Aztan az enem masik fele mindig lenyugtat a szokasos szoveggel, hogy az egyszeru, hetkoznapi elet az ut, de neha akkor is belemsajdul, hogy addig kene az adventure, amig meg fiatal vagyok, es valoban meg tudom tenni, hogy elmenjek barhova, es megtegyek barmit. Es en aztan valoban tudom magamrol, hogy mindenre kepes vagyok! Meg mindig... de vajon meddig meg?
Persze, ha az embernek munkaja van, csaladja meg szigoru edzesterve, akkor eleg nehez dolog spontan kalandokba fogni; ez inkabb a filmek es a regenyek szereploihez illik, mint a hus-ver emberekhez, ertem en. Tudod, a filmekben, ahol a fohos akkor is izmos, ha sosem latod edzeni, ahol csak akkor van kepben a csaladja, ha eppen kellenek az adott jelenethez, egyebkent boldogan maradnak a hatterben mozdulatlanul, es a melo is mindig olyan, amitol egy atlagember szivrohamot kapna ugyan, de a hosnek meg sem kottyan, sot meg elvezi is - es persze mindig van kurva sok (vagyis eppen eleg) penze, meg akkor is, ha nincs.
Es persze a heppi end a kaland vegen, az a kurva happi end. Anelkul nem is kaland a kaland.
Persze nekem egyetlen szavam sem lehet, eppen elegge heppi az eletem, dolgozom is rajta nagyon. Es boldog vagyok. Es mindenem megvan, de tenyleg.
De neha meghallom a hivast, a hivast a kalandra, es olyankor legszivesen felpattannek, es nekivagnek az ismeretlennek. Eldobnam mindazt, ami van, hogy lehessen mas is. Erted ezt?
Egyelore meg visszatartom magam azzal a nagy eszemmel, de egyszer egy szep napon, elmegyek itt hagyom azt, ami fogva tart. A szurke hazakat, azt, amit nem szabad - en mindent itthagyok. Es elmegyek, csak a szel kiser majd utamon. Es elmegyek, hova jutok, azt meg nem tudom. De elmegyek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése