valójában ugyanaz a műfaj.
Igen, jól hallottad. A fekete pizsamás csávók is titkosügynökök, csak nekik valamiért a kardozás, a fára mászás, a sötétben osonás meg az ugrabugrálás maradt, nem pedig a megtévesztés, a szerepjátszás, a mellébeszélés, meg a stílusos, dármai belépők. És persze a ribancok. Hány nindzsafilmben van, hogy a nindzsa elcsábít valami luvnyát és ezzel jut előbbre a küldetésében? Egyszer szívesen látnék már egy olyan nindzsafilmet, ahol egy kicsit több az észjáték, mint a mesterien koreografált, félórás bunyó. Sőt, tudod mit, megírom én azt a forgatókönyvet, te csak keríts hozzá producert, öcsém.
Azért szeretem ezeket a filmeket amúgy, mert jó egy kicsit belemerülni ebbe a világba, de ha kurva sokat fizetnének se csinálnám igaziból. Jó, ha háború lenne, én is inkább kém lennék mint valami ágyútöltelék közkatona, de amíg nem feltétlenül muszáj... illetve nem is, én kettős ügynök lennék, mert az sokkal izgalmasabb, illetve a megfelelő pillanatban mindig a győztesekhez lehet csapódni. Meg a pénz is több.
De az igazság akkor is az, hogy jobb egy hétköznapi, nyugágyban heverésző vadonjárónak lenni, aki néha elképzeli, hogy titkosügynök, mint igazi titkosügynöknek lenni, aki ha akarja sem élhet többé normális életet, ráadásul halálra unja magát kurva kevés fizuért valami íróasztalnál Bolíviában. Mert tudod, ez is csak egy munka. És az esetek legnagyobb részében szar, mint minden munka. Ha meg tényleg lövöldözés van, az a legszarabb. Kell a francnak. Nem öcsém; vannak álmok, amik jobb, ha megmaradnak az ember fejében.
Én meg megyek és nyitok még egy sört, és odébbtolom a nyugágyat, hogy a lábamat is érje a nap.
Kurva meleg van, végre! Öregem, az egyik nap még téli pulóverben, morogva mászok ki edzeni, a következő pillanatban pedig egy szál boxeralsóban ülök a lépcsőn, és ordenáré hangosan szürcsölöm a fagyis kávét.
Mert megtehetem, öcsém.
Egyébként ma van a csillagászati tavasz kezdete, vagyis a tavaszi napéjegyenlőség. És tényleg, mert most aztán kurvára tavasz van. Ott van a levegőben, ott van az egyre zöldülő tájban, és ott van a tavaszi fáradtságban is, amit a csontjaim mélyéig érzek.
Egyébként rájöttem ám, hogy mitől van ez a tavaszi fáradtság dolog, legalábbis nálam. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ilyenkor (a télhez képest) annyi mindent kezdek el csinálni egyszerre, hogy kurvára nem csoda, ha rögtön az elején elfáradok.
De a március, mint írtam már, az nekem ilyen felkészülő hónap, ilyenkor első körben rendbe kell vágnom a kertemet, mert akkor lesz csak rend egész őszig, ha ilyenkor rend van, öcsém. Aztán amikor elkezdem, akkor jövök rá, hogy mennyi mindent is akarok csinálni, és ilyenkor legelőször mindig bepánikolok, aztán kurva sokára kis idő múlva magamhoz térek, és ütemezek. Meg tervezek. Meg rákészülök. Aztán megcsinálom, legvégül, mikor minden más lehetőség végleg kimerült már.
Ilyen vagyok, na.
De mindig megnyugtat a tudat, hogy még időben vagyok. Nincs jobb érzés öregem, mint még időben lenni. Bármiben. És bár nagy a kertem, azért nem végtelen, ráadásul a lelkes vörös ribancnak köszönhetően nem is egyedül kell nekivágnom. Mert ez bazdmeg, mint a gép, ha egyszer a kezébe kaparint valami kerti szerszámot. Ilyenek a városiak, amikor kiszabadulnak vidékre, és úgy megrészegülnek a tiszta levegőn, mintha betéptek volna. És nyomatják öcsém. És csak remélni mered, hogy a kábszerekkel ellentétben itt nem kell nekik mindig egyre több a cuccból, hanem beérik mindig ugyanannyival.
Én meg csak ülök a lépcsőn, a nap felé fordítom az arcomat, és hálát adok az istennek azért, hogy itt a tavasz. És hogy ragyog az isten áldott napja, ami nekem mindig is a boldogság egyik jelképe lesz. Nem tudok rosszkedvű lenni, ha ragyog a nap, nem tudom sokáig elveszíteni a könnyed nyugalmamat. Na jó, ha két napig sokáig nem dugok akkor talán, de egyébként nem.
Ezért mondogatom annyit, hogy most az én időm következik, mert ha süt a nap, nem lehet baj.
A kis vadonjárónak pedig szereztünk egy pókember-szerkót, úgyhogy a környék lakói jobban teszik, ha mostantól odafigyelnek, hacsak nem akarnak korai szívinfarktusban elpatkolni. Bár a részeg nőnek például kurvára mindegy, az lát cifrább dolgokat is delirizálás közben, mint egy közel másfél méteres pocakos pókember. Az szerintem nála még kifejezetten a lájtosabb dolgok közé tartozik.
Viszont így a gyerekem legalább hajlandó sétálni menni, és ugyan ki vagyok én, hogy elvegyem a boldogságát holmi társadalmi konvenciókkal?
Mert apa csak egy van. És ha az az egy én vagyok, akkor annak a gyereknek (igen, a kis szöszi ribancnak is) kurva jó, gecc.
Mert én igenis hiszek abban, hogy van a gazdagságnak egy bizonyos alfajtája, ez pedig a teljesen gondtalan gazdagság. Ebben az a jó, hogy igazából olyan sok pénz nem is kell hozzá. Ennek a fajta gazdagságnak a teljesgondtalanság elsajátítása a nehezebbik része.
Persze én könnyen beszélek, mert olyan családban nőttem fel, ahol mindig mindenre jutott pénz. Már amire kellett. Meg elég sok olyan dologra is, ami nem kellett ugyan, de azért kurva jó volt, hogy volt. Gyerekként nagyon megnyugtató volt úgy felnőni, hogy tudtam, éreztem, hogy a pénz sosem lesz probléma az életben.
Végre csak felnőttem, és a pénz tényleg nem probléma az életben. Van ez az elmélet, hogy minden ember olyan életszínvonalat teremt magának, amiben felnőtt, amit megszokott, az alá sosem adja, viszont afölé is csak nagyon nehezen tud emelkedni. Azok az emberek, akik nagyon alacsonyról jutnak nagyon magasra, ritkák, mint a fehér holló, és személyes tapasztalatom alapján még ritkábban boldogok.
Márpedig engem ez a boldogság dolog jobban érdekel, mint a pénz. Talán azért, mert azt tudom, milyen az, ha pénz mindig van, de azt nem tudom, milyen az, ha boldogság mindig van. Meg persze egészség, de az ember az egészséggel úgysem foglalkozik eleget egészen addig, amíg visszavonhatatlanul beteg nem lesz. Akkor meg már hiába pörögni rajta, ugye? Na ugye.
Szóval elég pénz ide vagy oda, néha azért én is elképzelem, milyen lenne mocskosul gazdagnak lenni, a mocskosul gazdagság minden átka nélkül. Például, hogy szarrá dolgozod magad, és egyetlen pillanatig nem tudod élvezni a kurva nagy vagyonodat. Vagy hogy egyedül vagy, és nincs kivel megosztanod az örömödet. Vagy hogy, ami még rosszabb, olyan emberek vesznek körül, akik gyűlölnek és irigyek rád. Vagy hogy életed minden pillanatában rettegsz attól, hogy azt a rengeteg mindent, amid van, elveszíted. Vagy amikor szembesülsz azzal, hogy a fanatikusan gyűjtögetett milliókkal sem lehet nagyon sok olyan dolgot megvenni, ami kéne, ami hiányzik.
Szóval ha mindezen kellemetlen körülmények nélkül lehetnék mocskosul gazdag, azt szívesen kipróbálnám. Persze csak egy rövid ideig, mert utána már hiányozna a vadon, meg a fekvepad a sufniban, meg a matrac, amin alszom. Meg az, hogy leüljek a lépcső tetejére a ragyogó napsütésben, és csak bámuljak ki a fejemből.
Na bazdmeg, öregszem és egyre unalmasabb leszek.
Ha akármennyi pénzt elherdálhatnék, akkor most egy kurva nagy jachton ülnék valahol egy csomó kis trópusi sziget között az óceánon. Egy kényelmes nyugágyban hevernék, és alkoholmentes koktélt szürcsölnék. Szólna valami jó kis zene halkan, de persze én nem hallanám, mert ott nyüzsögne körülöttem az összes rokonom és barátom (családostul), akiket szeretek. Mondom, kurva nagy jacht lenne.
Persze én lennék a kapitány, és körbehajóznánk a szigetvilágot, úsznánk, napoznánk, búvárkodnánk, kirándulnánk, jókat ennénk, játszanánk a rengeteg gyerekkel, és csak úgy ellennénk nyugodtan, gondtalanul. Lényegében nem is csinálnánk semmit, csak élveznénk az életet. (Meg persze gyúrnék is sokat, mert inkább legyen konditerem a jachton mint vécé, elvégre szarni az óceánba is lehet.)
Ja, asszem erre kúrnám el a világ minden pénzét. Aztán, ha meguntuk a hajókázást hazamennénk, mindenki vissza a saját kis életébe, de évente egyszer-kétszer mindenki Vadonjáró kapitány vendége lenne a kurva nagy jachton, ott, ahol mindig langyos a tenger és mindig ragyog a nap, és néhány hétre mindenki maga mögött hagyhatna mindent, ami rossz, ami szürke, ami borús, és ami szomorú. (Ha másképp nem megy lesz kurva sok pia is a hajón, de nekem mindenki vigyorogjon ott boldogan bazdmeg.)
De akkor is azt gondolom, hogy nem tudnék úgy élni állandóan. Azt sem tudom elképzelni például, hogy ne dolgozzak mindig valamit. Nem azért, mert ne tudnék napi 8-10 órát edzéssel tölteni például, hanem azért, mert nem érezném úgy jól magam. Nekem az elégedettséghez kell a meló is, ez van. Valami küldetés, valami tennivaló, valami feladat, amit el kell végezni, és amit csakis én tudok elvégezni. Aztán persze ez lehet akármi, a lényeg, hogy legyen valami. Mert kell. Éppen úgy, ahogyan kell valaki, akit az ember szerethet.
Szeretni és dolgozni. Ennyi a lényeg.
Van egy kurva jó vicc, amit nagyon szeretek. Arról szól, hogy egy horgász ücsörög a tóparton, odamegy hozzá egy faszi, és elkezdi neki magyarázni, hogyha nem itt üldögélne és baszná a rezet, akkor dolgozhatna valamit, idővel lehetne egy menő cége, aztán később már dolgozhatna helyette valaki más, ő meg végre azt csinálhatna, amit csak akarna, például horgászhatna egész nap. Mire a horgászó faszi csodálkozva ránéz és azt mondja: de uram, éppen ezt csinálom.
Világéletemben a horgász akartam lenni, aki azt csinálja, amit szeret, közben jól érzi magát, és baszik arra amit mások magyaráznak neki. És ehhez nem kell pénz, ehhez csak az kell, hogy az ember tudja hogy mit akar. Azt meg nem lehet megvenni.
De pár milkát akkor is elbasznék azért egyszer. És majd ha odajutok, ígérem elmesélem hogy milyen volt.
Most már hogyha a fene fenét eszik is leírom végre, hogy pontosan hogyan is edzek, mert nyomtam a dumát eddig mindenről, csak a lényegről nem. Pedig éppen ez a dolog az, amit vissza akarok olvasni, ahogyan telnek az évek. Ez az, amin le tudom mérni, hogy mennyit fejlődök hétről-hétre, hónapról hónapra.
Szóval a jelenlegi edzéstervem a következő:
Hétfő - reggel hatkor felkelek és fekvenyomással kezdek. 6 sorozat, mindegyikben 5 ismétlés. Az egyes sorozatok között négy perc pihenő. A súly növekszik: 100, 110, 120, 130, 130, 130. Mostanában a harmadik 130-as sorozatba 5 helyett 6-ot nyomok bele, mert faszagyerek vagyok. Délután/este, vagy ha időm van, rögtön a fekvenyomás után deadliftezek. Ez is 6 sorozat, növekvő súlyokkal, de itt egy sorozatban csak 3 ismétlést csinálok: 100, 110, 120, 130, 140, 150. Itt is négy perc pihenő a sorozatok között.
Az edzés végén hasazok egyet, mert nekem az kell. Igen, még mindig nagy a hasam, de legalább kemény.
Kedd - hatkor kelés, zúzás ki gyúrni. Felváltva mellre vétel és nyomás kettlebellel és húzódzkodás. A mellre vétel és nyomásból 3 sorozatot a 24 kg-os kettlebellel csinálok, ebből 8 ismétlést csinálok egy sorozatban. A második 3 sorozatban a 32 kg-os kettlebellel nyomok 5-öket. Közben húzódzkodok gyűrűn 8-akat. 3 percenként kezdek el egy gyakorlatot, egyszer nyomás, egyszer húzódzkodás, amíg mind a kettőből le nem megy a 6 sorozat. Ha van még időm, utána rögtön elkezdem a guggolást, ha nincs, akkor csak délután/este. 6 sorozat itt is, mindegyikben 5 ismétlés, növekvő súlyokkal: 70, 80, 90, 100, 100, 100. A sorozatok között 4 perc pihenő.
Legvégül a szokásos hasazás.
Szerda - heverek és verek.
Csütörtök - mint hétfőn, de ekkor fekvenyomásban a súlyok: 100, 110, 120, 130, 140, 140, és az utolsó 3 sorozatban csak 3 ismétlést csinálok (a többiben 5-öt mint hétfőn). Most a cél az, hogy eljussak a 3 x 3 ismétlésig 140 kilóval. A deadlift ugyanaz, mint hétfőn. Legvégül hasazok, mert úgy szép az élet.
Péntek - éppen mint a kedd, ebben most nem variálok. De azért fogok majd ebben is, nyugi.
Szombat és vasárnap - gyerekezek vagy fetrengek az ágyban. Vagy a kettőt együtt.
Emellett most, hogy itt a jó idő (bár most éppen kurva szar idő van kint, de érted mire gondolok) mindennap akarok sétálni egyet, vagy bringázni, vagy zsákolni, vagy füvet nyírni öcsém, a lényeg a lehető legtöbb könnyű mozgás.
Amire pedig most éppen nagyon oda kell figyelnem, az a rendes nyújtás, mert a végén teljesen be fogok kötni, mint a beton. Most még nem gáz, de ha elhanyagolom, olyan leszek mint Steve Austin a bádogember.
Na ez van most. Mint már írtam most a fókusz az, hogy az erőgyakorlatokban meglegyenek a kitűzött célok, illetve hogy ne legyek már olyan dagadt disznó. De csak ízirájder öcsém, semmi kapkodás és semmi stressz.
Gondolom feltűnt mindenkinek, hogy már március van. Ez kurva jó hír, öcsém, a lehető legjobb.
Mert ez a hónap lefut, és akkor elkezdődik az a fél év, ami az enyém. Amikor végre meleg van, és ragyog a nap, amikor minden összejön, és amikor mindenki bekaphatja a faszomat, mert én vagyok az istencsászár.
Télen ilyesmit képtelenség érezni, ugye?
De amikor felveszed a menő, vadiúj napszemcsidet és tövig nyomod azt a kurva gázpedált, hogy hajlik a lemez, meg a porlasztó úgyis jobban szív, mint bármelyik csajod... ja nem, ez most nem az a történet. De a lényeg benne van, és amint az amcsi filmekből is egyértelműen kiderül, a napsütés valamiképpen elkerülhetetlen kelléke a menőségnek. Meg a sikernek. Meg a boldogságnak. Azt én meg nem mondom, hogy ez miért van, de így van, és én ezt már régen tudom.
Hát ezért.
Imádom a márciust. Ilyenkor mindennap kint bóklászok a kertben, és számba veszem apropó már valaki engem is a szájába vehetne, hogy milyen előkészületeket akarok tenni, mire jön az igazi tavasz. Például összegereblyézem az avart, megmetszem azt a sok szart, ami így nődögél összevissza kint, és kitalálom, hogy mit is fogok csinálni a kertben úgy tavasztól-őszig. Azért szeretem a márciust, mert a március a rákészülés hónapja, én pedig imádok rákészülni. Már sokszor van jó idő, de még nem ketyeg az óra; még nem azokból a hónapokból telnek a napok. Ilyenkor még minden nap ajándék, érted, ugye?
A virágok egyébként bátrak. A tulipánok ezerrel bújnak kifelé, remélem nem fogja őket legyilkolni a fagy. A rügyeket is figyelem, mindegyik növényen, de nem aggódom különösebben értük. Faszagyerek vagyok; és a növények az én kertemben szintén faszagyerekek. Mindegyik túlélte a telet. Mondjuk ezt a telet nem volt túl nagy teljesítmény túlélni, de akkor is büszke vagyok rájuk.
És az illatok, öcsém. Már néha érezni őket. Főleg esténként, amikor a szemközti hegy felől fúj a szél.
És igen, még kurva hideg van (nekem), és igen, a reggeli edzésekhez még mindig téli pulcsi kell, és még mindig túl korán sötétedik, de ebből most már tutira lesz valami. A nagy jégbaszást ráadásul az idén megúsztam. Amúgy egy vadonjáró igazán sohasem panaszkodik azért, hogy nem volt elég kemény a tél. Persze, kell a hó a szántóföldnek meg hasonló faszságok, de nekem nem hiányzott az ónos eső, meg a méteres nagy havak, meg a mínusz húsz fok. Bazmeg, most hogy megcsináltattam tavaly a tetőszigetelést, mínusz tizenkettőben is megfagyott a vízvezeték a padláson, pedig be van bugyolálva a cső, csak nem eléggé. De majd jövő télre még jobban bebugyolálom, mert rábaszok.
És újra járok sétálni, és nagyon jó. Remélem a kis vadonjárót is rá lehet majd venni, hogy minél többet jöjjön velem. Tudod, ha az ember itt útrakel, mindig történik vele valami érdekes, és hiába mész végig kétszer ugyanazon az úton, sohasem lesz teljesen ugyanolyan. Ezért szeretek a vadonban császkálni. Remélem egyszer majd a kis vadonjáró is ráérez az ízére.
Ezzel én el is búcsúztam a téltől, elég szar volt, köszönöm, ennyi elég is volt belőle. Nagyon sok jó dolog jön az idei tavasszal, amit alig vártam már. Mondhatni éppen itt volt az ideje. Éppen itt volt az ideje a napsütésnek, a melegnek, a sikernek és a boldogságnak.
Igen, a boldogságnak aztán főleg itt volt már az ideje.
Egy napon földrengés rázta meg a zen templomot. Néhány része össze is
dőlt, és néhány szerzetes nagyon megrémült. Amikor véget ért a földrengés, a
templomot vezető mester a következőket mondta:
- Ez kitűnő alkalom volt, hogy lássátok, hogyan viselkedik egy zen lelkületű ember válságos helyzetben. Láthattátok, hogy
nem vesztettem el a fejem, teljesen tudatában voltam, mi történik, és mit kell
tenni. Odavezettelek benneteket a konyhához, ami a templom legerősebb része.
Ez jó döntés volt, mivel láthatjátok, hogy mindenki megmeneküt. Mégis, dacára
önuralmamnak és higgadtságomnak, egy kicsit feszült voltam - amit
kikövetkeztethettetek abból, hogy megittam egy nagy pohár vizet, amit nem
teszek normál körülmények között.
Az egyik szerzetes elvigyorodott, de nem szólt semmit.
- Hát te meg min nevetsz? - kérdezte a mester.
- Azon, hogy az nem víz
volt, mester - így a szerzetes, - hanem egy nagy pohár szójaszósz.
Nemrég kipróbáltam, igaz, nem a hagyományos értelemben, és nem egészen önszántamból. Két elég nehéz dobozt kellett leszállítanom az egyik kórházba, és mivel őszintén hiszek abban, hogy én vagyok a faszagyerek, ezért úgy döntöttem, hogy megállok a kórházon kívül, és majd kézben (vagyis a vállamon) becígölöm a két dobozt. Egy vidéki kórházról beszélünk, ahol tíz perc gyaloglás a bejárati kaputól az épület, ahová a cuccot vinnem kellett. De ki nem szarja le, edzésnek jó lesz, gondoltam.
Hát sikerült, de közben majdnem beszartam párszor, és kellett néhány szünetet tartanom, amíg a dobozokat letettem egy-egy útbaeső padra, én meg heves lélegzéssel próbáltam oxigént juttatni az izmaimba.
De a lényeg, hogy végül méltóságtaljesen megérkeztem a tetthelyre, leraktam a doki elé a dobozokat (ő próbálta megmozdítani; nem sikerült, így végül én tettem be a végső nyughelyére a cuccot) és elégedetten távoztam. Másnap kellemesen éreztem a vállamat, a hátamat és főleg a bicepszemet, de nem, ezután sem fogok izoláltan bicepszezni, legfeljebb többet húzódzkodok.
