Ujraolvastam nemreg az egyik gyerekkori nagy kedvencemet, a Kincskereso kiskodmont. Talan negyedikes altalanos iskolas lehettem, amikor eloszor olvastam, es azota neha eloveszem, es elolvasom. Mint minden igazan jo konyv, ez is minden egyes olvasasnal mas, es megis ugyanaz; mindig visszarepit oda, ahol akkor voltam, amikor eloszor megertettem, mirol is szol.
"Akkor kezdett bennem először derengeni valami világosság, hogy miféle tündérek laknak az emberi szívben. S mikor hazaértem, többé már nem uraságból csókoltam meg az én tündérkém töpörödött kis kezét, mely gondviselés gyanánt takarta be az én gazdátlan kis életemet."
En eppen olyan kisgyerek voltam, mint a meseben az a kis nyomi Gergo. A kepzeletemben eltem, nem a hetkoznapok valosagaban; szamomra a varazslat, a mese es a csodak jelentettek a hetkoznapokat. Emiatt engem is bogarasnak, elvarazsoltnak gondoltak, nemhogy a felnottek, de meg a tobbi gyerek is. En mondjuk mindig talaltam olyanokat, akikkel meg tudtam osztani az en csodalatos sajat vilagomat; nem voltam teljesen maganyos.
De azert eppen elegge maganyos voltam.
Amikor eloszor elolvastam ezt a konyvet, egybol megertettem. Vegigbogtem gyerekkent is, kamaszkent is, es vegigbogtem most, felnottkent is. Es persze gondolkodnom kellett, erosen: mi tortent velem? Ki lettem en ennyi ev utan? Meg mindig az vagyok, aki megertette ezeket a torteneteket, vagy idokozben eltavolodtam akkori onmagamtol, akit pedig annyira szerettem?
Mondtam mar sokszor, hogy en nagyon szerettem gyereknek lenni. Leginkabb azt hiszem azert, mert senki sem basztatott, amiert olyan elvarazsolt, es (latszatra) mulya kis krampusz voltam. Beken hagytak, es ennel jobbat nem is tehettek volna velem. Mert engem hatartalanul lekotott a sajat belso vilagom, olyannyira, hogy egeszen huszoneves koromig csakis muszajbol pillantottam ki belole, ha mar nagyon elkerulhetetlen volt.
Ezert aztan mindig is termeszetesek voltak szamomra a kis Gergo kalandjai, mar gyerekkent is, es most felnottkent is azok. En meg mindig azt gondolom, hogy ezek a legfontosabb dolgok az eletben, es semmifele, komoly, felnott, valodi vilag nincs, ahova meg kene erkezni, amire fel kene noni, ahol el kene foglalni a helyunket. A vilag annyi, mint amennyi ezekben a mesekben van, es velunk sem tortenik mas, mint ezek a hetkoznapi dolgok. Lehet, hogy ez sokaknak csalodas, de nekem nem az. En sosem vartam mast, eppen ezert nem is csalodtam. Persze, hogy megertettem: a varazslatot mi magunk teremtjuk, de nekem ezzel sem volt bajom sohasem. Ez ugyanis szamomra nem azt jelenti, hogy varazslat valojaban nincs, eppen ellenkezoleg! Azt jelenti, hogy barki lehet varazslo, es barki varazsolhat, amit csak akar. Es ez valoban hatartalan... ez az egyetlen dolog az eletben, ami hatartalan.
Es latod, en a vallasnak is csak eppen annyi ertelmet latom, ami ezekben a mesekben van. Egy vekony hatarvonalon at lebeg, az elet es a halal kozott. Ott van mindenhol, de nem ehhez a szurke, hetkoznapi vilaghoz tartozik, hanem ahhoz a masikhoz, ahol en is eltem gyerekkoromban.
"- Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a kék palástja alá.
És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak:
- Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk!
- De gyémántszív adta! - csengett az Isten szava, és egyszerre olyan világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be kellett hunyni a szememet."
Es bar nekem senkim sem volt az eletemben, aki megerositett volna abban, hogy amit erzek es hiszek az igaz, en soha gyerekkoromban nem ketelkedtem magamban. A ketsegek kesobb jottek, mikor elkezdtem felnoni...
Megis valahogyan ugy tudtam maradni. Olyan gyermeklelkuen. Nem volt konnyu dolog. Rengeteget kellett kuzdenem, onmagammal is. Van abban a gyermekkori onmagamban valami, amit nem tudok, es nem is akarok elengedni. Valami, amit ebben a konyvben mindig megtalalok, de keptelen lennek elmondani, hogy pontosan mi az. Valami egy olyan vilagbol, ahol minden konnyu, minden vilagos, es minden vidam, meg akkor is, ha valojaban az is csak olyan, mint a mindennapi elet - szomoru, kuzdelmes, fajdalmakkal es szornyu tragediakkal teli. Hogyan lehet akkor megis jo? Nem tudom.
Ezert nem fogom en sohasem egy depresszios, szomoru es sotet tortenetnek latni a Kincskereso kiskodmont. Sohasem ertettem, miert latja barki is annak. Hiszen semmi sincsen benne, ami ne lenne igaz. Semmi sincsen benne, ami ne tortenhetne meg a valosagban is. Hiszen ez az elet! Ez a valosag! Csak eppen ennek a valosagnak a megelese nem mindegy, baszki. Ezen mulik minden, jo es rossz, menny es pokol, isten es ordog. Es ez az ember sziveben dol el, nem mashol. Odakint valojaban nem tortenik az egvilagon semmi, csakis idebent! Es csakis ott dol el minden: elet es halal, orom es fajdalom, gyozelem vagy vereseg.
"El is mondtam szegről-végre, szülém összetett kézzel hallgatta, mint az imádságot, s mikor bevégeztem, annyit mondott félénken:
- Szépet álmodtál, gyermekem.
Az egyik szemével rám nézett, a másikkal apámra. Nemhiába volt ő maga egész életében közelebb az éghez, mint a földhöz, szívében úgy érezte, hogy nem egészen volt az álom, amit láttam."
Igen, azt sajnalom csak, hogy nekem senki sem volt az eletemben, aki ugyanazt latta volna, mint en, aki ugyanugy latta volna, mint en. Vagy akivel teljesen meg tudtam volna osztani mindazt, ami nekem az elet volt. Gergonek sem igazan volt persze, de ettol meg egyaltalan nem volt boldogtalan, sot. Es talan nekem sem kene sajnalnom. Talan ez nem is olyan dolog, amit meg lehet osztani. Talan ez csakis arra tartozik, aki megeli, es senki masra. Ez az ok, amiert mindig egyedul erkezunk meg erre a vilagra, es mindig egyedul is hagyjuk el.
Es nagyon szerencsesnek erzem magam, amiert en mar regen megtalaltam azt a kincset, es azota sem vesztettem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése