Még mindig Lost

Végeztem a Lost második évadával is, és döbbenetes módon még mindig imádom. Végig fogom nézni szépen lassan, fokozatosan mind a hat évadot, már látom.

Azért szépen lassan, fokozatosan és nem egyetlen kibaszott hét alatt, mert szerencsére arra nincs időm; ha akarnám se tudnám megtenni. De jól van ez így. Így tovább tart a varázslat - amire mostanában megint nagyobb szükségem van - illetve ha van háromnegyed órám, mindig tudok mit csinálni, és annyit éppen jól esik passzívan bambulni a képernyőt. Több az már sok lenne, kevesebb meg, hát, kevés.

A történet még mindig nagyon tetszik, akárcsak a szereplők. Még mindig John Locke az én emberem, aki egy angol filozófusról kapta a nevét, és remélem, hogy a sorozat legvégéig tudok érte izgulni. (Na jó, Sawyer egy erős második, ha őszinte akarok lenni magamhoz.) Persze majd megőrülök attól, hogy megtudjam végre, hogy mitmiérthogyan, de én az a csávó vagyok, aki ennek nem olvas utána. Inkább hagyom, hogy a dolgok a készítők által eltervezett ritmusban bontakozzanak ki előttem, nem vagyok a saját elvarázsolásom elrontója. Mint mondtam, most nagy szükségem van a varázslatra, és ez a sorozat meg tudja adni nekem, ami a hétköznapi életemből most éppen hiányzik.

Úgyhogy tovább nézem, és képzeletben újra meg újra elzúzok arra a távoli, trópusi szigetre, hogy magam is részese legyek azoknak a félelmetes, izgalmas, de csodálatos és varázslatos kalandoknak.

Tudod jól, ha nem egy ilyen helyen játszódna a sorozat, akkor szarnék rá