Továbbra is azt vallom, hogy a baszott nehéz dolgok pakolgatásának (értsd: erősember edzés) akkor van értelme, ha az alapok rendben vannak. Az alapokat pedig a leghatékonyabban erőemeléssel lehet felépíteni. Továbbra is azt tervezem, hogyha elértem a kitűzött céljaimat erőemelésben, akkor lassan és fokozatosan én is nekilátok a baszott nehéz dolgok pakolgatásának. Jó móka lesz az tuti. Kurva nagy traktorgumit például már tudom, honnan fogok szerezni.
Az erőszintjeim a következőképpen állnak: fekvenyomásban még 150 kilónál vagyok, de már érzem, hogy lassan beficcen az a 160 is, és akkor megállok, és szinten tartok, meg eljátszok a sorozatok/ismétlések/súlyok variálásával. Izgalmas lesz. Komolyan. Nem röhög, nekem ez a szórakozás.
Mellre vétel és nyomásban megvolt a 90 kiló végre, a 100-ba azért még nem nyomnék bele, de mire nyolcakat fogok nyomni a 32 kilós kettlebellel, ezzel sem lesz gond. Úgy vagyok itt is, mint a fekvenyomásnál: tudom hogy mehetnék még följebb is, de egyelőre megállok 100 kilónál, és variálni fogom a gyakorlatot. Meg tömeget növelek, mert egy gyúrós csávónak sosem lehet elég nagy válla.
Húzódzkodásban lassan elkezdek tizeket húzni, mert a nyolc már könnyű. Itt húsz ismétlésig akarok eljutni, de ez tipikusan az a gyakorlat, amit nem erőltetek sosem, ezért aztán lassan, de biztosan fejlődök. Nincs para, és gondolkodom a súlyokkal való húzódzkodáson is, a komoly erőemelők mind azt csinálják. Veszek hozzá cuccot, vagy amíg az nincs, rákötök egy kettlebellt a tökömre, és hajrá.
Deadliftben végre felhúztam 160 kilót, de mivel a cél 220 kiló, ezért itt még bőven van hova fejlődnöm. Viszont nem akarok gyorsan fejlődni, inkább biztosan, semmi kedvem nincs elroppantani a gerincemet túlerőltetés miatt. Kivárom azt az időt, amíg felhúzom azt a kibaszott két mázsát.
Guggolás dettó. Éppen most nyomtam ki 120 kilót egyszer, és nagyon büszke vagyok magamra. A cél 180 kiló, így itt is 60 kilóval vagyok lemaradva a végcéltól, mint a deadliftnél. Semmi gond, ezt a gyakorlatot kezdtem legkésőbb, ráérek. Ráadásul itt is nagyon kell vigyáznom a gerincemre meg a derekamra, ezért semmi sietség.
És ahogyan mondtam, ha ezek a célok megvannak, jöhet a tömegnövelő edzés, meg a strongman-életérzés. Életem végéig nem fogok unatkozni, esküszöm. Ez nem is baj, mert mint beláttam végre, én más edzést a jelenlegi életritmusom mellett nem is tudnék csinálni. A bunyó ezért egyelőre kilőve, és nem is fogom erőltetni, inkább elfogadom, hogy most ez a helyzet. Azért a bokszzsákomat felraktam, és heti háromszor fogom is püfölni, mind állat. És ennyi most elég lesz.
Vettem végre egy futócipőt is. Terepre, öcsém, mert nálam csak az van, terep. Egyelőre csak gyalogolni akarok benne, de azt kurva sokat (mert végre süt a nap és van hozzá kedvem), aztán majd nyáron meglátom, hogy lesz-e kedvem futni párszor. Tudod, semmi tervszerűség, csak úgy néha, amikor megkívánom. Állítólag annak nagyon jó az edzésértéke, jobb, mint a rendszeres kocogásnak.
Na, és legközelebb esküszöm már elkezdem írni a részletes edzéstervemet is, de olyan jó így össze-vissza pofázni mindenről.
Ma reggel úgy ébredtem, hogy hálás vagyok azért, amiért élhetek, és amiért alapvetően minden rendben van velem. Sajnos nem ébredek így minden reggel.
Tényleg, sokszor elszégyellem magam, mert nem vagyok eléggé hálás azért, hogy ennyi jó történik velem; hogy sorra válnak valóra az álmaim, és haladok előre azon az úton, amit elképzeltem magamnak. Tulajdonképpen boldog vagyok.
Szóval, hogy el ne felejtsem: a hála, a hála az nagyon fontos. Mindennap. Mert élni alapvetően jó dolog, és ezt sohasem szabadna elfelejtenem.
De szopjon le már végre valaki különben megőrülök!
