Maga a tárgyalás mindkét esetben eléggé szürreális volt nekem, aki sosem járok bíróságra. Bejön a faszi, vagyunk ott összesen négyen az ex-feleségem ügyvédjével együtt; a feleségem fogadott ügyvédet, én magamat képviselem, lábamnál a hűséges fejszém. Elég lesz az ide.
A bíró kazettás magnóra mondja bazdmeg a szöveget, mint a Középkorban. Rengeteg üres duma, fecsegés, felesleges fordulatok, persze, nyilván kurvára fontos, hogy minden úgy menjen, ahogyan mennie kell a törvény szerint, de a sok jogi halandzsában el is vész a lényeg, a tragédia - hogy én és a feleségem most tulajdonképpen elválunk. Aztán a bíró közli, hogy menjünk ki, mert a bíróság most zárt ülésen megtanácskozza a dolgot - egyedül van bent, érted - aztán pár perc múlva bemegyünk, és jön a végső ítélet. Hát semmi pénzért nem csinálnám ezt a munkát bazdmeg. Még akkor sem, ha fél óra alatt le lehet pörgetni egy ilyen tárgyalást.
Nem tegnap találtuk ki ezt a dolgot az ex-feleségemmel, elvégre már több mint egy éve külön élünk. Ha nem lenne a kis vadonjáró, már előbb elváltunk volna, de volt, és mivel ő mind a kettőnknek fontos volt, ezért nehéz volt a válást korábban meglépni. De azt hiszem, amint lehetett, megtettük. Közös döntés volt, faszt, az enyém; hiába adom elő, hogy ilyen kis passzív nyugodt csávó vagyok, mindig elérem hogy az legyen, amit én akarok. Elérem, hogy a másik akarja azt, amit én akarok. Ilyen a természetem, ezt még anyai nagyanyámtól örököltem azzal a néhány arisztokrata vonással együtt, ami bennem van a vadkanszerű felszín alatt.
Eldöntöttük, és végig is csináltuk, szerencsére. Nem maradtunk két világ között lebegve a se-veled-se-nélküled-ben, meg a de-azért-maradjunk-barátok-ban; egy magamfajta embernek ez a legborzalmasabb dolog a világon. Valamit nem lezárni, aminek már vége van. Én még úgy is hajlamos vagyok felégetni egy hidat, ha van még valami számomra a túloldalon. Képzelheted mennyit ér nekem egy olyan helyzet, amiben már semmi jó sincs nekem. Olyankor önző tudok lenni, hideg és kegyetlen, és ha egyszer már eldöntöttem valamit, azt
Boldog vagyok, hogy elváltam. Boldog vagyok, hogy voltam házas is, hogy született egy fiam, hogy kipróbálhattam, milyen családban élni. Boldog vagyok, hogy megtapasztaltam egy csomó mindent, annyi de annyi dolgot tanultam, de tényleg, és legfőképpen önmagamról, amiért csak hálás lehetek. A rossz emlékek pedig úgyis elhalványulnak, és a végén csak a jóra emlékezem, újabb szerencsés vonás, nem igaz?
Egyetlen dolog marad velem mindörökre ebből a házasságból - a fiam, a kis vadonjáró. Neki csak annyit szeretnék elmondani, és remélem ezt egyszer tényleg elmondhatom neki, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy így alakult, sajnálom hogy nem nőhet föl az igazi anyjával és az igazi apjával egy fedél alatt. Nem így indult, és nem ezt akartuk; az elején mind a ketten őszintén, tiszta szívvel hittünk benne, hogy ez működni fog. Hogy nem így lett, annak oka volt, és annak is oka van, hogy én most elvált szingli apukaként is boldog vagyok. Ennek így kellett lennie, nem másképpen, ez biztos. De akkor is sajnálom, mert ártani nem akartam ezzel senkinek, a legkevésbé a kis vadonjárónak. Ha mégis azt látom, hogy ártottam, bocsánatot fogok kérni, és mindent meg fogok tenni, hogy amennyire lehet, enyhítsem a kárt, amit okoztam - de megbánni nem fogom a döntésemet.
Én már megbocsátottam magamnak, és remélem, hogy a kis vadonjáró is meg fog nekem egyszer bocsátani. Ennyit erről.
Szabad ember vagyok végre öcsém; jöhet a kokó és a kurvák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése